Language barriers, veti fel egyik pristinai beszélgetőtársunk, akivel intenzívnek mondható levelezést folytattam a napokban. Arra vállalkoztam ugyanis, hogy azt a beszélgetést, amelyre Sipi albán hurráoptimizmusként reflektált, tárgyilagosan összefoglalom, s mindössze két helyen szúrom be a saját reflexióimat (szépen elkülönítve, ahogy kell). Természetesen mindezt angolul, és elküldtem mindenkinek.

Persze, mindig vannak félreértések. Ha magyarul, magyarokkal beszélsz, akkor is, mert valóban, ahány ember, annyi nyelv, s nem hiába idézik annyit Wittgenstein mondatát, de én is milyen jól ráhúzom a szituációra a filozófiai közhelyet: nyelvem határai világom határai.

Hiába keresünk analógiákat, hiába hasonlítjuk az újonnan megtapasztalt dolgokat a régiekhez, hiába hivatkozunk történelmi hasonlóságokra, hiába érzünk együtt szerbekkel, albánokkal, hiába győznek meg az igazukról, hiába dokumentálódunk ezer forrásból, hiába akarunk mégis előítéletek nélkül viszonyulni, hiába csodálkozunk rá arra, amit látunk, hiába vélünk felfedezni összefüggéseket, hiába válaszolunk a kommentekre. Hiába szögezzük le már az elején, mintegy megelőlegezve a kudarcot: “Azt hisszük, ha mintát veszünk egy idegen világból, és leírjuk, amit tapasztalunk, ezáltal hozzáteszünk valamit a képhez. Micsoda ismeretelméleti optimizmus! Hogy árnyaljuk vagy elmossuk: az esetleg még talál.”

Mert nemcsak a nyelv más, amit beszélünk, de az alapállás is. Mi megengedhetjük magunknak a luxust, hogy relativisták legyünk, és a tényeket fenntartással kezeljük. Ez a gyanakvás és igen, néha az irónia luxusa, és igen, jó nekünk, mert megengedhetjük magunknak. Szerencsések vagyunk, fogalmazzunk így.

Ők foggal-körömmel ragaszkodnak a saját tényeikhez. Ezek a tények jelentik saját személyes létük garanciáit. Ezekhez köthetik önmagukat, mert annyiszor megtapasztalták már, hogy az élet önmagában értéktelen semmi, efemer természetű, amit közeli pusztulás fenyeget, és ugyanez van a házzal, ami leég, vagy lerombolják, az anyagi javakkal, amit nem cipelhet a hátán az ember, amikor a puszta életéért fut. A tények metafizikája ad hitet nekik, hogy érdemes elölről kezdeni. Ez nem feltétlenül tetszelgés az áldozat szerepében, nem! Egész egyszerűen a túléléshez elengedhetetlen hit, hogy igen, mi talpraállunk, folytatjuk, mert igazunk van, és az igazak nem bukhatnak el.

A személyes tragédiák, a sorsesemények önmagukban nem feltétlenül vezetnek el odáig, hogy valaki higgyen a tények metafizikájában. Kell a külső megerősítés, kell a csoport, amit a tragédia kovácsol közösséggé, és így lesz az egészből kollektív tragédia: neki is megölték az apját, neki is menekülnie kellett, ergo: minket értek a megpróbáltatások. És ezzel be is zárul a kör, amin az ők kívülreked – hiába a citizenship, mert az ők szenvedései nem a mi szenvedéseink.

Nem tudom, hány generáció kell ezen túllépni. 90 év asszem nem elég.

Az előbb beszéltem Dejannal, holnap tudunk találkozni dél körül. Apropó, azt hiszem, picit meg kell magyaráznunk a módszerünket, amivel embereket vadásztunk.

1. Gúgöldotkom, kulcsszavak, tetszőleges sorrendben: serbian blogger, liberal serb view about Kosovo, Belgrad blog, Beograd blog, blogger from Belgrad, Kosovo blog, blogger from Kosov, blogger from Prishtina, Prishtina weblog… és ha elég türelmes az ember, előbb/utóbb talál egy bloggert, aki angolul ír. Esetleg többet. Mailt küld, amire választ kap. Vagy nem. Kap a mailben egy telefonszámot, ami 063/mal kezdődik. Próbálja hívni, ugye, roaming, aztán némi dokumentálódás után kiderül, nem elég eléje a szerbiai országhívószám, hanem kell a 00 is, tehát: 00381/63… stb. S találkozót beszél meg az ismeretlennel, akinek így vagy úgy, de felcsigázta az érdeklődését. és persze mailben bátor az ember, nem úgy, mint a szerb határőrrel vagy egy kedves románszerető belgrádival. Elmondja, .hu from .ro (Sütő Zsolt kifejezésével élve), és a hangulatokra és lelkiállapotokra bízza magát.

2. Tömeges felhívást tesz közzé a népszerű utazószájtokon, hogy találkozna, esetleg megszállna, várost nézne, barátkozna stb. Visszaírnak a harmincból tízen, aztán győzzed szervezni a találkozókat…

ez az egész netes ismerkedés tényleg, valóban, közhelyesen határokfeletti. de ettől még nem lesz, természetesen, több annál, amikor a bejáratott embereket kérdezi meg a riporter a dolgok állásáról. bejáratott embereket, értsd közéleti szereplőket, akik várhatóan körülbelül ugyanazokkal a szavakkal mondják el neked is, amit a másik riporternek. persze mindig éri az embert meglepetés, amikor ismeretlen terepen van, hiába dokumentálódik. Pl. amikor az, aki véletlenül az útjába került, sztereotip módon szintén ugyanazokat a szavakat mondja, amire “az utca emberétől” számítottál, csak épp abban nem hittél, hogy létezik Az Utca Embere.

Azt hisszük, ha mintát veszünk egy idegen világból, és leírjuk, amit tapasztalunk, ezáltal hozzáteszünk valamit a képhez. Micsoda ismeretelméleti optimizmus! Hogy árnyaljuk vagy elmossuk: az esetleg még talál. Csak azt akartam mondani, hogy a “Belátni a napi politikai nyilatkozatok mögötti valóságba” megfogalmazást nem gőg ihlette. Gondolom, mindenki egyetért: nyilván nem egy “valóság” van.