Hideg van, fúj a szél Pristinában, mi pedig rójuk az utcákat egy fényképezőgéppel felszerelkezve. Magas srác jön szembe, szintén fotógép lóg a nyakában, plusz ezeregy kütyü, amitől kissé úgy néz ki, mint Jézuska digitális karácsonyfája. Mindenesetre, meglepő és szokatlan látvány egy pristinai utcán. Mi sem simulunk bele éppen a környezetbe, szóval ugyanúgy észrevesz, mint mi őt, és teljesen spontánul ahogy közelebb érünk, egyszerre köszönünk egymásnak: Hi!

Francia, freelancer, akárcsak Ricardo, volt már Grönlandon is, meg egy csomó helyen, Koszovóba elsősorban az elszigetelten élő ortodox szerzetesekért jött, Belgrádban pedig egy híres szerb focistával készített interjút. Ezt már egy kávé mellett meséli. Kiderül, épp hogy elkerültük egymást Belgrádban, ugyanabban a hostelben szállt meg, és a göröggel is találkozott, akárcsak mi

Egy francia kisvárosban él, közel a tengerparthoz, több lapnak és rádiónak is dolgozik (Le Figaro!), s azok közé tartozik, akiknek megéri ezt csinálni. Három éve kezdte, velünk egyidős – egyszerűen nem lehet nem irigynek lenni, nem őrá, hanem egyáltalán, a nyugat-európaiakra, akik rengeteget utazgatnak, gondoljuk mi. Persze, különleges léthelyzet száguldó riporternek lenni, és az sem igaz, hogy a nyugat-európaiak feszt utaznak; azt azonban el kell ismerni, a romániai magyar sajtó jól elevickél a saját levében, a helyi ügyekkel foglalkozva, irodai karosszékből, telefonon szerezve be az információit. Sietek hozzátenni, mielőtt itt mindenki jó rommagyar szokás szerint megsértődik, hogy “tisztelet a kivételnek”. Nyilván gond a finanszírozás hiánya is. Meg egy csomó minden más, ebbe most nem mennék bele.

Guillaume nem lehetünk, mert nem pármillió embernek írunk, hanem pár tízezernek. Bukarestben állítólag pezseg az élet, ott talán valóban úgy érezheti az újságíró, hogy naponta más ingerek érik, s ha mondjuk román sajtóban dolgozik, néha azért beesik egy igazi külföldi út is, amiről aztán százezreknek írhat. Francia freelancerünk szerint azonban a recept az, hogy egy se nem túlságosan kicsi, se nem túlságosan nagy városban telepedjen meg az ember. Legyen az a bázisa. Párizs – dolgozni jó hely, de ha ott kell élned, nemcsak a költségek miatt lehetetlenül el a helyzeted. Túl nagy ahhoz, hogy otthonának érezhesse az ember.

Guillaume évente kétszer kel útra, otthagyja a bájos városkáját pár hétre, hátára veszi a zsákját és a kütyüit. Rémlik, hogy Közép-Ázsiában is volt – mindenképp hosszú és imponáló volt a felsorolás, s annál zavartabb a csend, amikor megkérdezte: mi eddig merrefele voltunk, mármint tudósítani. Mission abroad, you know. Hát izé. Nyaralni, azt voltunk.

Ardiannal, koszovói albán kontaktemberünkkel a többiekre várakozunk. Péntek este van Pristinában, a helyszín az egyik felkapott vendéglő.

Vjosa érkezik. Elegáns nagyvárosi nő, divatos szemüvegkeret, diszkrét ékszerek, tökéletes angol nyelvtudás. Igazi modern anyuka, akinek a férje ügyel éppen a gyerekekre, mert a városban aznap nem talált bébiszittert – Vjosa pedig, nagyon helyesen, nem mondott le emiatt az esti programról. Valahogy tradicionalistábbnak képzeltem az ittenieket, hiszen még emlékszem, Zoli mesélte Belgrádban, hogy a szerbeknél “az asszony tudja a dolgát” – míg a pasik kijárnak rendszeresen, ők vacsorát főznek és rendezik a gyerekeket. Vjosa férje sem mondott le a szokásos pénteki focimeccsről, de hát muszáj volt megoldania a helyzetet, így hát magával vitte őket. Vjosa mindezt nem is kimérten, de nem is szélesen gesztikulálva meséli, minden mozdulatából tökéletesen kimunkált nyugati emancipáltság sugárzik. Albán szépség: gyönyörű metszésű mogyoróbarna szempár, hosszú ívű szemöldök, hófehér bőr, hollófekete haja összefogva.

Ahogy rágyújt, nevet, magyaráz, kérdez, figyel, nem tudom kivonni magam a hatása alól, meghódít ez az életöröm, vidámság, nyíltság és intelligencia. Kábé egyidősek vagyunk, mégis, inkább nővérem lehetne. Érett és erős egyéniség, akit a háború nem kezdett ki, mégis remeg a keze, amikor a kilencvenes évekről kezd mesélni. Amikor én éppen egyetemre készültem, könyvekbe temetkeztem vagy buliztam, őt telibe kapták a Milosevics-éra albán- (és kisebbség-) ellenes intézkedései. Az albánokat Pristinában kitették az állásukból, amennyiben nem írtak alá egy nyilatkozatot, hogy elismerik a szerbek Koszovó fölötti fennhatóságát. Nem volt pénzük, annyi se, hogy elég legyen élelemre, s mikor már végképp feszültté vált a hangulat, elmenekülni sem tudtak, mert ahhoz, hogy a rendőröket és határőröket lefizessék és megszervezzék az utat Macedóniába vagy máshová, szintén pénz kellett.

Volt egy 12-15 fős tinédzsercsapat, haveri kör, hol egyiküknél, hol másikuknál gyűltek össze, a feszültséget le kellett vezetni, nem lehet úgy élni, hogy közben állandóan rettegsz, hogy rádtörik az ajtót, lesötétített ablakok mögött beszélgetsz. Néha még bulizni is kell, mert az élet tizenévesen nem zárulhat be az otthonüléssel és tanulással – aki ezt átélte, megérti a szerb enklávékban élők félelmét és depresszióját, az izoláció, a kirekesztettség okozta dühöt, de éppen ezért, mondja Vjosa, mi nem akarjuk ugyanazt tenni velük, amit ők velünk, mi azt akarjuk, hogy a szerb kisebbség Koszovóban integrálódjon, vegyen részt a közéletben, győzze le azt a frusztrációt, amit a helyzet megfordulása okozott…

Újabb kör sör, illetve raki, Vjosa az amerikaiakról mesél, hogy mekkora felszabadulás-érzés volt, amikor a Nato bevonult Pristinába, ragyog az arca, amint feleleveníti, hogy azontúl mindenki szabadon járhatott-kelhetett az utcán, a félelem időszaka 1999-ben számukra lezárult – aztán ismét elborul az arca, szerb játszótársai halálára emlékszik, akik nem bírták elviselni a személyesként megélt vereséget, és az idegenek bevonulásakor ellenálltak. Lelőtték őket, a felszabadultság és öröm nem lehetett teljes, nem is lehet, a rengeteg albán fiatal véráldozata is még élénken él a kollektív emlékezetben,

mindkét fél hajlamos csak a saját veszteségét számon tartani, mégis, túl kell lépni ezen – Vjosa azt akarja, a fia ne ebben nőjön fel, ne legyen benne gyűlölet, mert a gyűlölet megfertőzi az örömöket, amit az élet nyújthat, szerinte az albán nép egyik alapvető tulajdonsága pedig, hogy szereti és tiszteli az embert, az életet, és bízik másokban – ez talán gyengeség is, mondja Vjosa, aztán arról beszél, mennyire hálásak a támogatásért, amit a nemzetközi közösségtől kaptak, az amerikaiaknak, akik segítettek felépíteni a független Koszovót, abban az időszakban a koszovói albánok azt sem bánták volna, ha légitámadáskor az ő házukat éri a bomba, mert az volt a fontos, hogy törődnek velük, valaki kívülről szívén viseli a sorsukat

ugyanakkor itt vannak a szomszédos népek, itt van Európa, a jövő uniója, és mennyire nem tudnak róluk semmit, a párhuzamos sorsokról, kis népekről, románokról és magyarokról,

a raki egy ilyen közös balkáni cucc, jut eszembe most az emelkedettség tetőfokán, románul rachiu, isszák Orhan Pamuk török és kurd hősei, isszák a szerbek és albánok, akik egy dologban pompásan együttműködnek: amikor csempészni kell, cigarettát, autót, egyéb javakat

Vjosa szerint azok a szerbek, akik elmenekültek, azért tették, mert elkövettek valamit az albánok ellen, és félnek a felelősségre vonástól. Próbálok érvelni, hogy nem tartozik minden menekült ebbe a kategóriába, de úgy tűnik, ebben nagyjából egyetért az asztaltársaság; szerintük a dolog egyszerű: bíróságok vizsgálnák ki az ügyeket, és természetesen aki ártatlan, annak nincs amitől tartania. Vjosa szerint az együttélés igenis lehetséges lenne, és ez most már nem az albánokon múlik: ha a szerbek visszatérnek a közéletbe, az mindenkinek jó lenne. Elmondása szerint az új kormány minden nap nyomatja: minority rights, minority rights, a közhivatalokban pozitív diszkriminációt alkalmaznak a szerb jelentkezőkkel szemben – minden feltétel adott lenne, de csak kevesen használják ki… Igen, vannak szerb ismerősei, sőt, néha a boltban hall szerb beszédet, és miért is zavarná, ők ugyanúgy Koszovó polgárai, mint az albánok.

Mélyek a sebek, súlyosak a történelmi igazságtalanságok, és nincs már bizalom, mégis, ezek az emberek, akikkel beszélgettünk, csodával határos módon bíznak a demokráciában (Sipi erre azt mondta, hurráoptimizmus, szerintem nem feltétlenül, ezt talán majd később kifejtem, hogy értem). Talán a szocializáció teszi: a nemzetközi környezet, a nyugati partnerek és munkatársak. Vjosa közvetlenül a NATO-bevonulás után jelentkezett az egyik ENSZ-szervezetnél, hogy dolgozni szeretne, angolul akkor még csak annyit tudott: yes, no.

Akik eljöttek Ardian hívására, mind munkatársak voltak, nevetve emlegetik a közös sztorikat. Mégis, ritkán találkoznak és csak futólag, mindenkinek megvan a saját élete, munkahelye. Vjosa szerint a Transindex hozta össze erre az estére őket újra. (Módszertan: itt, Peter Casier blogján találtam rájuk.)

A mitrovicai hídon téblábolunk, amikor leszólít egy srác: vajon szabad-e itt fotózni? Hát persze – válaszoljuk, szó szót követett, kiderül hogy Ricardónak hívják, szabadúszó újságíró Spanyolországból és Pristinába tart éppen. Mivel mi is Pristinába megyünk elvisszük – kiderül, egy viszonylag olcsó és jó hotelben lakik ingyen internettel és kiváló konyhával. Beköltözünk a szomszédos szobába.

Hamar kiderül, valami egészen különös tehetsége van szóba elegyedni az emberekkel – lelkesen gesztikulál, bohóckodik, be nem áll a szája. Hadar spanyolul, franciául, angolul, oroszul, néha mindhárom nyelven, két másodperc szükséges és mindenki mosolyog, ha Ricardóval beszél. Az öreg albántól a morc KFOR-katonáig mindenkivel összebarátkozik (ennek előnyeiről még lesz szó).

Az ő útiterve is eléggé rugalmas, a miénk is, egyeztetünk: együtt riportozunk Pristinában és környékén. Éljen a spanyol-román barátság, vagy mi:D

A hostel külön világ, estére mindenki begyűl a nem túl nagy ebédlő-nappaliba, a NO SMOKING felirat alatt békésen cigiznek, söröznek, valahogy nincs kedvünk mégsem odaülni, a lépcsőn üldögélünk, aztán megállapodunk: ideje eltenni magunkat holnapra. Négy szoba van az emeleten, emeletes ágyak, tömegszállás, de ízlésesen berendezve, a fürdő is okés, épp a tusolófülke ajtaját lehetetlen elhúzni. Angol nyelvű felirat figyelmeztet, mosd ki magad után.

Miközben várok a soromra, bejön egy piros indiai inges srác a szobába, láthatóan ott lakik ő is, bemutatkozunk, persze azonnal el is felejtjük egymás nevét. Kjúúúúd brit kiejtése van, világutazó éppen, novemberben kezdte Peruval, azóta járt már Kambodzsában és Szibériában is.

Ma átköltöztettek bennünket egy másik szobába, amely az udvarról nyílik, külön pici helyiség. Ott lakik a görög, aki a laptopját lazán az ebédlőben hagyja éjjelre, mezítláb mászkál, és persze ő is brother, hiszen országa szintén nem ismerte el Koszovót, mint ahogy a múltkor hosteles vendégkísérőnk felhívta erre a figyelmünket.

A brit sráccal is ez volt az első beszédtéma, hát igen, a téma nemhogy a levegőben van, de mindenre rátelepszik. Ő amúgy azon felvilágosult fiatal félművész-félhippi kozmopolitákhoz tartozik első ránézésre, akik utazgatnak, s a politikát és a politikáról való beszédet többnyire az első közhelyek elsütése után udvariasan elhárítják. Úgy tűnt azonban, aggódik kicsit amiatt, hogy a Birodalom álláspontja értelmében ő is félig-meddig Szerbia ellenségének tekinthető. Vele mindenki kedves, persze, s a személyes véleménye amúgysem egyezik feltétlenül a hivatalos állásponttal, de… Megnyugtatására megjegyzem, hogy itt (is) a táborok határai elmosódnak, a “lövészárokban” olyanok hasalnak szépen egymás mellett, akik nem is gondolnák, hogy okuk volna átkúszni a szomszédba. De aztán átterelődik a téma, mert az amerikai szövetséggel szívatom, és élvezem, amint kibújik belőle a gyarmatosítóattitűd, hogy ők, akiknek még történelmük sincs igazából, Artúr királyból rómait csináltak… aztán nevetünk, egészséges öniróniával felszerelt polgárral van dolgom, identitások sokasága birtokosával, az anyatejjel magába szívott nagyvonalúság és szabadelvűség mondatja ki vele, hogy a bevándorlás jó és természetes folyamat, az ott élő indiaiak pl. természetesen britek, a másod-harmadgenerációs bevándorlók mind azok. Ráragadt valamennyi lengyel szó, amikor a munkatársai között több volt a lengyel, mint a brit, és többnyire lengyelül kommunikáltak. Hirtelen rácsodálkozón jegyzi meg, mindez “a saját országában” is megtörténhet az emberrel.

Csend. Aztán felnevet, a “saját ország” és “tiszta vér” képzete szétfoszlik, már csak globalizáció van, zenéről, filmekről, könyvekről esik szó, sZempölt hallgattatok vele, szereti, elsorolom a hangszereket, megakadok, kiderül, az angolban nincs gyűjtőnév a pengetős hangszerekre, hm, ez izgi. Ajánlom neki a Félszigetet, ha már jönne Romániába is, ellenpontként vázolom a manele és weddingLuis fogalmát, hunyorít, hogy a cheap musicot is ki kell próbálni néha, ne legyek már olyan elítélően kategorikus.

a netkávézóban szemben velem japán nő ül, középkorú, és amennyire hallottam beszélni, perfekt tud szerbül. Zoli, akivel most este találkoztunk, egy év alatt saját bevallása szerint elég sokat felszedett a nyelvből. Nekem tetszik a hangzása, a sok duruzsoló zs és dzs és cs.

A hostel reggel még őrzi a lenti buli (focimeccs? kabaré? nem lehetett eldönteni, annyi biztos, sokan és sokat röhögtek) nyomait, egy lány (asszony? Sipinek igaza van, a nők itt tényleg mind szépek) asztalt töröl, mikor látja, reggelizni szeretnénk. Törött lábú harmincas pasi tartja szóval. Motorbaleset.

Állunk a térképpel (amit ma kaptunk egy turisztikai információs irodában, bónuszként a szerbiai autóstérkép mellé) Belgrád Kneza Milosa nevű sugárútjából nyíló egyik mellékutca sarkán. Elégedetten. Tudjuk, hol vagyunk. Ősz hajú bácsi áll meg mellettünk.

– Tudok nektek segíteni? – kérdezi nagyon kedvesen. Angolul.

Mosolygunk, ő is, megmutatjuk neki a térképen, hogy itt vagyunk, ni, ő picit hunyorítva leellenőrzi, majd bólintva nyugtáz, mint egy kedves, nyugdíj előtt álló földrajztanár a kedvenc tanítványai teljesítményét. Megköszönjük, ő pedig azzal búcsúzik: Thank you for the thanks, int, és továbbmegy.

Az előbb beszéltem Dejannal, holnap tudunk találkozni dél körül. Apropó, azt hiszem, picit meg kell magyaráznunk a módszerünket, amivel embereket vadásztunk.

1. Gúgöldotkom, kulcsszavak, tetszőleges sorrendben: serbian blogger, liberal serb view about Kosovo, Belgrad blog, Beograd blog, blogger from Belgrad, Kosovo blog, blogger from Kosov, blogger from Prishtina, Prishtina weblog… és ha elég türelmes az ember, előbb/utóbb talál egy bloggert, aki angolul ír. Esetleg többet. Mailt küld, amire választ kap. Vagy nem. Kap a mailben egy telefonszámot, ami 063/mal kezdődik. Próbálja hívni, ugye, roaming, aztán némi dokumentálódás után kiderül, nem elég eléje a szerbiai országhívószám, hanem kell a 00 is, tehát: 00381/63… stb. S találkozót beszél meg az ismeretlennel, akinek így vagy úgy, de felcsigázta az érdeklődését. és persze mailben bátor az ember, nem úgy, mint a szerb határőrrel vagy egy kedves románszerető belgrádival. Elmondja, .hu from .ro (Sütő Zsolt kifejezésével élve), és a hangulatokra és lelkiállapotokra bízza magát.

2. Tömeges felhívást tesz közzé a népszerű utazószájtokon, hogy találkozna, esetleg megszállna, várost nézne, barátkozna stb. Visszaírnak a harmincból tízen, aztán győzzed szervezni a találkozókat…

ez az egész netes ismerkedés tényleg, valóban, közhelyesen határokfeletti. de ettől még nem lesz, természetesen, több annál, amikor a bejáratott embereket kérdezi meg a riporter a dolgok állásáról. bejáratott embereket, értsd közéleti szereplőket, akik várhatóan körülbelül ugyanazokkal a szavakkal mondják el neked is, amit a másik riporternek. persze mindig éri az embert meglepetés, amikor ismeretlen terepen van, hiába dokumentálódik. Pl. amikor az, aki véletlenül az útjába került, sztereotip módon szintén ugyanazokat a szavakat mondja, amire “az utca emberétől” számítottál, csak épp abban nem hittél, hogy létezik Az Utca Embere.

Azt hisszük, ha mintát veszünk egy idegen világból, és leírjuk, amit tapasztalunk, ezáltal hozzáteszünk valamit a képhez. Micsoda ismeretelméleti optimizmus! Hogy árnyaljuk vagy elmossuk: az esetleg még talál. Csak azt akartam mondani, hogy a “Belátni a napi politikai nyilatkozatok mögötti valóságba” megfogalmazást nem gőg ihlette. Gondolom, mindenki egyetért: nyilván nem egy “valóság” van.