Kelemen Attila vendégbejegyzése

Számomra a legérdekesebbek az amatőr plakátok, azok, amelyek valszeg úgy készültek, hogy a cégtulaj vagy annak titkárnője beült a designer mellé mondjuk egy tömbházlakás egyik odújában, és jöttek az utasítások: nem lehetne ez egy kicsit nagyobb? És az nem lehetne kicsit színesebb, így olyan szomorú… Sakkor meglett a plakát.

Ezekkel versenyeznek a nagy márkákat hirdető international style plakátok, profi nemzetközi branding cégek és ügynökségek plakátjai, de ezek említésre sem méltók ebben a mezőnyben. Nem láttam hozzá elég anyagot, de feltételezem, nagyon mennek mostanában Koszovóban a hullámos vonalak, a félkörök stb.

Ennek két oka lehet: 1) sok illegális 5.0-s Corel CD-t hoztak forgalomba.
2) ennek a kultúrának van valamiféle rejtett-elfojtott feminin jellege.

Másik közelítés a közvetlenül vagy közvetve politikai tartalommal rendelkező anyagok. Ezek számomra azért érdekesek, mert tele vannak pakolva szívecskékkel. Szívecskéket akkor használ a designer, ha nincs más olyan szeretetet, rokonszenvet kifejező motívum, amiről azok, akiknek szól, rögtön be is aszociálnának az üzenetre.

Az ősminta Milton Glaser 1977-es I [love] NY ikonja, valószínűleg minden idők egyik legsikeresebb városimázs-logója. Azóta nagyon sokan másolják így vagy úgy, lásd pl. a kolozsvári vagy marosvásárhelyi RMDSZ-kampányokat. De: ha szívecskéket használsz és nem Reményik-verseket íratsz fel a plakátra, már valamilyen minimum félprofi gondolkodást feltételez.

Most, hogy újra fellángolt az erőszak Kosovska Mitrovicában, előszedem a több mint két hete készült fotókat. A délutáni napsütésben minden békésnek, de ugyanakkor vészjóslóan kihaltnak tűnt akkor. Mint egy színpadi előadás után szétszórt kellékek, ott hevertek a szögesdrót-tekercsek, táblák; az ásítozó vagy félkörben egymással dumálgató KFOR-katonák mintha csak ottfelejtették volna magukat, statiszták egy próba után. Hát igen, próba, próba, aztán elérkezett az előadás pillanata…

Túlélőkészlet a hídon átkelni vágyóknak (azaz szó szerint útmutató a híd átkeléséhez). Első és legfontosabb feltétel a legális személyazonossági igazolvány birtoklása. Figyelem, a biztonságiak akármikor megállíthatnak és ellenőrizhetnek! Gyülekezési jog felfüggesztve. A rosszindulatú vagy provokatív viselkedést azonnal megtorolják.

Ördögszekérre emlékeztet a lazán a lámpaoszlop tövében hagyott drótköteg. Ezt nem meri senki begyűjteni ócskavasnak…

Szocreál az Ibar-parton. Itt mintha nem is lenne olyan koszos a folyó… vagy csak az ég kékje feledtette el az úszó PET-palackok és nejlonfoszlányok látványát?

Nicsak, egy őrbódé. Semmi mozgás, de biztos, ami biztos: a másik oldalon megyünk.

Éppen kimenőjük van, vagy legalábbis olyan lazán sétálnak el mellettünk. Egyikük nő. Azon gondolkodom, milyen érzés állandóan egy súlyos, himbálózó fegyverrel a derekadon járkálni.

Tévéstáb sütkérezik velünk átellenben, közben dolgoznak is egy kicsit. A kamera a beszélő mögött a szerb városrészt pásztázza.

Itt már megfordultunk, hátunk mögé került kis-Szerbia, az árnyékok pedig jobbról hajolnak be a néptelen híd aszfaltjára.

Hirtelen kíváncsi leszek, mi van a híd alatt. Hát a folyó. Akárhogy is nézem, semmiben sem különbözik az általam eddig látott hidaktól. Távolról az őrbódét is fagylaltárusnak nézném szívem szerint. De oda az illúzió, mert kilép egy egyenruhás az ajtaján.

Ez se fagylaltoskocsi, ami azt illeti.

A híd ideális helynek tűnik az alvásra, vagy egész egyszerűen a vízszintesbe helyezkedésre. Tiltótábláknak és kutyáknak egyaránt.

Kelj fel, kiskutyám. Na, egy-kettő. Csendben szurkolok neki (mielőtt még megkérdeznétek, igen, élt, és aludta az igazak álmát az út közepén, a napsütésben), hogy vegye észre magát, illetve a közeledő KFOR-kocsikat.

A többit már tudjátok.

Koszovó egyértelműen világi állam. Laurát és Vjosát arról kérdeztem, milyen a nők helyzete Koszovóban, és egybehangzóan azt mondták, mint akárhol máshol Európában. Senki nem törődik azzal, hogy egy nő éppen nem hord kendőt, mint ahogy azzal sem, ha éppen hord – és szemmel láthatóan utóbbiak jelentős kisebbségben vannak. Valósággal vadásznom kellett, hogy sikerüljön egy-két tradicionális öltözködésű koszovói nőt fotóznom.

Kosovska Mitrovica, albán rész

Pristinai anya és lánya. Az erős szélben nekem is elkelne valami fejfedő

Ezek a nénik meg éppen akár Kolozsváron is sétálgathatnának

Az sem érdekel senkit, hogy valaki éppen muzulmán, katolikus, ortodox vagy ateista – a vallási élet teljes mértékben a személyes szférába tartozik, amit nem kér számon egyik ember a másikon. Az a nézet, miszerint az újszülött állam támogatásával voltaképp egy muzulmán országot melenget a keblén Európa, ami ki tudja, milyen veszélyekkel jár majd a későbbiekben, egész egyszerűen Koszovó-ellenes propaganda – mondják.

A koszovói nők valószínűleg azért is ennyire önállóak és függetlenek, mert a milosevicsi időkben volt olyan időszak, amikor a katonaság elől külföldre menekülő férfiak hiányában hét nőre egyetlen pasi jutott. A katonaköteles albán fiúkra a jugoszláv hadseregben válogatott megaláztatások sora várt, s ami még súlyosabb, hogy rengetegen eltűntek, illetve meggyilkolták őket a katonaság alatt.

A pristinai kocsmákban mindenhol ugyanannyi nőt látni, mint férfit, senki nem néz rájuk ferdén, ha alkoholt isznak, cigarettáznak; ugyanúgy hordanak miniszoknyát, szűk farmert vagy dekoltázsos blúzt, mint bárki Romániában. A falvakon, vidéken természetesen tradicionalistábbak az emberek, mondja Vjosa, de szerinte ez a keresztények esetében is ugyanígy működik. Alapjában véve igazat adok neki.

Mecset Pristinában. Éppen imára hív a müezzin, de a járókelők nem igazán figyelnek rá

Koszovói bácsi tradicionális albán fejfedővel

Feltűnt, hogy Koszovóban kivételnek számít a bevakolt ház: a legtöbb ház téglából épül, falait csupaszon hagyják. Megjegyzem, ez nem csak Koszovóban érvényes, Szerbiában is sok vakolatlan házat látni. Utánajártunk, miért lehet ez:

1. magyarázat: az albánok nem az eszükkel, hanem az akaratukkal építik a házukat (angolul jobban hangzik: albanians build houses with their will, not with their mind). Konkrétan ez annyit tesz, hogy házépítés előtt nagyon kevesen gondolkoznak el azon, mennyi pénz áll rendelkezésre – egyszerűen csak akarnak egy szép nagy házat, el is kezdik építeni, aztán elfogy a pénz, beköltöznek egy kis szobába, a felső emeleten pedig évekig fúj a szél.

Egész negyedek épülnek Koszovóban az országúttól nem messze, az ember csak találgathat, hogy éppen mikor van lakott településen és mikor nem. Helységnévtáblák ugyanis csak elvétve vannak

Parabolaantenna van, vakolat nincs

Itt még éppen folyik az építkezés. A házak nagy része legalább kétszintes, az alsó szint többnyire üzlethelyiségnek vagy cégszékhelynek van kialakítva, még akkor is, ha éppen nem működik benne semmiféle vállalkozás

2. magyarázat: az albánok számára az a fontos, ami a ház falain belül van – állítólag nem ritka az, hogy a befejezetlen, vakolatlan külső a lehető legigényesebben kidolgozott belső teret rejti. Valószínűsíti ezt a mentalitást az is, hogy az albán lakások makulátlanul tiszták, az ajtóban kötelező levenni a cipőt – míg a közterületeik nagyon gondozatlanok.

Hallottunk olyan esetről, hogy miután a ház belül kész, a tulajdonos legyint, s kijelenti: majd vakolok meg festek is, ha lesz rá pénzem. Persze sose lesz rá pénz, mert ugye az mindig kell egy jobb autóra, vagy erre-arra.

3. magyarázat: Koszovóban az újonnan épült házak 90 százalékának nincsen építkezési engedélye, így feltételezhető, hogy nincs olyan hatóság, ami arra kötelezhetné a lakosságot, hogy tartsák karban az épületük homlokzatát, vagy záros határidőn belül fejezzék be az építkezést.

4. magyarázat: egy kommentelő írta, az a dolog nyitja, hogy a befejezetlen házak után nem kell adót fizetni (legalábbis a Vajdaságban nem). Ennek utánaérdeklődtünk, Koszovóban mindenki röhögött, ha ház után fizetendő adóról hallott – szinte biztos, hogy ezt az adónemet senki nem fizeti, úgy, ahogy mást se nagyon.

Koszovóban gyakran és jó sokat lehet kóvályogni az országutakon; egy ilyen alkalommal, amikor mi sem nagyon tudtuk merre járunk, Ricardo, a spanyol barátunk mobiljára érkezett egy SMS, melyben üdvözlik Montenegróban. Kicsit csodálkoztunk, oké, el vagyunk tévedve, de azért csak nem hajtottunk át a határon…

Óriási a kavarodás lehet a mobilszolgáltatók közt Koszovóban: szintén Ricardo mesélte, hogy amikor a repülőgépe leszállt Pristinában, egy “Welcome to Yugoslavia” üzenetet kapott; az én mobilom (Mobitel-hálózat, szerb roaming) csak Észak-Koszovóban működött, a szerb többségű területen.

Mobilreklám Kosovska Mitrovica szerb részén

Utánanéztem a www.inyourpocket.com-on, hogy is van ez: Koszovóban van tehát egy földi vonalas szolgáltató, egy hivatalos mobilszolgáltató, egy félig törvényes mobilhálózat és egy csomó nemzetközi hálózat, főleg a katonai bázisok körül.

A földi hálózatot a PTK (Post and Telecommunications of Kosovo) üzemelteti – ez a +381-es előhívószámmal működik, de állítólag drága és megbízhatatlan.

Mindenkinek van mobiltelefonja Koszovóban – ezt szintén a PTK üzemelteti, Vala 900 néven. Ennek a hálózatnak az előhívószáma monacói (+377), így kell tárcsázni: +377 44, ezután jön egy hat számjegyű telefonszám.

A szerb Telenor hálózat is elérhető szinte mindenhol Koszovóban – ez törvénytelen (úgy tudjuk, nem adóznak Pristinában), azonban sokkal olcsóbb, mint a Vala 900. Így kell Telenor számot hívni: +381 62 vagy +381 63, ezután hat számjegyű telefonszám következik.

Ha mindez nem elég, a katonai bázisok körül idegen szolgáltatók is elérhetőek – így lehet például „Welcome to Germany” SMS-t is kapni.

Mobilárusok és vásárlók Kosovska Mitrovica albán részében

Koszovó-szerte pannókon, óriásplakátokon, kerítésre csíptetett fotókon, műmárványba vésett arcképeken ismeretlen és kevésbé ismeretlen nevek állnak. Pristinában két szobrot is lefotóztunk, és persze a Bill Clinton Avenue-t sem hagytuk ki.

Koszovó tele van hasonló poszterekkel. A képen a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (angolul KLA, albánul UCK) egyik alapítója, Adem Jashari látható. Ardian, pristinai barátunk így mesél róla: “modernkori történelmünk nemzeti hőse”. Több mint 40 családtagjával együtt, akik közt főleg gyerekek és öregek voltak, mészárolták le a szerb rendőrök és a hadsereg. Azok közé tartozott, akik elsőként vették a bátorságot, hogy harcoljanak a szerb katonaság és rendőrség ellen. A “Bac u kry” jelentése: “Uncle it’s over” (Bátyám, vége van). Arra utal, hogy elnyertük a függetlenséget, és amit ő elkezdett, mi befejeztük – magyarázta Ardian.

Bár Jashari nemzeti hős, az UCK gerillaszervezet tevékenységét és hírnevét számos emberiesség elleni bűncselekmény árnyékolja be. 1998 és 2004 között számos szerb- és romaellenes támadás, gyújtogatás, gyilkosság írható a számlájukra. Néhány mérsékelt albán sem úszta meg: nekik az volt a bűnük, hogy együttműködtek a szerb állami szervekkel.

A háborúban elesett UCK-katonák egyik emlékműve

Az UCK egy időben rajta volt az USA terrorista szervezeteket felvonultató feketelistáján, de aztán lekerült róla 1998-ban. A háború után 1999-ben a szervezet vállalta, hogy demilitarizálódik; egyes vezetői azóta is a koszovói politikai élet fontos szereplői, köztük maga a miniszterelnök, Hashim Thaci és a volt elnök, Agim Çeku.

A Human Rights Watch vonatkozó jelentései 1998-ból >>

Ibrahim Rugova, a függetlenségért békés úton küzdő Koszovói Demokratikus Liga vezetője, “a nemzet atyja”. 1989-ben a Milosevics-féle albánellenes intézkedésekre reakcióként széles társadalmi támogatottságú mozgalom indul, amely a jugoszlávval párhuzamos intézményrendszert és “árnyékkormányt” hoz létre. Innentől a koszovói albánok bojkottálják az állami választásokat, 1992-ben Rugovát Koszovó elnökének választják. A hamarosan kitörő boszniai háború alatt végig a passzív ellenállás híve, ellenzi az erőszak alkalmazását a koszovói függetlenség kivívása érdekében. 1995-ben pozíciója meggyengül, ezután lép színre az UCK, amely a mindaddig eredménytelen Rugova-politika ellenében fegyvert fog a függetlenségért. A háború alatt előbb házi őrizetben van, majd a szerbek “elengedik” Olaszországba; 1999 júliusában tér vissza. 2002-től haláláig, 2006 januárig Koszovó elnöke.

Bill Clintonról nevezték el a legnagyobb sugárutat Pristinában. A volt amerikai elnökre úgy tekintenek, mint a koszovói megmentőre. Az alábbi képen pedig a következő szöveg olvasható: “Mi, albánok, soha nem felejtjük el, mit tettek értünk a brit barátok és szövetségeseik”. A plakátot az USA Barátai Egyesület és a Clinton Elnök Barátai nevű szervezet jegyzi.

A koszovói albánok igencsak tisztelik az albán nemzetiségű Teréz anyát, akinek, bár a macedóniai Szkopjéban született, Kosovska Mitrovicában és Pristinában is van szobra (s feltehetően a nagyobb koszovói városokban). Koszovóban mintegy 65000 katolikus él, albánok és horvátok egyaránt.

Szkander bég szobra a pristinai sétálóutca elején, egy téren. Az albánok legnagyobb “régi” nemzeti hőse, Albánia sárkánya, Hunyadi János szövetségese az Oszmán Birodalom elleni harcban. Vajon tudják a szerbek, hogy egyik felmenője az ő oldalukon vívott csatát a törökök ellen?

Szeles, borús idő, tovább vadászunk a pristinai látnivalókra – ami igaz, az igaz, nincs túl sok belőlük. Egy katona űltal őrzött épület fémkerítésén több száz papírfecnit tépdes a szél – közelebb megyünk, nem papírfecnik, hanem fotók. Arcok, nevek, helyiség, születési dátum, eltűnés vagy elhalálozás dátuma. Kísérteties. Kisfiúk, öregek, középkorúak, kamaszok – kevés nőt látni köztük. Néha a középkorúaknak is a fiatal- vagy gyerekkori fotóját tették ki.

[myginpage=meghaltak]

Ardiannal, koszovói albán kontaktemberünkkel a többiekre várakozunk. Péntek este van Pristinában, a helyszín az egyik felkapott vendéglő.

Vjosa érkezik. Elegáns nagyvárosi nő, divatos szemüvegkeret, diszkrét ékszerek, tökéletes angol nyelvtudás. Igazi modern anyuka, akinek a férje ügyel éppen a gyerekekre, mert a városban aznap nem talált bébiszittert – Vjosa pedig, nagyon helyesen, nem mondott le emiatt az esti programról. Valahogy tradicionalistábbnak képzeltem az ittenieket, hiszen még emlékszem, Zoli mesélte Belgrádban, hogy a szerbeknél “az asszony tudja a dolgát” – míg a pasik kijárnak rendszeresen, ők vacsorát főznek és rendezik a gyerekeket. Vjosa férje sem mondott le a szokásos pénteki focimeccsről, de hát muszáj volt megoldania a helyzetet, így hát magával vitte őket. Vjosa mindezt nem is kimérten, de nem is szélesen gesztikulálva meséli, minden mozdulatából tökéletesen kimunkált nyugati emancipáltság sugárzik. Albán szépség: gyönyörű metszésű mogyoróbarna szempár, hosszú ívű szemöldök, hófehér bőr, hollófekete haja összefogva.

Ahogy rágyújt, nevet, magyaráz, kérdez, figyel, nem tudom kivonni magam a hatása alól, meghódít ez az életöröm, vidámság, nyíltság és intelligencia. Kábé egyidősek vagyunk, mégis, inkább nővérem lehetne. Érett és erős egyéniség, akit a háború nem kezdett ki, mégis remeg a keze, amikor a kilencvenes évekről kezd mesélni. Amikor én éppen egyetemre készültem, könyvekbe temetkeztem vagy buliztam, őt telibe kapták a Milosevics-éra albán- (és kisebbség-) ellenes intézkedései. Az albánokat Pristinában kitették az állásukból, amennyiben nem írtak alá egy nyilatkozatot, hogy elismerik a szerbek Koszovó fölötti fennhatóságát. Nem volt pénzük, annyi se, hogy elég legyen élelemre, s mikor már végképp feszültté vált a hangulat, elmenekülni sem tudtak, mert ahhoz, hogy a rendőröket és határőröket lefizessék és megszervezzék az utat Macedóniába vagy máshová, szintén pénz kellett.

Volt egy 12-15 fős tinédzsercsapat, haveri kör, hol egyiküknél, hol másikuknál gyűltek össze, a feszültséget le kellett vezetni, nem lehet úgy élni, hogy közben állandóan rettegsz, hogy rádtörik az ajtót, lesötétített ablakok mögött beszélgetsz. Néha még bulizni is kell, mert az élet tizenévesen nem zárulhat be az otthonüléssel és tanulással – aki ezt átélte, megérti a szerb enklávékban élők félelmét és depresszióját, az izoláció, a kirekesztettség okozta dühöt, de éppen ezért, mondja Vjosa, mi nem akarjuk ugyanazt tenni velük, amit ők velünk, mi azt akarjuk, hogy a szerb kisebbség Koszovóban integrálódjon, vegyen részt a közéletben, győzze le azt a frusztrációt, amit a helyzet megfordulása okozott…

Újabb kör sör, illetve raki, Vjosa az amerikaiakról mesél, hogy mekkora felszabadulás-érzés volt, amikor a Nato bevonult Pristinába, ragyog az arca, amint feleleveníti, hogy azontúl mindenki szabadon járhatott-kelhetett az utcán, a félelem időszaka 1999-ben számukra lezárult – aztán ismét elborul az arca, szerb játszótársai halálára emlékszik, akik nem bírták elviselni a személyesként megélt vereséget, és az idegenek bevonulásakor ellenálltak. Lelőtték őket, a felszabadultság és öröm nem lehetett teljes, nem is lehet, a rengeteg albán fiatal véráldozata is még élénken él a kollektív emlékezetben,

mindkét fél hajlamos csak a saját veszteségét számon tartani, mégis, túl kell lépni ezen – Vjosa azt akarja, a fia ne ebben nőjön fel, ne legyen benne gyűlölet, mert a gyűlölet megfertőzi az örömöket, amit az élet nyújthat, szerinte az albán nép egyik alapvető tulajdonsága pedig, hogy szereti és tiszteli az embert, az életet, és bízik másokban – ez talán gyengeség is, mondja Vjosa, aztán arról beszél, mennyire hálásak a támogatásért, amit a nemzetközi közösségtől kaptak, az amerikaiaknak, akik segítettek felépíteni a független Koszovót, abban az időszakban a koszovói albánok azt sem bánták volna, ha légitámadáskor az ő házukat éri a bomba, mert az volt a fontos, hogy törődnek velük, valaki kívülről szívén viseli a sorsukat

ugyanakkor itt vannak a szomszédos népek, itt van Európa, a jövő uniója, és mennyire nem tudnak róluk semmit, a párhuzamos sorsokról, kis népekről, románokról és magyarokról,

a raki egy ilyen közös balkáni cucc, jut eszembe most az emelkedettség tetőfokán, románul rachiu, isszák Orhan Pamuk török és kurd hősei, isszák a szerbek és albánok, akik egy dologban pompásan együttműködnek: amikor csempészni kell, cigarettát, autót, egyéb javakat

Vjosa szerint azok a szerbek, akik elmenekültek, azért tették, mert elkövettek valamit az albánok ellen, és félnek a felelősségre vonástól. Próbálok érvelni, hogy nem tartozik minden menekült ebbe a kategóriába, de úgy tűnik, ebben nagyjából egyetért az asztaltársaság; szerintük a dolog egyszerű: bíróságok vizsgálnák ki az ügyeket, és természetesen aki ártatlan, annak nincs amitől tartania. Vjosa szerint az együttélés igenis lehetséges lenne, és ez most már nem az albánokon múlik: ha a szerbek visszatérnek a közéletbe, az mindenkinek jó lenne. Elmondása szerint az új kormány minden nap nyomatja: minority rights, minority rights, a közhivatalokban pozitív diszkriminációt alkalmaznak a szerb jelentkezőkkel szemben – minden feltétel adott lenne, de csak kevesen használják ki… Igen, vannak szerb ismerősei, sőt, néha a boltban hall szerb beszédet, és miért is zavarná, ők ugyanúgy Koszovó polgárai, mint az albánok.

Mélyek a sebek, súlyosak a történelmi igazságtalanságok, és nincs már bizalom, mégis, ezek az emberek, akikkel beszélgettünk, csodával határos módon bíznak a demokráciában (Sipi erre azt mondta, hurráoptimizmus, szerintem nem feltétlenül, ezt talán majd később kifejtem, hogy értem). Talán a szocializáció teszi: a nemzetközi környezet, a nyugati partnerek és munkatársak. Vjosa közvetlenül a NATO-bevonulás után jelentkezett az egyik ENSZ-szervezetnél, hogy dolgozni szeretne, angolul akkor még csak annyit tudott: yes, no.

Akik eljöttek Ardian hívására, mind munkatársak voltak, nevetve emlegetik a közös sztorikat. Mégis, ritkán találkoznak és csak futólag, mindenkinek megvan a saját élete, munkahelye. Vjosa szerint a Transindex hozta össze erre az estére őket újra. (Módszertan: itt, Peter Casier blogján találtam rájuk.)

Koszovón látszik, hogy fiatal ország. Míg Novi Pazarban a levakolatlan házak az örök befejezetlenség képzetét keltik, Kosovska Mitrovica fele közeledve az az érzésem, minden most épül, a szó szoros értelmében, s a jelen pillanatban is odébb tesznek egy téglát a másikra. Emiatt, bár itt is rengeteg a pirosban hagyott ház, úgy tűnik, ez valóban ideiglenes állapot.

A határ után párszor megálltunk albán zászlókat fotózni, aztán hagytuk, hiszen gyakorlatilag minden második épület homlokzatán ott lobog a piros-fekete lobogó, gyakran az amerikai és az EU-s társaságában. Érdekes módon a hivatalos zászló ritkább – valszeg még nem terjedt el annyira, és az emberek szívéhez közelebb áll az albán nemzeti zászló.

Az Ibar folyó kettéosztotta város albán részébe érkezünk. Mint a kolozsvári Monostor negyedbe csöppentünk volna, még a több helyről is hallható zene is a manelére emlékeztet. Az emberek ruházata is hasonló, olcsóbb (kínai?) cuccokban járnak, mint a belgrádiak. A tömháznegyedben egyetlen régebbi épület sem kelti fel a figyelmemet, annál inkább a hatalmas, emeletes lakóházak.

Parkolni az albán rész központjában szinte lehetetlen, végül betérünk egy mellékutcába, mutogatással megértetjük a szomszédos háznál betonkeverővel dolgozó férfitól, itthagynánk a kocsit, int, hogy oké. Kávézunk egyet Lori kávézójában, aztán indulás a várost kettéosztó, szépívű híd felé.

Még ilyen hidat nem láttam: négysávos, de teljesen üres. Semmi forgalom, néhány forgatócsoport a híd közepén dolgozik, katonák ácsingálnak a híd mindkét felén. Az albán részen kis fülkében rendőrök posztolnak, megkérdezzük, szabad-e fotózni és átmenni. Természetesen.

Míg albán részen nagy a zsivaj, piacoznak, beszélgetnek, megy a zene, a szerb oldal borzasztó kihalt. Ugyanaz a monostori fíling, de lepukkantabb, a tömházak is régiek. És természetesen mindenhol szerb zászló, a hídról a negyedbe vezető főúton hatalmas transzparens hirdeti, hogy Koszovó Szerbia része. Amúgy kb. egy órával késtük le a napi rendszerességgel megejtett szerb tüntetést, többek közt a Novi Pazar-i autóelvontatás miatt. Szóval, 12.44-kor minden áldott nap a szerb részen felvonulnak, zászlókkal, és Koszovó függetlensége ellen tüntetnek.

Fotózgatunk, sétálunk, a híd lábánál görkoris szerb kislányok szólítanak le, angoltudásukat fitogtatva érdeklődnek, kik vagyunk, mi a nevünk és a telefonszámunk. Visszafelé a hídon futunk össze Ricardóval, freelancer riporter Spanyolországból. Figyelmeztet, neki azt mondták, nem szabad fotózni – mikor hallja, nekünk viszont igen, ő is előveszi a miénknél háromszor nagyobb profi gépét. Éppen jókor, mert jön a KFOR, vonulnak át albán részre a kocsikkal.

Ricardo meséli, még a taxis is csak a híd lábáig visz. Nincs kapcsolat a két városrész lakói közt – mi, tursiták és sajtósok szabadon sétálgatunk, és ugyanezt elvileg a helyiek is megtehetnék. De nem teszik. Félnek, főleg a szerbek. Akinek szerencsétlenségére az etnikailag kettéosztott terület “másik” felén van lakása, csak lapít és szorong, besötétíti az ablakokat.

Szerb zászló az Ibar-parthoz közel. A túloldalon épül az albán negyed

Megbeszéljük, elvisszük Ricardót Pristinába. Egy hónapig készítette elő az útját, rengeteg contact persont ismer, és mehetünk vele interjúzni. Szuper. Az úton arról beszélgetünk, hogy valójában nincs megoldás. Szerbek és albánok egyaránt elhatárolódnak a másik féltől. Ricardo felveti, a belgrádi kormány át kellene telepítse a Kosovska Mitrovica-i szerbeket Szerbiába, mert itt ők nem tudnak boldogan élni. Nem, valóban nem – csak tengődnek egyik napról a másikra, létezésük egyetlen külső jele, hogy néha felvonulnak. És ugyanúgy szenvednek az általános koszovói gazdasági válságtól, vagy talán még jobban. Nincs termelés, nincs ipar, csak kereskedelem, meg persze építkeznek albán részen ezerrel – Koszovó a nemzetközi segítség nélkül nem tudna megélni. Az albán rész egyik pici asztalosműhelyéből fúrógép hangja szűrődik ki: a kisvállalkozást a Máltai Szeretetszolgálat támogatja. Ahogy Dejan mondta még Belgrádban: like in Central Africa.

Update: Ez az Erdély FM-nek elmondott beszámoló bővített verziója, az áramot ugyanis közben megadták, pontosabban megint bekapcsolták a generátort:) lesz egy bejegyzésem majd arról, mit tegyünk, ha reggel 8-kor még a hotel is be van zárva, sehol egy lélek, nincs áram, sem nesszkávé.

Bár többé-kevésbé nyugalom van Koszovóban, nem kell meglepődni, ha az utat gyakran elállja egy-egy tank vagy páncélozott csapatszállító akár a KFOR zöld, akár az UNMIK fehér színeiben. Ezen kívül mostanában a rendőrség is szívesen áll ki az út mellé, mondjuk radarozni.

Igazából a KFOR-katonák nem csinálnak semmit, csak megmutatják, hogy jelen vannak. A KFOR elvileg a hadsereg szerepét látja el Koszovóban. Attól, hogy az utóbbi időben gyakoribbá váltak a járőrök, illetve néha úttorlaszokat emelnek és aztán egyenként engedik át az autókat, azt remélik, hogy a fegyverek látványa eleve lehűti kicsit a kedélyeket.

Az UNMIK-é elvileg a végrehajtó hatalom – ez csak elvileg, mert az ENSZ-testület mandátuma lejár, helyét hamarosan az EU veszi át.

– Jó napot kívánok, két egészségügyi biztosítást szeretnék vásárolni, Koszovóba utazunk – lépek be egy kolozsvári turisztikai iroda ajtaján.

A hivatalnok nagyot néz, kijelenti: az háborús övezet, majd elkezd keresgélni a díjszabásokat tartalmazó listán. Én kicsit izé, én is nagyot nézek.

Pár perces lapozgatás után kiderül, Koszovó az „alte țari” kategóriába sorolandó be, a biztosítás pedig hét napra valami 20 RON körül alakul fejenként. Az üzlet megköttetett.

Ha nem tűnik fel semmi, akkor elmondjuk: azzal, hogy a biztosítást „alte țari” besorolás szerint kötöttük, az utazási iroda elismerte Koszovó függetlenségét. Azért ez is valami…