“1999 óta randizunk a függetlenséggel. Most feleségül vettük.” Albán értelmiségiek az általuk érzékelt koszovói valóságról meséltek – Laura, Vjosa, Haki és Ardian szavainak szűrőjén keresztül újabb kép rajzolódott ki erről a sokarcú országról.

Ország? Tartomány? Régió? Bajban vagyunk a fogalmakkal, nekem most egy húszéves koszovói albán srác meghatározása jut eszembe: wannabe-country.

Haki és egy pohár raki

Ardian és Ricardo

Mindig függetlenek voltunk – szögezi le Haki, amikor arról kérdezzük, milyen különbség érzékelhető a február 17. előtti és utáni Koszovó között. Logikus: ugyanazok az emberek lakták azelőtt is, és a kikiáltás után is. Semmi nem változott, összegez Vjosa, mindössze annyi, hogy új kormánya van az országnak. Ardian szerint is igazából 1999 után változott meg gyökeresen minden – azelőtt ugyanis az ember csak úgy nem ülhetett be egy kocsmába egy sörre, dumálgatni a barátaival. Most lehet, most szabadság van – persze nem abban az értelemben, hogy mindent megtehetsz, amit akarsz, de legalább élvezni lehet az életet. Nyilván attól még szabadságom határa a másik ember szabadságának határa marad.

Haki randizós hasonlatát folytatva hozzáteszi: az esküvői tanúk tekintélye megpecsételi a köteléket, ezért a válás nem fog bekövetkezni. Mindenki nevet, de Ricardo már lesben áll, és hosszú vitát kezdeményez azzal a felvetésével, hogy ha Koszovó magát függetlennek is tartja, a legfontosabb döntéseket nem a koszovói vezetők, hanem a jelen lévő nemzetközi szervezetek hozzák. Azt pedzegeti, hogy mivel Koszovó a szuverenitást nem tudja gyakorolni önmaga fölött, függetlensége nem teljes értékű. Nem az igazi.

Haki ezzel szemben azon az állásponton van, 1999 óta a saját intézményrendszer dominanciájával már megvalósult a gyakorlati függetlenség, és most már csupán az egyes országok döntése van hátra, hogy elismerik-e ezt a de facto függetlenséget vagy sem. Ez egy jogi aktus, ami természetesen szükséges, és be is fog óhatatlanul következni – jósolja Haki. De ha holnap hazamegy az EU, az EBESZ, az ENSZ, a NATO, mi lesz? – kérdez vissza Ricardo. Felőlem már holnap indulhatnak – vágja rá Haki.

Mi lesz a szerbekkel? Lebeg a kérdés egy darabig a levegőben, míg Ricardo ki nem mondja. A válasz: időre van szükség. Időre van szükség erős intézményeket építeni, erős policykat kidolgozni, és meggyőzni a szerbeket, hogy ide tartoznak, közénk tartoznak, helyük van az iskolákban, az egyetemeken, a közhivatalokban, a kormányban. “Mindent megpróbálunk, hogy ez sikerüljön, hogy érezzék, valóban, őszintén akarjuk, hogy beintegrálódjanak a rendszerbe, és azt akarjuk, hogy tanuljanak és fejlődjenek” – mondja Vjosa. Szerinte a probléma az, hogy Belgrád hazudik nekik, manipulálja őket, pénzt ad nekik, csak hogy helyben, az enklávéikban maradjanak, de ő reméli, idővel felismerik az érdekeiket és koszovói polgárokként beilleszkednek.

Vjosa

Ricardo a szerb és albán véleményeket idézi, neki az emberek azt mondták: a két nemzetiség nem élhet együtt, s a szerbek ráadásul állandó rettegésben töltik napjaikat. Ardian a törvények uralmában bízik: függetlenül attól, ki mit gondol magában a másik nemzetiségről, mint Koszovó polgára, köteles betartani a jogszabályokat, és ha így tesz, minden okés. “Maradhatnak vagy mehetnek, ez rajtuk áll. Nekem semmi problémám nincs azzal, hogy velük élek” – mondja. Elismeri, nehéz a szerbeknek, persze, de erőfeszítést kell tenniük, és ahelyett, hogy a múltra és történelemre hivatkozva elhatárolják magukat a koszovói kezdeményezésektől, közösen dolgozni az ország nemzetközi és európai integrációján. “Ez nem olyan nehéz ügy, egyszerűen arról szól, mit vettél be a fejedbe” – fejtegeti, hozzátéve, hogy a negativista gondolkodás, hogy “úgysem fog sikerülni”, eddig még soha senkinek nem segített a problémamegoldásban.

“A kulcskérdés: szabad, demokratikus jogállamnak kell lennünk. Akárcsak máshol Európában, egyenlő esélyeket adunk az egyéneknek, élhessék a saját életüket az ország területén, és innentől tőlük függ, hogy inkább a szerb kormányban bíznak-e meg továbbra is, amely próbálja befolyása alatt tartani ezeket a közösségeket, vagy azt választják, hogy a saját országukban éljék a maguk választotta életet. Ha a koszovói szerbeket továbbra is manipulálja a szerb kormány, azt hiszem, senki nem segíthet rajtuk. De tudom, hiszen naponta együtt dolgozom velük: érdekeltek abban, hogy részt vegyenek a koszovói társadalomban. A kérdés az, mennyi hatalma lesz Szerbiának a továbbiakban, hogy folytassa a befolyásolást, illetve hogy Koszovó milyen lehetőségeket nyújt a szerbeknek és a többi állampolgárnak” – mondja Haki, aki egyébként egy nemzetközi alapítvány munkatársa Pristinában. Arra utal, hogy amint a határok megnyílnak, Macedóniából, Koszovóból és Szerbiából is várhatóan rengeteg fiatal vándorol ki, mivel nincs lehetőségük a hazai munkaerőpiacon elhelyezkedni. A fiatal munkaképes népesség migrációja ebben a térségben olyan probléma, amit összefüggéseivel együtt kell vizsgálni.

Ezen államok egyik elsődleges belpolitikai prioritása a fiatalok otthontartása azáltal, hogy állást és jobb életkörülményeket, kilátásokat biztosít nekik. Ugyanezzel a problémával küzd Románia és Bulgária is, tenném hozzá, mindössze annyi különbséggel, hogy Koszovónak nem kell a negatív demográfiai mutatókkal törődnie: a legfiatalabb ország ugyanis Európában. A lakosság fele 25 éven aluli!

Ardian is elmondja, az albánoknak nem szabad ugyanazt elművelniük a szerbekkel, mint amit kaptak tőlük, hanem integrálni kell őket, pozitív diszkriminációt alkalmazni, előnyben részesíteni őket a munkaerő-felvételnél. “Ez az egész a bátorságról is szól. Ha bennem volt annyi merészség, hogy tíz évvel ezelőtt meglátogassam a nagyszüleimet, vállalva azt, hogy a szerb rendőrök kétszer is ellenőriznek, megaláznak – akkor bennük is meg kell lennie ennek a bátorságnak.” Elmondása szerint a Koszovóban élő 150 ezer szerbből mintegy százezren voltak tagjai a szerb rendőrségnek vagy hadseregnek. Egy részük a helyi lakosságból került ki, mások Szerbiából telepedtek ide. A horvát-szerb háború idején a Milosevic-kormány a Horvátországból menekült szerbekkel próbálta kolonizálni a tartományt.

Mint várható volt, hamar a gazdasági helyzetnél kötünk ki: hogyan tudja menedzselni majd Koszovó a problémákat? A válasz: volt már ennél rosszabb is, mégis túléltük.

Haki és Laura

Sipi és Ricardo felvetik, hogy egy ország, amely nem tudja garantálni a saját polgárainak biztonságát, nehezen tekintheti magát függetlennek. Ardian visszakérdez: “Találkoztatok már biztonsági problémákkal? Igen, ott van Mitrovica. Az ottani helyzettel szembe kell néznünk. De láttatok máshol Koszovóban hasonlót? Kétlem. Ez ugyanaz, mint amit Haki mond: Pristina felé kellene fordulniuk, nem Belgrád felé. Persze, fenn kell tartaniuk a kapcsolataikat Belgráddal, de itt élnek, ebben az új országban, amit Koszovónak hívnak. Én itt élek. Ha én nem akarok integrálódni, és ezt bevettem a fejembe, akkor ez probléma. De ez annak a problémája, aki nem akar integrálódni, nem az enyém” – magyarázza. Ricardo közbeveti, elgondolkodott-e Ardian azon, hogy Szerbia esetleg visszacsatolhatja Észak-Koszovót (szerk. megj.: 40 ezer szerb él tömbben az Ibar-folyótól északra), miután a NATO kivonul. Ardian beismerte, nem foglalkozik től sokat ezekkel a kérdésekkel, hiszen számára elsősorban az a prioritás, hogy megélhetést biztosítson a családjának.

Haki két és fél évet élt Afganisztánban, de volt már Iránban, Pakisztánban, Indonéziában és Bangladesben is különböző missziókban – e tapasztalattal a háta mögött így érvel: ha egy országot akkor tekintünk függetlennek, ha képes az állampolgárai biztonságát szavatolni, akkor nagyon sok ENSZ-tagállam egész egyszerűen nem teljesítené ezt a kritériumot. A legfontosabb a függetlenség vonatkozásában szerinte az, hogy a koszovóiak egyetlen megoldás mellett kötelezték el magukat: a koszovói intézmények és a nemzetközi közösség egyesített erővel dolgozzon azon, hogy Koszovó végighaladjon az államiság és függetlenség felé vezető úton.

“Számunkra nem gond megosztani a szuverenitást a KFOR-ral, az ENSZ-szel és újabban az EU-val. A koszovói államiság fő alapelve, amit tárgyalni érdemes, az az, hogy sikerül-e a törvények uralmát az egész területére kiterjesztenie. Ez pedig a szerb kormánytól függ, ám jelenleg maguknak a szerbeknek is 70 százaléka elégedetlen azzal, ahogyan a Kostunica-kormány vezeti az országot (szerk.megj.: a beszélgetés február 29-én készült, Kostunica március 8-án jelentette be a kormány lemondását). Úgy gondolom, Koszovó bebizonyította a türelmét, a más etnikai csoportok tiszteletének képességét még azok iránt is, akik a népesség 10%-át tették ki és tíz éven keresztül uralkodtak rajtuk. A szerbek, akiket Koszovóban láthatsz, többnyire rendőrök voltak, vagy a jugoszláv kormány képviselői, iskolaigazgatók , akik 1989-ben kitették állásukból az albánokat. Tíz éven keresztül olyan párhuzamos intézményrendszerben éltünk, amelyet nem támogatott semmiféle állam. Ha liberális szerbekkel beszélsz, akiket nem Belgrád tart a kezében, beismerik neked, hogy a valóság más: az albánoktól nem kapták meg azt a bosszúhadjáratot, amire pedig fel voltak készülve az átmenet után. Igen, persze, voltak esetek, volt erőszak, ez igaz, de ez azoknak az embereknek volt a reakciója, akik elveszítették a szeretteiket, a tulajdonukat, a házukat felégették, és hónapokig voltak kénytelenek macedóniai vagy más országbeli menekülttáborokban meghúzódni, mialatt a szerb állam és rezsim Koszovó etnikai megtisztításán dolgozott. Tehát ami ma van, az egyensúlyállapotnak nevezhető. A függetlenségünk napja a lehető legméltóságteljesebb ünnep volt, amit el tudsz képzelni. Egyetlen személy sem sérült meg, egyetlen személynek sem esett semmiféle bántódása, az albánok ünneplése miatt nem érezhette fenyegetve magát senki. Mondhatni konkrét megvalósításaink, értékeink vannak, amelyeket el kell ismerni” – mondta.

Haki házát szintén felgyújtották, mire a menekülés után visszajött Koszovóba egyéves fiával és feleségével. “A szomszédaim mind szerbek voltak. Elkezdtem dolgozni ezekkel az emberekkel, akik itt ülnek ennél az asztalnál (szerk.megj: az ENSZ Élelmezési Világprogramja keretében), és nekifogtam újjáépíteni a házam. Nem kaptam senkitől semmiféle anyagi támogatást ehhez, mégis elkezdtem az új életet. Senki nem állítja, hogy egyszerű felépíteni egy demokratikus államot. Nincsenek illúzióink, tudjuk, időbe és erőfeszítésekbe kerül. Az érzelmeid és a pragmatikus meggondolás, hogy hol fogsz élni és mit döntesz a családod sorsáról, az két különböző dolog. Érzelmileg befolyásolhat, hogy felgyújtották a házamat és elveszítettem a testvéremet, de választanom kell: a gyűlölettől indíttatva megölök minden szerbet, aki a nyomorúságomért felelős, vagy nekifogok felépíteni az új életet” – mondja Haki.

Hasonló romok szerte Koszovóban fellelhetők; albánok, szerbek vagy romák laktak itt, nem tudni

Ugyanígy választás előtt állnak a szerbek is: mennek vagy maradnak, teszi hozzá Ardian. “Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy menjenek, távol álljon tőlem. Azt akarom mondani, hogy alternatíváik vannak: maradhatnak és integrálódhatnak, s a lakosság többi részével együtt a jobb életkörülményekért és az EU-integrációért dolgozhatnak, vagy elszigetelik magukat és a Milosevic-éra visszatéréséről álmodozhatnak” – fejtette ki.

Haki hisz abban, hogy az albánok Koszovóban olyan államot építenek, amely nem akar senkit eltiporni. Felvállalják a felelősséget, ellentétben a szerbekkel, akik Milosevicet és Mladicot nemzeti hősökként tisztelik. Koszovó állam felépítését soha nem a szerbek vére árán képzelték el – a kiindulópont az volt, hogy az itt élők 90%-a akaratának megfelelően alapítsanak országot. Ők nyilvánították ki, hogy független országban akarnak élni. Tíz évig békésen próbáltak érvényt szerezni ennek az akaratnak, és minden pénteken nyilvános tanácskozásra hívták a szerbeket, hogy oldják meg közösen a problémákat. Ám a szerbek erről hallani sem akartak, és sajnos a nemzetközi közösség sem volt még fogékony az albánok követeléseire – meséli Haki.

“Odáig jutottunk, amikor méltóságunkban sértettek meg, meg kellett védenünk a házainkat, és színre lépett a KLA (Kosovo Liberation Army, lásd egyik előző bejegyzésünk a koszovói pantheonról). Ekkor kezdődött a nyílt fegyveres konfliktus, Szerbia kontrollálatlan erők bevetésével válaszolt, gyerekeket, nőket, öregeket, fiatalokat gyilkolva le, és a nemzetközi közösség ekkor lépett közbe. Ez a mi javunkra volt, hiszen ők azt a célt támogatták, hogy az albánok békés államban élhessenek. A történelemnek két különböző oldala van. Mégis, nincs köztünk olyan, aki a szerbek kollektív felelősségrevonását kérné. Amit mi kérünk a szerb vezetőktől: álljanak fel, és változtassanak az álláspontjukon. Kérjenek bocsánatot azoktól a nemzetektől, akiknek annyi szenvedést és gondot okoztak. Együtt velünk integrálódjanak Európába, és éljünk békében. Mindössze ennyi, amit kérünk” – fejtette ki Haki. Az etnikumközi konfliktusokért és az emberáldozatokért mindkét oldalon, mindkét félre felelősség hárul – vetettük fel, ám Haki leszögezte: a két etnikum felelőssége nem hasonlítható össze, hiszen az albánok elleni terrorért egy állam reguláris hadserege felelős.

Ide kapcsolódik >> Sipi: Albán hurráoptimizmus, Timi: Világom határai

A bejegyzés szövege angolul: Dating with the independence, then the marriage

Language barriers, veti fel egyik pristinai beszélgetőtársunk, akivel intenzívnek mondható levelezést folytattam a napokban. Arra vállalkoztam ugyanis, hogy azt a beszélgetést, amelyre Sipi albán hurráoptimizmusként reflektált, tárgyilagosan összefoglalom, s mindössze két helyen szúrom be a saját reflexióimat (szépen elkülönítve, ahogy kell). Természetesen mindezt angolul, és elküldtem mindenkinek.

Persze, mindig vannak félreértések. Ha magyarul, magyarokkal beszélsz, akkor is, mert valóban, ahány ember, annyi nyelv, s nem hiába idézik annyit Wittgenstein mondatát, de én is milyen jól ráhúzom a szituációra a filozófiai közhelyet: nyelvem határai világom határai.

Hiába keresünk analógiákat, hiába hasonlítjuk az újonnan megtapasztalt dolgokat a régiekhez, hiába hivatkozunk történelmi hasonlóságokra, hiába érzünk együtt szerbekkel, albánokkal, hiába győznek meg az igazukról, hiába dokumentálódunk ezer forrásból, hiába akarunk mégis előítéletek nélkül viszonyulni, hiába csodálkozunk rá arra, amit látunk, hiába vélünk felfedezni összefüggéseket, hiába válaszolunk a kommentekre. Hiába szögezzük le már az elején, mintegy megelőlegezve a kudarcot: “Azt hisszük, ha mintát veszünk egy idegen világból, és leírjuk, amit tapasztalunk, ezáltal hozzáteszünk valamit a képhez. Micsoda ismeretelméleti optimizmus! Hogy árnyaljuk vagy elmossuk: az esetleg még talál.”

Mert nemcsak a nyelv más, amit beszélünk, de az alapállás is. Mi megengedhetjük magunknak a luxust, hogy relativisták legyünk, és a tényeket fenntartással kezeljük. Ez a gyanakvás és igen, néha az irónia luxusa, és igen, jó nekünk, mert megengedhetjük magunknak. Szerencsések vagyunk, fogalmazzunk így.

Ők foggal-körömmel ragaszkodnak a saját tényeikhez. Ezek a tények jelentik saját személyes létük garanciáit. Ezekhez köthetik önmagukat, mert annyiszor megtapasztalták már, hogy az élet önmagában értéktelen semmi, efemer természetű, amit közeli pusztulás fenyeget, és ugyanez van a házzal, ami leég, vagy lerombolják, az anyagi javakkal, amit nem cipelhet a hátán az ember, amikor a puszta életéért fut. A tények metafizikája ad hitet nekik, hogy érdemes elölről kezdeni. Ez nem feltétlenül tetszelgés az áldozat szerepében, nem! Egész egyszerűen a túléléshez elengedhetetlen hit, hogy igen, mi talpraállunk, folytatjuk, mert igazunk van, és az igazak nem bukhatnak el.

A személyes tragédiák, a sorsesemények önmagukban nem feltétlenül vezetnek el odáig, hogy valaki higgyen a tények metafizikájában. Kell a külső megerősítés, kell a csoport, amit a tragédia kovácsol közösséggé, és így lesz az egészből kollektív tragédia: neki is megölték az apját, neki is menekülnie kellett, ergo: minket értek a megpróbáltatások. És ezzel be is zárul a kör, amin az ők kívülreked – hiába a citizenship, mert az ők szenvedései nem a mi szenvedéseink.

Nem tudom, hány generáció kell ezen túllépni. 90 év asszem nem elég.

Feltűnt, hogy Koszovóban kivételnek számít a bevakolt ház: a legtöbb ház téglából épül, falait csupaszon hagyják. Megjegyzem, ez nem csak Koszovóban érvényes, Szerbiában is sok vakolatlan házat látni. Utánajártunk, miért lehet ez:

1. magyarázat: az albánok nem az eszükkel, hanem az akaratukkal építik a házukat (angolul jobban hangzik: albanians build houses with their will, not with their mind). Konkrétan ez annyit tesz, hogy házépítés előtt nagyon kevesen gondolkoznak el azon, mennyi pénz áll rendelkezésre – egyszerűen csak akarnak egy szép nagy házat, el is kezdik építeni, aztán elfogy a pénz, beköltöznek egy kis szobába, a felső emeleten pedig évekig fúj a szél.

Egész negyedek épülnek Koszovóban az országúttól nem messze, az ember csak találgathat, hogy éppen mikor van lakott településen és mikor nem. Helységnévtáblák ugyanis csak elvétve vannak

Parabolaantenna van, vakolat nincs

Itt még éppen folyik az építkezés. A házak nagy része legalább kétszintes, az alsó szint többnyire üzlethelyiségnek vagy cégszékhelynek van kialakítva, még akkor is, ha éppen nem működik benne semmiféle vállalkozás

2. magyarázat: az albánok számára az a fontos, ami a ház falain belül van – állítólag nem ritka az, hogy a befejezetlen, vakolatlan külső a lehető legigényesebben kidolgozott belső teret rejti. Valószínűsíti ezt a mentalitást az is, hogy az albán lakások makulátlanul tiszták, az ajtóban kötelező levenni a cipőt – míg a közterületeik nagyon gondozatlanok.

Hallottunk olyan esetről, hogy miután a ház belül kész, a tulajdonos legyint, s kijelenti: majd vakolok meg festek is, ha lesz rá pénzem. Persze sose lesz rá pénz, mert ugye az mindig kell egy jobb autóra, vagy erre-arra.

3. magyarázat: Koszovóban az újonnan épült házak 90 százalékának nincsen építkezési engedélye, így feltételezhető, hogy nincs olyan hatóság, ami arra kötelezhetné a lakosságot, hogy tartsák karban az épületük homlokzatát, vagy záros határidőn belül fejezzék be az építkezést.

4. magyarázat: egy kommentelő írta, az a dolog nyitja, hogy a befejezetlen házak után nem kell adót fizetni (legalábbis a Vajdaságban nem). Ennek utánaérdeklődtünk, Koszovóban mindenki röhögött, ha ház után fizetendő adóról hallott – szinte biztos, hogy ezt az adónemet senki nem fizeti, úgy, ahogy mást se nagyon.

Timi egy korábbi bejegyzésben beszélt arról, hogy nekem ebből az albán értelmiségiekkel való kocsmázásból nagyjából annyi jött le, hogy hurráoptimisták. Ezt fenntartom, és hozzáteszem, szerintem naívan hisznek a demokráciában, meg abban, hogy szavazással mindent meg lehet oldani.

Meg is magyarázom: a pristinai beszélgetés során Ricardo azt feszegette, független lehet-e az az állam, mely nem képes biztosítani saját állampolgárainak a védelmét? Mert Koszovó most abban a helyzetben van, hogy bár elvileg független, ha nem járőröznének utcáin a KFOR páncélosai, akkor az albánok és a szerbek minden valószínűség szerint egymás torkának ugornának – és a vérfürdőt az koszovói hadsereg akkor sem tudná megakadályozni, ha lenne ilyen.

A felvetés szemmel láthatóan feszélyezte a társaságot; a válaszuk az volt, hogy hát ilyen alapon az ENSZ tagállamai közül jópár nem minősülhet függetlennek, és különben is, mit piszkálódunk, hiszen Koszovó egy fiatal állam, és bár tagadhatatlan hogy vannak problémák, azok rövidesen megoldódnak.

A fiatal albán értelmiségieket ezután a befeketetők hiányáról, feketegazdaság méretéről, az intézményrendszer hiányosságairól, a szerbek problémás integrációjáról meg hasonlókról faggattam – következetesen minden kérdésre az volt a válasz, hogy hát persze, vannak problémák, mint mindenhol máshol (sic!) , de most, a függetlenség kikiáltása után jó irányba fog haladni minden. “It takes time” – hangzott el újra és újra.

Na jó, de mi van ha a politikai elit nem oldja meg ezeket a dolgokat? – kérdeztem. “Akkor nem szavazok majd rájuk” – így a válasz. Ezután hosszas fejtegetésbe kezdtem arról, hogy ugyan a tankönyvekben ez szerepel, de a valós életben nem mindig sikerül lecserélni a politikai elitet ha az nem tesz semmit vagy nem úgy csinál dolgokat ahogy azt az értelmiségiek szeretnék. Beszélgetőtársam udvariasan mosolyogva, de hitetlenül ült velem szemben, és mantraként ismételgette: “everything will be fine, it just takes time”. Nem győztük meg egymást. Végül feladtam.

Általános megfigyelés: albánok és szerbek egyaránt előszeretettel tűzik ki a nemzeti zászlót nemcsak a hivatalok, hanem saját otthonuk homlokzatára. Nem csoda hát, ha jól megy a dolga azoknak, akik különféle zászlókkal kereskednek. Egyik pristinai forrásunk rosszmájúan meg is jegyezte, valószínűleg ugyanaz a cég fölezi le a hasznot, legyen szó szerb, albán vagy hivatalos koszovói zászlók adásvételéről.

A zászlóval történő területmegjelölés főleg Kosovska Mitrovicában volt szembeszökő. Az etnikailag megosztott városban a közösségi identitás e szimbólumai ellentmondást nem tűrően jelzik a másik csoporthoz tartozóknak: ez itt innentől az én területem, csak hogy tudd, hogy ne érjenek meglepetések.

Kis szerb bódé kínálata Kosovska Mitrovicában: ha a kenyér el is fogyott, zászló mindig akad

Ami megfigyelhető, hogy a hivatalos koszovói zászló nem annyira népszerű, mint az albán: sokkal több a piros-fekete, mint bármi más, a koszovói lobogóból talán kevesebb van, mint amerikaiból. Ennek nyilván nem túl szerencsés az üzenete a kisebbségek felé; a szerbek amúgyis meg vannak győződve arról, hogy Koszovó csak az alkalomra vár, hogy végre csatlakozhasson Albániához. Pristinai ismerőseink ezt tagadták, és azzal magyarázták a hivatalos koszovói zászló jelenlétének hiányát, hogy azt csak a függetlenség napján mutatták be hivatalosan is, s a kereskedők csak azután szerezték be és kezdték árusítani. Így a függetlenséget az albán zászlókkal ünnepelték, mert hiszen az volt az albánságot kifejező nemzeti szimbólum, s az azóta eltelt idő olyan kevés volt, hogy nem terjedhetett még el a lakosság körében.

Ami a bizniszt illeti, egyértelműen többe kerül Koszovóban szerbnek lenni, mint albánnak. A szerb zászlót ugyanis 20 euróért vesztegetik Kosovska Mitrovicában, az albánt ugyanott 12 euróért; Pristinában már találtunk egy hivatalos zászlókat árusító fiút is, nála egy lobogó 15 euróba fájt.

Szerb zászló egy mitrovicai könyvesbolt kirakatában, a középiskolás végzősök tablóképe fölött

Albán, koszovói és a Koszovót elismerő államok lobogói Kosovska Mitrovica albán részén

Pristinai árus kínálata

Diszkrét szerb zászló Belgrád legrégebbi szállodája, a Moszkva Hotel homlokzatán

Pristina közelében, a főút mentén van ez a paintball-pálya. Kétszer haladtunk el mellette, mindkétszer be akartunk menni megnézni – végül nem lett semmi a dologból. Vajon lehet-e úgy játszani, hogy szerbek az albánok ellen?

„Miért mennénk el innen Szerbiába? Ez itt Szerbia!” – ezzel a kijelentéssel foglalható össze a mintegy 600, Osojane-ban elszigetelten élő szerb életérzése Koszovó függetlenségének kikáltása után.

Az út két oldalán néhány vakolatlan ház, egy poros kocsma, iskola meg egy ortodox templom – ez utóbbi feltűnően szépen gondozva. Ez Osojane. Az úton nem nagyon van élet – ottlétünkkor egy busz indul éppen Mitrovica északi, szerb része felé, illetve néha KFOR-csapatszállítók hajtanak lassan végig a falun. Nincs kakaskukorékolás, tehénbőgés, csak csend. Néha kalapácsütések: épp tetőt fabrikálnak egy háznak, melynek csak a falai maradtak.

KFOR-csapatszállító Osojane főterén. Azért olyan rossz a felvétel, mert “csuklóból” fotóztuk. A katonák rögtön ezután megkértek, tegyük el a fényképezőgépet

Osojane-i látkép

A faluról a spanyol KFOR-osok meséltek; azért érdekes ez a hely, mert ide gyűjtötték össze a környékbeli szerbeket, érthető megfontolásból: így, egy faluban sokkal könnyebb védeni őket. A spanyolok által kézzel rajzolt térképre azonban a környékbeli albánok nem ismernek rá, és a térképen sem látunk Osojane nevű falut. Helységnévtábla sincs, és miután egy darabig a főúton keressük a letérőt, egy albán kocsmában sikerül találni valakit, aki el tudja mondani, merre kell letérni az elágazásnál. A kocsmából valaki felhördül, amikor meghallja a szerb falu nevét – a többiek leintik, hagyja, hadd menjek.

Épp indul a mitrovicai busz. A hetente kétszeri járat az egyedüli kapocs a külvilággal (értsd: a szerb többségű vidékkel)

Tehát jobbra fordulás, emelkedőn fel, majd gyomos mező következik elhagyatott házakkal, melyeknek csak a falai vannak meg. Pár többé-kevésbé ép ház következik, végül az utat egy spanyol KFOR-páncélos állja el. Odanyújtom a kézzel rajzolt térképet az egyik katonának, merre tovább? Visszaint: ez itt Osojane.

Vendégségben a Repanovic családnál

A Repanovic nagytata. Mivel senki nem tud angolul, csak ülünk egymás előtt és mosolygunk – meg isszuk a rakiját…

… és a török kávét

Az első férfi, aki utunkba akad, nem tud angolul, és bár a beszélgetés akadozik, házába invitál. Bár kinn is tavaszias az idő, benn szokatlanul meleg van, pattog az olajos melegítő. Emellett egy asszony főz-süt éppen – valami ünnepségre készülnek, mert az asztalon egymás mellett különféle húsok (érdekes, hogy bár folyton itatnák a rakiját velünk, étellel nem kínálnak).

Lassan összegyűl a család

Aztán előkerül a falubeli angoltanárnő, az iskolaigazgatóval együtt. A beszélgetés nyilván Koszovó függetlensége körül forog, és hát a szerb álláspont egyszerű: ez itt Szerbia, kész, punktum.

Kicsi, de gondozott templom kívülről…

… és belülről

Kiderül, az itt élők elutasítják a koszovói jogot. Ehelyett úgy tartják, a szerb törvénykezés az érvényes; az nem derült ki, pontosan milyen bíróság ítél ezen jogszabályok szerint, és miként hajtják végre az ítéletet. Amikor rákérdezünk, vállalnának-e munkát Pristinában, így válaszolnak: ha Pristina a szerb állam része, akkor igen. Ha Pristina a független Koszovó fővárosa, akkor nem. Ugyanilyen elutasítóak, amikor arról faggatózunk, adót fizetnek-e a független Koszovónak.

Igaz, különösebb jövedelmük nincs is, ami után adózhatnának – az öregek nyugdíját, mintegy 50 eurónak megfelelő dinárt Szerbia folyósítja, és a tanárok is szerb pénzből kapnak fizetést. Ami a munkalehetőségeket illeti, az iskolán kívül a faluban van még egy kórház – ezen kívül ki-ki abból él, amiből tud.

KFOR-bázis a falu határában

A falu eredeti lakosságának 90 százaléka elmenekült; azonban azon kevesek, akik maradtak, nem is gondolnak arra, hogy esetleg átköltözzenek Szerbiába. Az iskolaigazgató hetykén nyilatkozik, az angoltanárnő nevetve nyugtázza – a vidámság azonban hamar lefagy az arcokról, amikor rákérdezünk: mi lesz, ha a KFOR távozik a falu határából? Az egyedüli reményforrás a közelben található szerb kolostor – így ők.

Az angoltanárnő…

Az albánokkal való békés együttélés lehetőségeiről kérdezzük őket: „az albánok gyilkosok, megölték a szerb rendőrt” – emlékeznek vissza az évekkel ezelőtt történt véres eseményekre; a koszovói történet szerintük ahhoz hasonlít, amikor valaki bérbe adja a házát egy idegennek, majd néhány év múlva, amikor visszatér, az illető elűzi a házból. „Kezdetben kevesen voltak az albánok, aztán sokasodtak, most azt mondják, Koszovó az övék” – mondják.

… és az iskolaigazgató. Mindketten névtelenek kívánnak maradni – bár nem volt kifogásuk az ellen, hogy fotózzuk őket

Nevetnek, amikor azt mondjuk az albánok nem akarnak rosszat nekik. Így az angoltanárnő: „akkor miért vágták le az ő – az iskolaigazgatóra mutat – nagyapjánk a kezét?” Majd egy közeli házra mutat: „két évvel ezelőtt napvilágnál rabolták ki ezt a házat”.

Aztán arra terelődik a szó, hogy hogyan látják a jövőt. Újra nevetés – ám most már elcsukló hangon. „Lefeküdni sem merek, lehet, hogy valaki betör a házamba, és megöl” – mondja a tanárnő. A többiek csendben bólogatnak. Menni készülünk – szabódnak, hogy valószínűleg csalódást okoztak nekünk.

Ardiannal, koszovói albán kontaktemberünkkel a többiekre várakozunk. Péntek este van Pristinában, a helyszín az egyik felkapott vendéglő.

Vjosa érkezik. Elegáns nagyvárosi nő, divatos szemüvegkeret, diszkrét ékszerek, tökéletes angol nyelvtudás. Igazi modern anyuka, akinek a férje ügyel éppen a gyerekekre, mert a városban aznap nem talált bébiszittert – Vjosa pedig, nagyon helyesen, nem mondott le emiatt az esti programról. Valahogy tradicionalistábbnak képzeltem az ittenieket, hiszen még emlékszem, Zoli mesélte Belgrádban, hogy a szerbeknél “az asszony tudja a dolgát” – míg a pasik kijárnak rendszeresen, ők vacsorát főznek és rendezik a gyerekeket. Vjosa férje sem mondott le a szokásos pénteki focimeccsről, de hát muszáj volt megoldania a helyzetet, így hát magával vitte őket. Vjosa mindezt nem is kimérten, de nem is szélesen gesztikulálva meséli, minden mozdulatából tökéletesen kimunkált nyugati emancipáltság sugárzik. Albán szépség: gyönyörű metszésű mogyoróbarna szempár, hosszú ívű szemöldök, hófehér bőr, hollófekete haja összefogva.

Ahogy rágyújt, nevet, magyaráz, kérdez, figyel, nem tudom kivonni magam a hatása alól, meghódít ez az életöröm, vidámság, nyíltság és intelligencia. Kábé egyidősek vagyunk, mégis, inkább nővérem lehetne. Érett és erős egyéniség, akit a háború nem kezdett ki, mégis remeg a keze, amikor a kilencvenes évekről kezd mesélni. Amikor én éppen egyetemre készültem, könyvekbe temetkeztem vagy buliztam, őt telibe kapták a Milosevics-éra albán- (és kisebbség-) ellenes intézkedései. Az albánokat Pristinában kitették az állásukból, amennyiben nem írtak alá egy nyilatkozatot, hogy elismerik a szerbek Koszovó fölötti fennhatóságát. Nem volt pénzük, annyi se, hogy elég legyen élelemre, s mikor már végképp feszültté vált a hangulat, elmenekülni sem tudtak, mert ahhoz, hogy a rendőröket és határőröket lefizessék és megszervezzék az utat Macedóniába vagy máshová, szintén pénz kellett.

Volt egy 12-15 fős tinédzsercsapat, haveri kör, hol egyiküknél, hol másikuknál gyűltek össze, a feszültséget le kellett vezetni, nem lehet úgy élni, hogy közben állandóan rettegsz, hogy rádtörik az ajtót, lesötétített ablakok mögött beszélgetsz. Néha még bulizni is kell, mert az élet tizenévesen nem zárulhat be az otthonüléssel és tanulással – aki ezt átélte, megérti a szerb enklávékban élők félelmét és depresszióját, az izoláció, a kirekesztettség okozta dühöt, de éppen ezért, mondja Vjosa, mi nem akarjuk ugyanazt tenni velük, amit ők velünk, mi azt akarjuk, hogy a szerb kisebbség Koszovóban integrálódjon, vegyen részt a közéletben, győzze le azt a frusztrációt, amit a helyzet megfordulása okozott…

Újabb kör sör, illetve raki, Vjosa az amerikaiakról mesél, hogy mekkora felszabadulás-érzés volt, amikor a Nato bevonult Pristinába, ragyog az arca, amint feleleveníti, hogy azontúl mindenki szabadon járhatott-kelhetett az utcán, a félelem időszaka 1999-ben számukra lezárult – aztán ismét elborul az arca, szerb játszótársai halálára emlékszik, akik nem bírták elviselni a személyesként megélt vereséget, és az idegenek bevonulásakor ellenálltak. Lelőtték őket, a felszabadultság és öröm nem lehetett teljes, nem is lehet, a rengeteg albán fiatal véráldozata is még élénken él a kollektív emlékezetben,

mindkét fél hajlamos csak a saját veszteségét számon tartani, mégis, túl kell lépni ezen – Vjosa azt akarja, a fia ne ebben nőjön fel, ne legyen benne gyűlölet, mert a gyűlölet megfertőzi az örömöket, amit az élet nyújthat, szerinte az albán nép egyik alapvető tulajdonsága pedig, hogy szereti és tiszteli az embert, az életet, és bízik másokban – ez talán gyengeség is, mondja Vjosa, aztán arról beszél, mennyire hálásak a támogatásért, amit a nemzetközi közösségtől kaptak, az amerikaiaknak, akik segítettek felépíteni a független Koszovót, abban az időszakban a koszovói albánok azt sem bánták volna, ha légitámadáskor az ő házukat éri a bomba, mert az volt a fontos, hogy törődnek velük, valaki kívülről szívén viseli a sorsukat

ugyanakkor itt vannak a szomszédos népek, itt van Európa, a jövő uniója, és mennyire nem tudnak róluk semmit, a párhuzamos sorsokról, kis népekről, románokról és magyarokról,

a raki egy ilyen közös balkáni cucc, jut eszembe most az emelkedettség tetőfokán, románul rachiu, isszák Orhan Pamuk török és kurd hősei, isszák a szerbek és albánok, akik egy dologban pompásan együttműködnek: amikor csempészni kell, cigarettát, autót, egyéb javakat

Vjosa szerint azok a szerbek, akik elmenekültek, azért tették, mert elkövettek valamit az albánok ellen, és félnek a felelősségre vonástól. Próbálok érvelni, hogy nem tartozik minden menekült ebbe a kategóriába, de úgy tűnik, ebben nagyjából egyetért az asztaltársaság; szerintük a dolog egyszerű: bíróságok vizsgálnák ki az ügyeket, és természetesen aki ártatlan, annak nincs amitől tartania. Vjosa szerint az együttélés igenis lehetséges lenne, és ez most már nem az albánokon múlik: ha a szerbek visszatérnek a közéletbe, az mindenkinek jó lenne. Elmondása szerint az új kormány minden nap nyomatja: minority rights, minority rights, a közhivatalokban pozitív diszkriminációt alkalmaznak a szerb jelentkezőkkel szemben – minden feltétel adott lenne, de csak kevesen használják ki… Igen, vannak szerb ismerősei, sőt, néha a boltban hall szerb beszédet, és miért is zavarná, ők ugyanúgy Koszovó polgárai, mint az albánok.

Mélyek a sebek, súlyosak a történelmi igazságtalanságok, és nincs már bizalom, mégis, ezek az emberek, akikkel beszélgettünk, csodával határos módon bíznak a demokráciában (Sipi erre azt mondta, hurráoptimizmus, szerintem nem feltétlenül, ezt talán majd később kifejtem, hogy értem). Talán a szocializáció teszi: a nemzetközi környezet, a nyugati partnerek és munkatársak. Vjosa közvetlenül a NATO-bevonulás után jelentkezett az egyik ENSZ-szervezetnél, hogy dolgozni szeretne, angolul akkor még csak annyit tudott: yes, no.

Akik eljöttek Ardian hívására, mind munkatársak voltak, nevetve emlegetik a közös sztorikat. Mégis, ritkán találkoznak és csak futólag, mindenkinek megvan a saját élete, munkahelye. Vjosa szerint a Transindex hozta össze erre az estére őket újra. (Módszertan: itt, Peter Casier blogján találtam rájuk.)

Koszovó – de Szerbia is – telis-tele van nejlonzacskókkal. Mindenhol zacskók lógnak, fákon, kerítésen, villanydróton, az utakon zacskókat kergetnek az autók, zacskóktól fehér a mező. Mindez azért, mert nincsen megoldva a szemét elhordása: az emberek kupacokba hordják a háztartási szemetet, és néha-néha meggyújtják – persze az üres zacsikat addigra már rég széthordta a szél. És senki nem zavartatja magát emiatt.

Ugyan mi eredetileg a Decani kolostort akartuk megnézni, de a cigányos történetnek utána akartunk járni, így péntek reggel irány Istok. Jó kétórás kóválygás után végül sikerül bemérni egy jókora, lerombolt településtIstok mellett.

Megvan a Goriot kolostor is egy hegyoldalban, mi nem látjuk hogy ott bármi is lenne, de a helyiek szerint az az, menjünk vissza az útkereszteződésig és jobbra felfele. Velünk jön egy albán srác is, van ideje bőven: a suli 12-ig tart, meg különben is.

A kaptatón felfele faggatózunk, éltek-e cigányok itt, és ha igen, hova tűntek. Sajnos nem tudja: a háború idején nagyon kicsi volt, csak arra emlékszik, hogy egy autó csomagtartójában menekülnek Montenegróba, ott 6 hónapig éltek. A szüleivel pedig sosem beszél ezekről az időkről.

Miután elhagyunk egy konténert Discard your weapons here felirattal, feltűnik a földút végén a kolostor. Spanyol KFOR katonák védik, nem engednek be: vissza kell mennünk a KFOR bázisra, ahol majd engedélyt fognak kérni az apácáktól hogy beléphessünk.

Míg az engedélyre várunk (az apácák nem sietik el) van idő beszélgetni egy KFOR-tiszttel: kiderül, előzőleg Irakban szolgált, ehhez képest Koszovó igazi lazulás. Míg Irakban folyton bombáktól rettegtek, itt az albánok felszabadítókként tekintenek rájuk, a szerbek pedig foggal-körömmel kapaszkodnak beléjük, hiszen ők az egyedüli védelmezőik.

A katonák napi munkája a járőrözés – egy bizonyos útvonalat járnak végig az egységek, és akkor jó, ha nem kell csinálni semmit. Igazából az a lényeg, hogy mindenki lássa: itt vannak. A szerb apácák csak KFOR-kísérettel jöhetnek ki a faluba a kolostorból, de eddig nem voltak incidensek, az albánok nem néznek ferde szemekkel rájuk.

Érdekesség, hogy a bázison egy csomó bicikli áll – a katonák számára kötelező a testmozgás, vasárnaponként civilben, ötös csoportokban kikerekeznek a faluba.

Feltűnik még, hogy nem szaroznak sokat a formalitásokkal: ha felettesükkel találkoznak, a katonák szalutálnak, de aztán nagyjából ugyanolyan hangnemben beszélgetnek a tisztekkel, mint kollégák egy civil munkahelyen. Sőt, azt a tisztet, aki minket kísér, még ugratják is, de nem haragszik: az andalúziaiak, mint ő, már csak ilyenek, szeretnek viccelődni – mondja.

Végül megérkezik a jóváhagyás – felmehetünk a kolostorba, csakhogy kiderül, az apácák kizárólag szerbül hajlandóak beszélni (bár a katonák szerint borítékolni lehet hogy angolul és spanyolul is értenek valamicskét). Fordító nincs, és lehetetlen szerb tolmácsot találni a környező falvakban – a KFOR katonák például úgy kommunikálnak, hogy egy személy szerbről katalánra fordít, egy másik katalánról spanyolra. Tehát esik a dolog, legközelebb vasárnap lehetne visszajönni – csakhogy akkor mi már hazafele tartunk.

Hazafele kiszállunk az autóból, és fotózzuk a lerombolt házakat. Azt sem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni, hogy valóban ez-e a cigányfalu vagy sem.