Címke-archívum: ‘albán’

Koszovói reklámok

2008. április 25., admin

Kelemen Attila vendégbejegyzése

Számomra a legérdekesebbek az amatőr plakátok, azok, amelyek valszeg úgy készültek, hogy a cégtulaj vagy annak titkárnője beült a designer mellé mondjuk egy tömbházlakás egyik odújában, és jöttek az utasítások: nem lehetne ez egy kicsit nagyobb? És az nem lehetne kicsit színesebb, így olyan szomorú… Sakkor meglett a plakát.

Ezekkel versenyeznek a nagy márkákat hirdető international style plakátok, profi nemzetközi branding cégek és ügynökségek plakátjai, de ezek említésre sem méltók ebben a mezőnyben. Nem láttam hozzá elég anyagot, de feltételezem, nagyon mennek mostanában Koszovóban a hullámos vonalak, a félkörök stb.

Ennek két oka lehet: 1) sok illegális 5.0-s Corel CD-t hoztak forgalomba.
2) ennek a kultúrának van valamiféle rejtett-elfojtott feminin jellege.

2666.jpg

2677.jpg

2881.jpg

29091.jpg

2940.jpg

Másik közelítés a közvetlenül vagy közvetve politikai tartalommal rendelkező anyagok. Ezek számomra azért érdekesek, mert tele vannak pakolva szívecskékkel. Szívecskéket akkor használ a designer, ha nincs más olyan szeretetet, rokonszenvet kifejező motívum, amiről azok, akiknek szól, rögtön be is aszociálnának az üzenetre.

Az ősminta Milton Glaser 1977-es I [love] NY ikonja, valószínűleg minden idők egyik legsikeresebb városimázs-logója. Azóta nagyon sokan másolják így vagy úgy, lásd pl. a kolozsvári vagy marosvásárhelyi RMDSZ-kampányokat. De: ha szívecskéket használsz és nem Reményik-verseket íratsz fel a plakátra, már valamilyen minimum félprofi gondolkodást feltételez.

2933.jpg

2934.jpg

3031.jpg

3088.jpg

2651.jpg

Randi a függetlenséggel, majd házasság

2008. március 11., Timi

“1999 óta randizunk a függetlenséggel. Most feleségül vettük.” Albán értelmiségiek az általuk érzékelt koszovói valóságról meséltek – Laura, Vjosa, Haki és Ardian szavainak szűrőjén keresztül újabb kép rajzolódott ki erről a sokarcú országról.

Ország? Tartomány? Régió? Bajban vagyunk a fogalmakkal, nekem most egy húszéves koszovói albán srác meghatározása jut eszembe: wannabe-country.

haki.jpg

Haki és egy pohár raki

ardi_ricardo1.jpg

Ardian és Ricardo

Mindig függetlenek voltunk – szögezi le Haki, amikor arról kérdezzük, milyen különbség érzékelhető a február 17. előtti és utáni Koszovó között. Logikus: ugyanazok az emberek lakták azelőtt is, és a kikiáltás után is. Semmi nem változott, összegez Vjosa, mindössze annyi, hogy új kormánya van az országnak. Ardian szerint is igazából 1999 után változott meg gyökeresen minden – azelőtt ugyanis az ember csak úgy nem ülhetett be egy kocsmába egy sörre, dumálgatni a barátaival. Most lehet, most szabadság van – persze nem abban az értelemben, hogy mindent megtehetsz, amit akarsz, de legalább élvezni lehet az életet. Nyilván attól még szabadságom határa a másik ember szabadságának határa marad.

Haki randizós hasonlatát folytatva hozzáteszi: az esküvői tanúk tekintélye megpecsételi a köteléket, ezért a válás nem fog bekövetkezni. Mindenki nevet, de Ricardo már lesben áll, és hosszú vitát kezdeményez azzal a felvetésével, hogy ha Koszovó magát függetlennek is tartja, a legfontosabb döntéseket nem a koszovói vezetők, hanem a jelen lévő nemzetközi szervezetek hozzák. Azt pedzegeti, hogy mivel Koszovó a szuverenitást nem tudja gyakorolni önmaga fölött, függetlensége nem teljes értékű. Nem az igazi.

Haki ezzel szemben azon az állásponton van, 1999 óta a saját intézményrendszer dominanciájával már megvalósult a gyakorlati függetlenség, és most már csupán az egyes országok döntése van hátra, hogy elismerik-e ezt a de facto függetlenséget vagy sem. Ez egy jogi aktus, ami természetesen szükséges, és be is fog óhatatlanul következni – jósolja Haki. De ha holnap hazamegy az EU, az EBESZ, az ENSZ, a NATO, mi lesz? – kérdez vissza Ricardo. Felőlem már holnap indulhatnak – vágja rá Haki.

Mi lesz a szerbekkel? Lebeg a kérdés egy darabig a levegőben, míg Ricardo ki nem mondja. A válasz: időre van szükség. Időre van szükség erős intézményeket építeni, erős policykat kidolgozni, és meggyőzni a szerbeket, hogy ide tartoznak, közénk tartoznak, helyük van az iskolákban, az egyetemeken, a közhivatalokban, a kormányban. “Mindent megpróbálunk, hogy ez sikerüljön, hogy érezzék, valóban, őszintén akarjuk, hogy beintegrálódjanak a rendszerbe, és azt akarjuk, hogy tanuljanak és fejlődjenek” – mondja Vjosa. Szerinte a probléma az, hogy Belgrád hazudik nekik, manipulálja őket, pénzt ad nekik, csak hogy helyben, az enklávéikban maradjanak, de ő reméli, idővel felismerik az érdekeiket és koszovói polgárokként beilleszkednek.

laura_vjosa.jpg

Vjosa

Ricardo a szerb és albán véleményeket idézi, neki az emberek azt mondták: a két nemzetiség nem élhet együtt, s a szerbek ráadásul állandó rettegésben töltik napjaikat. Ardian a törvények uralmában bízik: függetlenül attól, ki mit gondol magában a másik nemzetiségről, mint Koszovó polgára, köteles betartani a jogszabályokat, és ha így tesz, minden okés. “Maradhatnak vagy mehetnek, ez rajtuk áll. Nekem semmi problémám nincs azzal, hogy velük élek” – mondja. Elismeri, nehéz a szerbeknek, persze, de erőfeszítést kell tenniük, és ahelyett, hogy a múltra és történelemre hivatkozva elhatárolják magukat a koszovói kezdeményezésektől, közösen dolgozni az ország nemzetközi és európai integrációján. “Ez nem olyan nehéz ügy, egyszerűen arról szól, mit vettél be a fejedbe” – fejtegeti, hozzátéve, hogy a negativista gondolkodás, hogy “úgysem fog sikerülni”, eddig még soha senkinek nem segített a problémamegoldásban.

“A kulcskérdés: szabad, demokratikus jogállamnak kell lennünk. Akárcsak máshol Európában, egyenlő esélyeket adunk az egyéneknek, élhessék a saját életüket az ország területén, és innentől tőlük függ, hogy inkább a szerb kormányban bíznak-e meg továbbra is, amely próbálja befolyása alatt tartani ezeket a közösségeket, vagy azt választják, hogy a saját országukban éljék a maguk választotta életet. Ha a koszovói szerbeket továbbra is manipulálja a szerb kormány, azt hiszem, senki nem segíthet rajtuk. De tudom, hiszen naponta együtt dolgozom velük: érdekeltek abban, hogy részt vegyenek a koszovói társadalomban. A kérdés az, mennyi hatalma lesz Szerbiának a továbbiakban, hogy folytassa a befolyásolást, illetve hogy Koszovó milyen lehetőségeket nyújt a szerbeknek és a többi állampolgárnak” – mondja Haki, aki egyébként egy nemzetközi alapítvány munkatársa Pristinában. Arra utal, hogy amint a határok megnyílnak, Macedóniából, Koszovóból és Szerbiából is várhatóan rengeteg fiatal vándorol ki, mivel nincs lehetőségük a hazai munkaerőpiacon elhelyezkedni. A fiatal munkaképes népesség migrációja ebben a térségben olyan probléma, amit összefüggéseivel együtt kell vizsgálni.

Ezen államok egyik elsődleges belpolitikai prioritása a fiatalok otthontartása azáltal, hogy állást és jobb életkörülményeket, kilátásokat biztosít nekik. Ugyanezzel a problémával küzd Románia és Bulgária is, tenném hozzá, mindössze annyi különbséggel, hogy Koszovónak nem kell a negatív demográfiai mutatókkal törődnie: a legfiatalabb ország ugyanis Európában. A lakosság fele 25 éven aluli!

Ardian is elmondja, az albánoknak nem szabad ugyanazt elművelniük a szerbekkel, mint amit kaptak tőlük, hanem integrálni kell őket, pozitív diszkriminációt alkalmazni, előnyben részesíteni őket a munkaerő-felvételnél. “Ez az egész a bátorságról is szól. Ha bennem volt annyi merészség, hogy tíz évvel ezelőtt meglátogassam a nagyszüleimet, vállalva azt, hogy a szerb rendőrök kétszer is ellenőriznek, megaláznak – akkor bennük is meg kell lennie ennek a bátorságnak.” Elmondása szerint a Koszovóban élő 150 ezer szerbből mintegy százezren voltak tagjai a szerb rendőrségnek vagy hadseregnek. Egy részük a helyi lakosságból került ki, mások Szerbiából telepedtek ide. A horvát-szerb háború idején a Milosevic-kormány a Horvátországból menekült szerbekkel próbálta kolonizálni a tartományt.

Mint várható volt, hamar a gazdasági helyzetnél kötünk ki: hogyan tudja menedzselni majd Koszovó a problémákat? A válasz: volt már ennél rosszabb is, mégis túléltük.

haki_laura.jpg

Haki és Laura

Sipi és Ricardo felvetik, hogy egy ország, amely nem tudja garantálni a saját polgárainak biztonságát, nehezen tekintheti magát függetlennek. Ardian visszakérdez: “Találkoztatok már biztonsági problémákkal? Igen, ott van Mitrovica. Az ottani helyzettel szembe kell néznünk. De láttatok máshol Koszovóban hasonlót? Kétlem. Ez ugyanaz, mint amit Haki mond: Pristina felé kellene fordulniuk, nem Belgrád felé. Persze, fenn kell tartaniuk a kapcsolataikat Belgráddal, de itt élnek, ebben az új országban, amit Koszovónak hívnak. Én itt élek. Ha én nem akarok integrálódni, és ezt bevettem a fejembe, akkor ez probléma. De ez annak a problémája, aki nem akar integrálódni, nem az enyém” – magyarázza. Ricardo közbeveti, elgondolkodott-e Ardian azon, hogy Szerbia esetleg visszacsatolhatja Észak-Koszovót (szerk. megj.: 40 ezer szerb él tömbben az Ibar-folyótól északra), miután a NATO kivonul. Ardian beismerte, nem foglalkozik től sokat ezekkel a kérdésekkel, hiszen számára elsősorban az a prioritás, hogy megélhetést biztosítson a családjának.

Haki két és fél évet élt Afganisztánban, de volt már Iránban, Pakisztánban, Indonéziában és Bangladesben is különböző missziókban – e tapasztalattal a háta mögött így érvel: ha egy országot akkor tekintünk függetlennek, ha képes az állampolgárai biztonságát szavatolni, akkor nagyon sok ENSZ-tagállam egész egyszerűen nem teljesítené ezt a kritériumot. A legfontosabb a függetlenség vonatkozásában szerinte az, hogy a koszovóiak egyetlen megoldás mellett kötelezték el magukat: a koszovói intézmények és a nemzetközi közösség egyesített erővel dolgozzon azon, hogy Koszovó végighaladjon az államiság és függetlenség felé vezető úton.

“Számunkra nem gond megosztani a szuverenitást a KFOR-ral, az ENSZ-szel és újabban az EU-val. A koszovói államiság fő alapelve, amit tárgyalni érdemes, az az, hogy sikerül-e a törvények uralmát az egész területére kiterjesztenie. Ez pedig a szerb kormánytól függ, ám jelenleg maguknak a szerbeknek is 70 százaléka elégedetlen azzal, ahogyan a Kostunica-kormány vezeti az országot (szerk.megj.: a beszélgetés február 29-én készült, Kostunica március 8-án jelentette be a kormány lemondását). Úgy gondolom, Koszovó bebizonyította a türelmét, a más etnikai csoportok tiszteletének képességét még azok iránt is, akik a népesség 10%-át tették ki és tíz éven keresztül uralkodtak rajtuk. A szerbek, akiket Koszovóban láthatsz, többnyire rendőrök voltak, vagy a jugoszláv kormány képviselői, iskolaigazgatók , akik 1989-ben kitették állásukból az albánokat. Tíz éven keresztül olyan párhuzamos intézményrendszerben éltünk, amelyet nem támogatott semmiféle állam. Ha liberális szerbekkel beszélsz, akiket nem Belgrád tart a kezében, beismerik neked, hogy a valóság más: az albánoktól nem kapták meg azt a bosszúhadjáratot, amire pedig fel voltak készülve az átmenet után. Igen, persze, voltak esetek, volt erőszak, ez igaz, de ez azoknak az embereknek volt a reakciója, akik elveszítették a szeretteiket, a tulajdonukat, a házukat felégették, és hónapokig voltak kénytelenek macedóniai vagy más országbeli menekülttáborokban meghúzódni, mialatt a szerb állam és rezsim Koszovó etnikai megtisztításán dolgozott. Tehát ami ma van, az egyensúlyállapotnak nevezhető. A függetlenségünk napja a lehető legméltóságteljesebb ünnep volt, amit el tudsz képzelni. Egyetlen személy sem sérült meg, egyetlen személynek sem esett semmiféle bántódása, az albánok ünneplése miatt nem érezhette fenyegetve magát senki. Mondhatni konkrét megvalósításaink, értékeink vannak, amelyeket el kell ismerni” – mondta.

Haki házát szintén felgyújtották, mire a menekülés után visszajött Koszovóba egyéves fiával és feleségével. “A szomszédaim mind szerbek voltak. Elkezdtem dolgozni ezekkel az emberekkel, akik itt ülnek ennél az asztalnál (szerk.megj: az ENSZ Élelmezési Világprogramja keretében), és nekifogtam újjáépíteni a házam. Nem kaptam senkitől semmiféle anyagi támogatást ehhez, mégis elkezdtem az új életet. Senki nem állítja, hogy egyszerű felépíteni egy demokratikus államot. Nincsenek illúzióink, tudjuk, időbe és erőfeszítésekbe kerül. Az érzelmeid és a pragmatikus meggondolás, hogy hol fogsz élni és mit döntesz a családod sorsáról, az két különböző dolog. Érzelmileg befolyásolhat, hogy felgyújtották a házamat és elveszítettem a testvéremet, de választanom kell: a gyűlölettől indíttatva megölök minden szerbet, aki a nyomorúságomért felelős, vagy nekifogok felépíteni az új életet” – mondja Haki.

romok.jpg

Hasonló romok szerte Koszovóban fellelhetők; albánok, szerbek vagy romák laktak itt, nem tudni

Ugyanígy választás előtt állnak a szerbek is: mennek vagy maradnak, teszi hozzá Ardian. “Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy menjenek, távol álljon tőlem. Azt akarom mondani, hogy alternatíváik vannak: maradhatnak és integrálódhatnak, s a lakosság többi részével együtt a jobb életkörülményekért és az EU-integrációért dolgozhatnak, vagy elszigetelik magukat és a Milosevic-éra visszatéréséről álmodozhatnak” – fejtette ki.

Haki hisz abban, hogy az albánok Koszovóban olyan államot építenek, amely nem akar senkit eltiporni. Felvállalják a felelősséget, ellentétben a szerbekkel, akik Milosevicet és Mladicot nemzeti hősökként tisztelik. Koszovó állam felépítését soha nem a szerbek vére árán képzelték el – a kiindulópont az volt, hogy az itt élők 90%-a akaratának megfelelően alapítsanak országot. Ők nyilvánították ki, hogy független országban akarnak élni. Tíz évig békésen próbáltak érvényt szerezni ennek az akaratnak, és minden pénteken nyilvános tanácskozásra hívták a szerbeket, hogy oldják meg közösen a problémákat. Ám a szerbek erről hallani sem akartak, és sajnos a nemzetközi közösség sem volt még fogékony az albánok követeléseire – meséli Haki.

“Odáig jutottunk, amikor méltóságunkban sértettek meg, meg kellett védenünk a házainkat, és színre lépett a KLA (Kosovo Liberation Army, lásd egyik előző bejegyzésünk a koszovói pantheonról). Ekkor kezdődött a nyílt fegyveres konfliktus, Szerbia kontrollálatlan erők bevetésével válaszolt, gyerekeket, nőket, öregeket, fiatalokat gyilkolva le, és a nemzetközi közösség ekkor lépett közbe. Ez a mi javunkra volt, hiszen ők azt a célt támogatták, hogy az albánok békés államban élhessenek. A történelemnek két különböző oldala van. Mégis, nincs köztünk olyan, aki a szerbek kollektív felelősségrevonását kérné. Amit mi kérünk a szerb vezetőktől: álljanak fel, és változtassanak az álláspontjukon. Kérjenek bocsánatot azoktól a nemzetektől, akiknek annyi szenvedést és gondot okoztak. Együtt velünk integrálódjanak Európába, és éljünk békében. Mindössze ennyi, amit kérünk” – fejtette ki Haki. Az etnikumközi konfliktusokért és az emberáldozatokért mindkét oldalon, mindkét félre felelősség hárul – vetettük fel, ám Haki leszögezte: a két etnikum felelőssége nem hasonlítható össze, hiszen az albánok elleni terrorért egy állam reguláris hadserege felelős.

Ide kapcsolódik >> Sipi: Albán hurráoptimizmus, Timi: Világom határai

A bejegyzés szövege angolul: Dating with the independence, then the marriage

“Muzulmán ország Európa szívében? Bullshit!”

2008. március 07., Timi

Koszovó egyértelműen világi állam. Laurát és Vjosát arról kérdeztem, milyen a nők helyzete Koszovóban, és egybehangzóan azt mondták, mint akárhol máshol Európában. Senki nem törődik azzal, hogy egy nő éppen nem hord kendőt, mint ahogy azzal sem, ha éppen hord – és szemmel láthatóan utóbbiak jelentős kisebbségben vannak. Valósággal vadásznom kellett, hogy sikerüljön egy-két tradicionális öltözködésű koszovói nőt fotóznom.

kendo3_km.jpg

Kosovska Mitrovica, albán rész

kendo4_anyalanya.jpg

Pristinai anya és lánya. Az erős szélben nekem is elkelne valami fejfedő

kendo1.jpg

Ezek a nénik meg éppen akár Kolozsváron is sétálgathatnának

Az sem érdekel senkit, hogy valaki éppen muzulmán, katolikus, ortodox vagy ateista – a vallási élet teljes mértékben a személyes szférába tartozik, amit nem kér számon egyik ember a másikon. Az a nézet, miszerint az újszülött állam támogatásával voltaképp egy muzulmán országot melenget a keblén Európa, ami ki tudja, milyen veszélyekkel jár majd a későbbiekben, egész egyszerűen Koszovó-ellenes propaganda – mondják.

A koszovói nők valószínűleg azért is ennyire önállóak és függetlenek, mert a milosevicsi időkben volt olyan időszak, amikor a katonaság elől külföldre menekülő férfiak hiányában hét nőre egyetlen pasi jutott. A katonaköteles albán fiúkra a jugoszláv hadseregben válogatott megaláztatások sora várt, s ami még súlyosabb, hogy rengetegen eltűntek, illetve meggyilkolták őket a katonaság alatt.

A pristinai kocsmákban mindenhol ugyanannyi nőt látni, mint férfit, senki nem néz rájuk ferdén, ha alkoholt isznak, cigarettáznak; ugyanúgy hordanak miniszoknyát, szűk farmert vagy dekoltázsos blúzt, mint bárki Romániában. A falvakon, vidéken természetesen tradicionalistábbak az emberek, mondja Vjosa, de szerinte ez a keresztények esetében is ugyanígy működik. Alapjában véve igazat adok neki.

kendo5_mecset.jpg

Mecset Pristinában. Éppen imára hív a müezzin, de a járókelők nem igazán figyelnek rá

kendo2_bacsifejfedovel.jpg

Koszovói bácsi tradicionális albán fejfedővel

Albán hurráoptimizmus

2008. március 06., Sipi

Timi egy korábbi bejegyzésben beszélt arról, hogy nekem ebből az albán értelmiségiekkel való kocsmázásból nagyjából annyi jött le, hogy hurráoptimisták. Ezt fenntartom, és hozzáteszem, szerintem naívan hisznek a demokráciában, meg abban, hogy szavazással mindent meg lehet oldani.

Meg is magyarázom: a pristinai beszélgetés során Ricardo azt feszegette, független lehet-e az az állam, mely nem képes biztosítani saját állampolgárainak a védelmét? Mert Koszovó most abban a helyzetben van, hogy bár elvileg független, ha nem járőröznének utcáin a KFOR páncélosai, akkor az albánok és a szerbek minden valószínűség szerint egymás torkának ugornának – és a vérfürdőt az koszovói hadsereg akkor sem tudná megakadályozni, ha lenne ilyen.

A felvetés szemmel láthatóan feszélyezte a társaságot; a válaszuk az volt, hogy hát ilyen alapon az ENSZ tagállamai közül jópár nem minősülhet függetlennek, és különben is, mit piszkálódunk, hiszen Koszovó egy fiatal állam, és bár tagadhatatlan hogy vannak problémák, azok rövidesen megoldódnak.

A fiatal albán értelmiségieket ezután a befeketetők hiányáról, feketegazdaság méretéről, az intézményrendszer hiányosságairól, a szerbek problémás integrációjáról meg hasonlókról faggattam – következetesen minden kérdésre az volt a válasz, hogy hát persze, vannak problémák, mint mindenhol máshol (sic!) , de most, a függetlenség kikiáltása után jó irányba fog haladni minden. “It takes time” – hangzott el újra és újra.

Na jó, de mi van ha a politikai elit nem oldja meg ezeket a dolgokat? – kérdeztem. “Akkor nem szavazok majd rájuk” – így a válasz. Ezután hosszas fejtegetésbe kezdtem arról, hogy ugyan a tankönyvekben ez szerepel, de a valós életben nem mindig sikerül lecserélni a politikai elitet ha az nem tesz semmit vagy nem úgy csinál dolgokat ahogy azt az értelmiségiek szeretnék. Beszélgetőtársam udvariasan mosolyogva, de hitetlenül ült velem szemben, és mantraként ismételgette: “everything will be fine, it just takes time”. Nem győztük meg egymást. Végül feladtam.

Zászlóbiznisz

2008. március 05., Timi

Általános megfigyelés: albánok és szerbek egyaránt előszeretettel tűzik ki a nemzeti zászlót nemcsak a hivatalok, hanem saját otthonuk homlokzatára. Nem csoda hát, ha jól megy a dolga azoknak, akik különféle zászlókkal kereskednek. Egyik pristinai forrásunk rosszmájúan meg is jegyezte, valószínűleg ugyanaz a cég fölezi le a hasznot, legyen szó szerb, albán vagy hivatalos koszovói zászlók adásvételéről.

A zászlóval történő területmegjelölés főleg Kosovska Mitrovicában volt szembeszökő. Az etnikailag megosztott városban a közösségi identitás e szimbólumai ellentmondást nem tűrően jelzik a másik csoporthoz tartozóknak: ez itt innentől az én területem, csak hogy tudd, hogy ne érjenek meglepetések.

zaszlo_szerb_kosovskamitrovica.jpg

Kis szerb bódé kínálata Kosovska Mitrovicában: ha a kenyér el is fogyott, zászló mindig akad

Ami megfigyelhető, hogy a hivatalos koszovói zászló nem annyira népszerű, mint az albán: sokkal több a piros-fekete, mint bármi más, a koszovói lobogóból talán kevesebb van, mint amerikaiból. Ennek nyilván nem túl szerencsés az üzenete a kisebbségek felé; a szerbek amúgyis meg vannak győződve arról, hogy Koszovó csak az alkalomra vár, hogy végre csatlakozhasson Albániához. Pristinai ismerőseink ezt tagadták, és azzal magyarázták a hivatalos koszovói zászló jelenlétének hiányát, hogy azt csak a függetlenség napján mutatták be hivatalosan is, s a kereskedők csak azután szerezték be és kezdték árusítani. Így a függetlenséget az albán zászlókkal ünnepelték, mert hiszen az volt az albánságot kifejező nemzeti szimbólum, s az azóta eltelt idő olyan kevés volt, hogy nem terjedhetett még el a lakosság körében.

Ami a bizniszt illeti, egyértelműen többe kerül Koszovóban szerbnek lenni, mint albánnak. A szerb zászlót ugyanis 20 euróért vesztegetik Kosovska Mitrovicában, az albánt ugyanott 12 euróért; Pristinában már találtunk egy hivatalos zászlókat árusító fiút is, nála egy lobogó 15 euróba fájt.

zaszlo_szerb_kosovskamitrovica2.jpg

Szerb zászló egy mitrovicai könyvesbolt kirakatában, a középiskolás végzősök tablóképe fölött

zaszlo_alban_szovetseges.jpg

Albán, koszovói és a Koszovót elismerő államok lobogói Kosovska Mitrovica albán részén

zaszlo_alban_pristina.jpg

Pristinai árus kínálata

zaszlo_szerb_belgrad_moszkvahotel.jpg

Diszkrét szerb zászló Belgrád legrégebbi szállodája, a Moszkva Hotel homlokzatán

Vjosa

2008. március 03., Timi

Ardiannal, koszovói albán kontaktemberünkkel a többiekre várakozunk. Péntek este van Pristinában, a helyszín az egyik felkapott vendéglő.

Vjosa érkezik. Elegáns nagyvárosi nő, divatos szemüvegkeret, diszkrét ékszerek, tökéletes angol nyelvtudás. Igazi modern anyuka, akinek a férje ügyel éppen a gyerekekre, mert a városban aznap nem talált bébiszittert – Vjosa pedig, nagyon helyesen, nem mondott le emiatt az esti programról. Valahogy tradicionalistábbnak képzeltem az ittenieket, hiszen még emlékszem, Zoli mesélte Belgrádban, hogy a szerbeknél “az asszony tudja a dolgát” – míg a pasik kijárnak rendszeresen, ők vacsorát főznek és rendezik a gyerekeket. Vjosa férje sem mondott le a szokásos pénteki focimeccsről, de hát muszáj volt megoldania a helyzetet, így hát magával vitte őket. Vjosa mindezt nem is kimérten, de nem is szélesen gesztikulálva meséli, minden mozdulatából tökéletesen kimunkált nyugati emancipáltság sugárzik. Albán szépség: gyönyörű metszésű mogyoróbarna szempár, hosszú ívű szemöldök, hófehér bőr, hollófekete haja összefogva.

VjosaAhogy rágyújt, nevet, magyaráz, kérdez, figyel, nem tudom kivonni magam a hatása alól, meghódít ez az életöröm, vidámság, nyíltság és intelligencia. Kábé egyidősek vagyunk, mégis, inkább nővérem lehetne. Érett és erős egyéniség, akit a háború nem kezdett ki, mégis remeg a keze, amikor a kilencvenes évekről kezd mesélni. Amikor én éppen egyetemre készültem, könyvekbe temetkeztem vagy buliztam, őt telibe kapták a Milosevics-éra albán- (és kisebbség-) ellenes intézkedései. Az albánokat Pristinában kitették az állásukból, amennyiben nem írtak alá egy nyilatkozatot, hogy elismerik a szerbek Koszovó fölötti fennhatóságát. Nem volt pénzük, annyi se, hogy elég legyen élelemre, s mikor már végképp feszültté vált a hangulat, elmenekülni sem tudtak, mert ahhoz, hogy a rendőröket és határőröket lefizessék és megszervezzék az utat Macedóniába vagy máshová, szintén pénz kellett.

Volt egy 12-15 fős tinédzsercsapat, haveri kör, hol egyiküknél, hol másikuknál gyűltek össze, a feszültséget le kellett vezetni, nem lehet úgy élni, hogy közben állandóan rettegsz, hogy rádtörik az ajtót, lesötétített ablakok mögött beszélgetsz. Néha még bulizni is kell, mert az élet tizenévesen nem zárulhat be az otthonüléssel és tanulással – aki ezt átélte, megérti a szerb enklávékban élők félelmét és depresszióját, az izoláció, a kirekesztettség okozta dühöt, de éppen ezért, mondja Vjosa, mi nem akarjuk ugyanazt tenni velük, amit ők velünk, mi azt akarjuk, hogy a szerb kisebbség Koszovóban integrálódjon, vegyen részt a közéletben, győzze le azt a frusztrációt, amit a helyzet megfordulása okozott…

Újabb kör sör, illetve raki, Vjosa az amerikaiakról mesél, hogy mekkora felszabadulás-érzés volt, amikor a Nato bevonult Pristinába, ragyog az arca, amint feleleveníti, hogy azontúl mindenki szabadon járhatott-kelhetett az utcán, a félelem időszaka 1999-ben számukra lezárult – aztán ismét elborul az arca, szerb játszótársai halálára emlékszik, akik nem bírták elviselni a személyesként megélt vereséget, és az idegenek bevonulásakor ellenálltak. Lelőtték őket, a felszabadultság és öröm nem lehetett teljes, nem is lehet, a rengeteg albán fiatal véráldozata is még élénken él a kollektív emlékezetben,

mindkét fél hajlamos csak a saját veszteségét számon tartani, mégis, túl kell lépni ezen – Vjosa azt akarja, a fia ne ebben nőjön fel, ne legyen benne gyűlölet, mert a gyűlölet megfertőzi az örömöket, amit az élet nyújthat, szerinte az albán nép egyik alapvető tulajdonsága pedig, hogy szereti és tiszteli az embert, az életet, és bízik másokban – ez talán gyengeség is, mondja Vjosa, aztán arról beszél, mennyire hálásak a támogatásért, amit a nemzetközi közösségtől kaptak, az amerikaiaknak, akik segítettek felépíteni a független Koszovót, abban az időszakban a koszovói albánok azt sem bánták volna, ha légitámadáskor az ő házukat éri a bomba, mert az volt a fontos, hogy törődnek velük, valaki kívülről szívén viseli a sorsukat

ugyanakkor itt vannak a szomszédos népek, itt van Európa, a jövő uniója, és mennyire nem tudnak róluk semmit, a párhuzamos sorsokról, kis népekről, románokról és magyarokról,

a raki egy ilyen közös balkáni cucc, jut eszembe most az emelkedettség tetőfokán, románul rachiu, isszák Orhan Pamuk török és kurd hősei, isszák a szerbek és albánok, akik egy dologban pompásan együttműködnek: amikor csempészni kell, cigarettát, autót, egyéb javakat

Vjosa szerint azok a szerbek, akik elmenekültek, azért tették, mert elkövettek valamit az albánok ellen, és félnek a felelősségre vonástól. Próbálok érvelni, hogy nem tartozik minden menekült ebbe a kategóriába, de úgy tűnik, ebben nagyjából egyetért az asztaltársaság; szerintük a dolog egyszerű: bíróságok vizsgálnák ki az ügyeket, és természetesen aki ártatlan, annak nincs amitől tartania. Vjosa szerint az együttélés igenis lehetséges lenne, és ez most már nem az albánokon múlik: ha a szerbek visszatérnek a közéletbe, az mindenkinek jó lenne. Elmondása szerint az új kormány minden nap nyomatja: minority rights, minority rights, a közhivatalokban pozitív diszkriminációt alkalmaznak a szerb jelentkezőkkel szemben – minden feltétel adott lenne, de csak kevesen használják ki… Igen, vannak szerb ismerősei, sőt, néha a boltban hall szerb beszédet, és miért is zavarná, ők ugyanúgy Koszovó polgárai, mint az albánok.

Mélyek a sebek, súlyosak a történelmi igazságtalanságok, és nincs már bizalom, mégis, ezek az emberek, akikkel beszélgettünk, csodával határos módon bíznak a demokráciában (Sipi erre azt mondta, hurráoptimizmus, szerintem nem feltétlenül, ezt talán majd később kifejtem, hogy értem). Talán a szocializáció teszi: a nemzetközi környezet, a nyugati partnerek és munkatársak. Vjosa közvetlenül a NATO-bevonulás után jelentkezett az egyik ENSZ-szervezetnél, hogy dolgozni szeretne, angolul akkor még csak annyit tudott: yes, no.

Akik eljöttek Ardian hívására, mind munkatársak voltak, nevetve emlegetik a közös sztorikat. Mégis, ritkán találkoznak és csak futólag, mindenkinek megvan a saját élete, munkahelye. Vjosa szerint a Transindex hozta össze erre az estére őket újra. (Módszertan: itt, Peter Casier blogján találtam rájuk.)

A kettéosztott város

2008. február 29., Timi

Koszovón látszik, hogy fiatal ország. Míg Novi Pazarban a levakolatlan házak az örök befejezetlenség képzetét keltik, Kosovska Mitrovica fele közeledve az az érzésem, minden most épül, a szó szoros értelmében, s a jelen pillanatban is odébb tesznek egy téglát a másikra. Emiatt, bár itt is rengeteg a pirosban hagyott ház, úgy tűnik, ez valóban ideiglenes állapot.

A határ után párszor megálltunk albán zászlókat fotózni, aztán hagytuk, hiszen gyakorlatilag minden második épület homlokzatán ott lobog a piros-fekete lobogó, gyakran az amerikai és az EU-s társaságában. Érdekes módon a hivatalos zászló ritkább – valszeg még nem terjedt el annyira, és az emberek szívéhez közelebb áll az albán nemzeti zászló.

picture-512_phixr.jpg
picture-523_phixr.jpg

Az Ibar folyó kettéosztotta város albán részébe érkezünk. Mint a kolozsvári Monostor negyedbe csöppentünk volna, még a több helyről is hallható zene is a manelére emlékeztet. Az emberek ruházata is hasonló, olcsóbb (kínai?) cuccokban járnak, mint a belgrádiak. A tömháznegyedben egyetlen régebbi épület sem kelti fel a figyelmemet, annál inkább a hatalmas, emeletes lakóházak.

picture-554_phixr.jpg
picture-570_phixr.jpg
picture-569_phixr1.jpg

Parkolni az albán rész központjában szinte lehetetlen, végül betérünk egy mellékutcába, mutogatással megértetjük a szomszédos háznál betonkeverővel dolgozó férfitól, itthagynánk a kocsit, int, hogy oké. Kávézunk egyet Lori kávézójában, aztán indulás a várost kettéosztó, szépívű híd felé.

Még ilyen hidat nem láttam: négysávos, de teljesen üres. Semmi forgalom, néhány forgatócsoport a híd közepén dolgozik, katonák ácsingálnak a híd mindkét felén. Az albán részen kis fülkében rendőrök posztolnak, megkérdezzük, szabad-e fotózni és átmenni. Természetesen.

Míg albán részen nagy a zsivaj, piacoznak, beszélgetnek, megy a zene, a szerb oldal borzasztó kihalt. Ugyanaz a monostori fíling, de lepukkantabb, a tömházak is régiek. És természetesen mindenhol szerb zászló, a hídról a negyedbe vezető főúton hatalmas transzparens hirdeti, hogy Koszovó Szerbia része. Amúgy kb. egy órával késtük le a napi rendszerességgel megejtett szerb tüntetést, többek közt a Novi Pazar-i autóelvontatás miatt. Szóval, 12.44-kor minden áldott nap a szerb részen felvonulnak, zászlókkal, és Koszovó függetlensége ellen tüntetnek.

picture-583_phixr.jpg
picture-587_phixr.jpg

Fotózgatunk, sétálunk, a híd lábánál görkoris szerb kislányok szólítanak le, angoltudásukat fitogtatva érdeklődnek, kik vagyunk, mi a nevünk és a telefonszámunk. Visszafelé a hídon futunk össze Ricardóval, freelancer riporter Spanyolországból. Figyelmeztet, neki azt mondták, nem szabad fotózni – mikor hallja, nekünk viszont igen, ő is előveszi a miénknél háromszor nagyobb profi gépét. Éppen jókor, mert jön a KFOR, vonulnak át albán részre a kocsikkal.

Ricardo meséli, még a taxis is csak a híd lábáig visz. Nincs kapcsolat a két városrész lakói közt – mi, tursiták és sajtósok szabadon sétálgatunk, és ugyanezt elvileg a helyiek is megtehetnék. De nem teszik. Félnek, főleg a szerbek. Akinek szerencsétlenségére az etnikailag kettéosztott terület “másik” felén van lakása, csak lapít és szorong, besötétíti az ablakokat.

picture-608_phixr.jpg

Szerb zászló az Ibar-parthoz közel. A túloldalon épül az albán negyed

Megbeszéljük, elvisszük Ricardót Pristinába. Egy hónapig készítette elő az útját, rengeteg contact persont ismer, és mehetünk vele interjúzni. Szuper. Az úton arról beszélgetünk, hogy valójában nincs megoldás. Szerbek és albánok egyaránt elhatárolódnak a másik féltől. Ricardo felveti, a belgrádi kormány át kellene telepítse a Kosovska Mitrovica-i szerbeket Szerbiába, mert itt ők nem tudnak boldogan élni. Nem, valóban nem – csak tengődnek egyik napról a másikra, létezésük egyetlen külső jele, hogy néha felvonulnak. És ugyanúgy szenvednek az általános koszovói gazdasági válságtól, vagy talán még jobban. Nincs termelés, nincs ipar, csak kereskedelem, meg persze építkeznek albán részen ezerrel – Koszovó a nemzetközi segítség nélkül nem tudna megélni. Az albán rész egyik pici asztalosműhelyéből fúrógép hangja szűrődik ki: a kisvállalkozást a Máltai Szeretetszolgálat támogatja. Ahogy Dejan mondta még Belgrádban: like in Central Africa.

Update: Ez az Erdély FM-nek elmondott beszámoló bővített verziója, az áramot ugyanis közben megadták, pontosabban megint bekapcsolták a generátort:) lesz egy bejegyzésem majd arról, mit tegyünk, ha reggel 8-kor még a hotel is be van zárva, sehol egy lélek, nincs áram, sem nesszkávé.