Archívum: ‘lifestyle’

Belgrádi reklámok

2008. augusztus 07., admin

Kelemen Attila vendégbejegyzése

Ezekben a reklámfotókban az a jó, hogy Timi és Sipi meghagyta körülöttük a világot is. Lerobbant régi téglaház, oldalán a Snickerst evő transformer körvonala, miután átjött a téglafalon.

elso.jpg

Vajon ez a reklám, ha betonépületek falára kerül, akkor a szuperhős sziluettje körül vasbeton törmelékdombok emelkednek? Nem hiszem, hogy a romok nagyon pozitív asszociációkat hívnának életre a fogyasztók tudatalattijából. Ha a romantikában kővárromokat építettek, nem hiszem, hogy a szerb romantikához hozzátartozna a téglaromkertek érzékeny szeretete.

ketto.jpg

A plakát nagy pozitívuma, hogy világos, mit reklámoz. Vadítónak elképzelt bőrcuccokat, egy hazai iparos portékáját. Nézegettem a többi képen az emberek szerkóit. Románia a ’90-es évek elején. Az első képen is van egy bőrdzsekis srác, az azt hiszem, nagyon menőnek számíthat odaát.

harom.jpg

Felüdülés ez a végre szerb-specifikus anyag. Valahol egy aluljáróban van elhelyezve. Koszovó-Metohia szerb, szerb volt és szerb lesz. Mindez németül, alatta egy URL. Már kezdek gyanakodni. Ez a plakát mintha nem a németeknek szólna, mert a németül beszélő diplomaták valszeg nem közlekednek a belgrádi aluljárókban. Megnézem az URL-t: a 1389.org.yu-t – háát igen, az oldalon csak szerb szöveg érhető el. A plakát tehát nem a németeknek, osztrákoknak vagy svájciaknak szól, hanem a szerbeknek. A geller az lehet, hogy azoknak a szerbeknek szól, akik azt feltételezik, plakátokkal meg lehet változtatni a politikai status quo-t.

negy.jpg

A semmi különös bannerfal. Amiért kiemeltem: egy Rosenberg Trió plakát is van ám itt. Kicsit dixi, kicsit cigányzene, megnéztem a zenekar site-ját, most nemrég (www.therosenbergtrio.eu), most augusztusban lépnek fel ismét Szerbiában, aztán Montenegróban. Úgy látom, a Balkánon, Hollandiában és Franciaországban szeretik ezt a kicsit groteszk zenét. A Rosenberg Trió site-ján van némi letölthető zene is. Kis szellemi kaland: vajon hogy szól ez a zene Belgrádban és hogy Amszterdamban?

Koszovói reklámok

2008. április 25., admin

Kelemen Attila vendégbejegyzése

Számomra a legérdekesebbek az amatőr plakátok, azok, amelyek valszeg úgy készültek, hogy a cégtulaj vagy annak titkárnője beült a designer mellé mondjuk egy tömbházlakás egyik odújában, és jöttek az utasítások: nem lehetne ez egy kicsit nagyobb? És az nem lehetne kicsit színesebb, így olyan szomorú… Sakkor meglett a plakát.

Ezekkel versenyeznek a nagy márkákat hirdető international style plakátok, profi nemzetközi branding cégek és ügynökségek plakátjai, de ezek említésre sem méltók ebben a mezőnyben. Nem láttam hozzá elég anyagot, de feltételezem, nagyon mennek mostanában Koszovóban a hullámos vonalak, a félkörök stb.

Ennek két oka lehet: 1) sok illegális 5.0-s Corel CD-t hoztak forgalomba.
2) ennek a kultúrának van valamiféle rejtett-elfojtott feminin jellege.

2666.jpg

2677.jpg

2881.jpg

29091.jpg

2940.jpg

Másik közelítés a közvetlenül vagy közvetve politikai tartalommal rendelkező anyagok. Ezek számomra azért érdekesek, mert tele vannak pakolva szívecskékkel. Szívecskéket akkor használ a designer, ha nincs más olyan szeretetet, rokonszenvet kifejező motívum, amiről azok, akiknek szól, rögtön be is aszociálnának az üzenetre.

Az ősminta Milton Glaser 1977-es I [love] NY ikonja, valószínűleg minden idők egyik legsikeresebb városimázs-logója. Azóta nagyon sokan másolják így vagy úgy, lásd pl. a kolozsvári vagy marosvásárhelyi RMDSZ-kampányokat. De: ha szívecskéket használsz és nem Reményik-verseket íratsz fel a plakátra, már valamilyen minimum félprofi gondolkodást feltételez.

2933.jpg

2934.jpg

3031.jpg

3088.jpg

2651.jpg

Guillaume

2008. március 07., Timi

Hideg van, fúj a szél Pristinában, mi pedig rójuk az utcákat egy fényképezőgéppel felszerelkezve. Magas srác jön szembe, szintén fotógép lóg a nyakában, plusz ezeregy kütyü, amitől kissé úgy néz ki, mint Jézuska digitális karácsonyfája. Mindenesetre, meglepő és szokatlan látvány egy pristinai utcán. Mi sem simulunk bele éppen a környezetbe, szóval ugyanúgy észrevesz, mint mi őt, és teljesen spontánul ahogy közelebb érünk, egyszerre köszönünk egymásnak: Hi!

Francia, freelancer, akárcsak Ricardo, volt már Grönlandon is, meg egy csomó helyen, Koszovóba elsősorban az elszigetelten élő ortodox szerzetesekért jött, Belgrádban pedig egy híres szerb focistával készített interjút. Ezt már egy kávé mellett meséli. Kiderül, épp hogy elkerültük egymást Belgrádban, ugyanabban a hostelben szállt meg, és a göröggel is találkozott, akárcsak mi :)

Egy francia kisvárosban él, közel a tengerparthoz, több lapnak és rádiónak is dolgozik (Le Figaro!), s azok közé tartozik, akiknek megéri ezt csinálni. Három éve kezdte, velünk egyidős – egyszerűen nem lehet nem irigynek lenni, nem őrá, hanem egyáltalán, a nyugat-európaiakra, akik rengeteget utazgatnak, gondoljuk mi. Persze, különleges léthelyzet száguldó riporternek lenni, és az sem igaz, hogy a nyugat-európaiak feszt utaznak; azt azonban el kell ismerni, a romániai magyar sajtó jól elevickél a saját levében, a helyi ügyekkel foglalkozva, irodai karosszékből, telefonon szerezve be az információit. Sietek hozzátenni, mielőtt itt mindenki jó rommagyar szokás szerint megsértődik, hogy “tisztelet a kivételnek”. Nyilván gond a finanszírozás hiánya is. Meg egy csomó minden más, ebbe most nem mennék bele.

guillaume.jpg

Guillaume nem lehetünk, mert nem pármillió embernek írunk, hanem pár tízezernek. Bukarestben állítólag pezseg az élet, ott talán valóban úgy érezheti az újságíró, hogy naponta más ingerek érik, s ha mondjuk román sajtóban dolgozik, néha azért beesik egy igazi külföldi út is, amiről aztán százezreknek írhat. Francia freelancerünk szerint azonban a recept az, hogy egy se nem túlságosan kicsi, se nem túlságosan nagy városban telepedjen meg az ember. Legyen az a bázisa. Párizs – dolgozni jó hely, de ha ott kell élned, nemcsak a költségek miatt lehetetlenül el a helyzeted. Túl nagy ahhoz, hogy otthonának érezhesse az ember.

Guillaume évente kétszer kel útra, otthagyja a bájos városkáját pár hétre, hátára veszi a zsákját és a kütyüit. Rémlik, hogy Közép-Ázsiában is volt – mindenképp hosszú és imponáló volt a felsorolás, s annál zavartabb a csend, amikor megkérdezte: mi eddig merrefele voltunk, mármint tudósítani. Mission abroad, you know. Hát izé. Nyaralni, azt voltunk.

Harisnyareklám Kosovska Mitrovicában

2008. március 07., admin

harisnyas.jpg

“Muzulmán ország Európa szívében? Bullshit!”

2008. március 07., Timi

Koszovó egyértelműen világi állam. Laurát és Vjosát arról kérdeztem, milyen a nők helyzete Koszovóban, és egybehangzóan azt mondták, mint akárhol máshol Európában. Senki nem törődik azzal, hogy egy nő éppen nem hord kendőt, mint ahogy azzal sem, ha éppen hord – és szemmel láthatóan utóbbiak jelentős kisebbségben vannak. Valósággal vadásznom kellett, hogy sikerüljön egy-két tradicionális öltözködésű koszovói nőt fotóznom.

kendo3_km.jpg

Kosovska Mitrovica, albán rész

kendo4_anyalanya.jpg

Pristinai anya és lánya. Az erős szélben nekem is elkelne valami fejfedő

kendo1.jpg

Ezek a nénik meg éppen akár Kolozsváron is sétálgathatnának

Az sem érdekel senkit, hogy valaki éppen muzulmán, katolikus, ortodox vagy ateista – a vallási élet teljes mértékben a személyes szférába tartozik, amit nem kér számon egyik ember a másikon. Az a nézet, miszerint az újszülött állam támogatásával voltaképp egy muzulmán országot melenget a keblén Európa, ami ki tudja, milyen veszélyekkel jár majd a későbbiekben, egész egyszerűen Koszovó-ellenes propaganda – mondják.

A koszovói nők valószínűleg azért is ennyire önállóak és függetlenek, mert a milosevicsi időkben volt olyan időszak, amikor a katonaság elől külföldre menekülő férfiak hiányában hét nőre egyetlen pasi jutott. A katonaköteles albán fiúkra a jugoszláv hadseregben válogatott megaláztatások sora várt, s ami még súlyosabb, hogy rengetegen eltűntek, illetve meggyilkolták őket a katonaság alatt.

A pristinai kocsmákban mindenhol ugyanannyi nőt látni, mint férfit, senki nem néz rájuk ferdén, ha alkoholt isznak, cigarettáznak; ugyanúgy hordanak miniszoknyát, szűk farmert vagy dekoltázsos blúzt, mint bárki Romániában. A falvakon, vidéken természetesen tradicionalistábbak az emberek, mondja Vjosa, de szerinte ez a keresztények esetében is ugyanígy működik. Alapjában véve igazat adok neki.

kendo5_mecset.jpg

Mecset Pristinában. Éppen imára hív a müezzin, de a járókelők nem igazán figyelnek rá

kendo2_bacsifejfedovel.jpg

Koszovói bácsi tradicionális albán fejfedővel

Hova tűnt a vakolat?

2008. március 06., Sipi

Feltűnt, hogy Koszovóban kivételnek számít a bevakolt ház: a legtöbb ház téglából épül, falait csupaszon hagyják. Megjegyzem, ez nem csak Koszovóban érvényes, Szerbiában is sok vakolatlan házat látni. Utánajártunk, miért lehet ez:

1. magyarázat: az albánok nem az eszükkel, hanem az akaratukkal építik a házukat (angolul jobban hangzik: albanians build houses with their will, not with their mind). Konkrétan ez annyit tesz, hogy házépítés előtt nagyon kevesen gondolkoznak el azon, mennyi pénz áll rendelkezésre – egyszerűen csak akarnak egy szép nagy házat, el is kezdik építeni, aztán elfogy a pénz, beköltöznek egy kis szobába, a felső emeleten pedig évekig fúj a szél.

vakolatlanhaz1.jpg

Egész negyedek épülnek Koszovóban az országúttól nem messze, az ember csak találgathat, hogy éppen mikor van lakott településen és mikor nem. Helységnévtáblák ugyanis csak elvétve vannak

vakolatlanhaz2.jpg

Parabolaantenna van, vakolat nincs

vakolatlanhaz3.jpg

Itt még éppen folyik az építkezés. A házak nagy része legalább kétszintes, az alsó szint többnyire üzlethelyiségnek vagy cégszékhelynek van kialakítva, még akkor is, ha éppen nem működik benne semmiféle vállalkozás

vakolatlanhaz4.jpg

vakolatlanhaz5.jpg

2. magyarázat: az albánok számára az a fontos, ami a ház falain belül van – állítólag nem ritka az, hogy a befejezetlen, vakolatlan külső a lehető legigényesebben kidolgozott belső teret rejti. Valószínűsíti ezt a mentalitást az is, hogy az albán lakások makulátlanul tiszták, az ajtóban kötelező levenni a cipőt – míg a közterületeik nagyon gondozatlanok.

Hallottunk olyan esetről, hogy miután a ház belül kész, a tulajdonos legyint, s kijelenti: majd vakolok meg festek is, ha lesz rá pénzem. Persze sose lesz rá pénz, mert ugye az mindig kell egy jobb autóra, vagy erre-arra.

3. magyarázat: Koszovóban az újonnan épült házak 90 százalékának nincsen építkezési engedélye, így feltételezhető, hogy nincs olyan hatóság, ami arra kötelezhetné a lakosságot, hogy tartsák karban az épületük homlokzatát, vagy záros határidőn belül fejezzék be az építkezést.

4. magyarázat: egy kommentelő írta, az a dolog nyitja, hogy a befejezetlen házak után nem kell adót fizetni (legalábbis a Vajdaságban nem). Ennek utánaérdeklődtünk, Koszovóban mindenki röhögött, ha ház után fizetendő adóról hallott – szinte biztos, hogy ezt az adónemet senki nem fizeti, úgy, ahogy mást se nagyon.

Albán hurráoptimizmus

2008. március 06., Sipi

Timi egy korábbi bejegyzésben beszélt arról, hogy nekem ebből az albán értelmiségiekkel való kocsmázásból nagyjából annyi jött le, hogy hurráoptimisták. Ezt fenntartom, és hozzáteszem, szerintem naívan hisznek a demokráciában, meg abban, hogy szavazással mindent meg lehet oldani.

Meg is magyarázom: a pristinai beszélgetés során Ricardo azt feszegette, független lehet-e az az állam, mely nem képes biztosítani saját állampolgárainak a védelmét? Mert Koszovó most abban a helyzetben van, hogy bár elvileg független, ha nem járőröznének utcáin a KFOR páncélosai, akkor az albánok és a szerbek minden valószínűség szerint egymás torkának ugornának – és a vérfürdőt az koszovói hadsereg akkor sem tudná megakadályozni, ha lenne ilyen.

A felvetés szemmel láthatóan feszélyezte a társaságot; a válaszuk az volt, hogy hát ilyen alapon az ENSZ tagállamai közül jópár nem minősülhet függetlennek, és különben is, mit piszkálódunk, hiszen Koszovó egy fiatal állam, és bár tagadhatatlan hogy vannak problémák, azok rövidesen megoldódnak.

A fiatal albán értelmiségieket ezután a befeketetők hiányáról, feketegazdaság méretéről, az intézményrendszer hiányosságairól, a szerbek problémás integrációjáról meg hasonlókról faggattam – következetesen minden kérdésre az volt a válasz, hogy hát persze, vannak problémák, mint mindenhol máshol (sic!) , de most, a függetlenség kikiáltása után jó irányba fog haladni minden. “It takes time” – hangzott el újra és újra.

Na jó, de mi van ha a politikai elit nem oldja meg ezeket a dolgokat? – kérdeztem. “Akkor nem szavazok majd rájuk” – így a válasz. Ezután hosszas fejtegetésbe kezdtem arról, hogy ugyan a tankönyvekben ez szerepel, de a valós életben nem mindig sikerül lecserélni a politikai elitet ha az nem tesz semmit vagy nem úgy csinál dolgokat ahogy azt az értelmiségiek szeretnék. Beszélgetőtársam udvariasan mosolyogva, de hitetlenül ült velem szemben, és mantraként ismételgette: “everything will be fine, it just takes time”. Nem győztük meg egymást. Végül feladtam.

Őrült ötlet

2008. március 04., Sipi

paintballkesz.jpg

Pristina közelében, a főút mentén van ez a paintball-pálya. Kétszer haladtunk el mellette, mindkétszer be akartunk menni megnézni – végül nem lett semmi a dologból. Vajon lehet-e úgy játszani, hogy szerbek az albánok ellen?

Közlekedés Koszovóban

2008. március 04., Sipi

Kezdetben ezt a bejegyzést úgy terveztem el, hogy jól lehúzom az albánokat, micsoda idióták, össze-vissza előzgetnek, itt még a körforgalom sem szent, csak nyomják nyugatnémet tragacsaikban mint süket a csengőt.

Aztán kiderült, hogy a sofőrök kábé felének nincsen hajtásija. Nos, ezután csak azt mondhatom, hogy az albánok kiváló sofőrök. Ahhoz képest, hogy nagy részük feltehetőleg sosem olvasta a KRESZ-t, egész tisztességesen hajtanak.

Az utakon közlekedő furaságokról készült fotókat külön posztban képzeltem el, de aztán úgy gondoltam, mégiscsak túl sok autós bejegyzés lesz, így ömlesztve tálalom az egészet. Íme:

golf.jpg

Kukaként üzemelő Volkswagen Golf a motelünkkel szembeni parkolóban

A kétsávos főutakon rendszerint nagy a forgalom. Az útjelző táblák csak a legszükségesebbekre szorítkoznak. Az utak minősége nem olyan nagyon rossz, az Arad-Temesvár útszakasz például sokkal rosszabb, mint a koszovói átlag.

kamion.jpg

Beazonosíthatatlan, valószínűleg ötvenes évekbeli kamion; ezt nem Koszovóban, hanem valahol Szerbiában fotóztuk

A helyi rendőrség (Kosovo Police Service) fehér terepjárói lépten-nyomon láthatóak, így 60-90 km/h az átlagsebesség. Nyugi van, csak a”kamikaze” előzésektől, az autók által ide-oda dobált zacskóktól kell tartani, meg attól, hogy útjelző táblák híján órákig kóvályog az ember, egy-egy falut keresve.

Mivel úgy tűnik, a műszaki vizsga vagy ismeretlen fogalom vagy nagyon laza, egész érdekes autóroncsok közlekednek – ez főleg a kamionokra értendő: 30 éves, agyonpakolt Mercedes matuzsálemek vonszolják a belüket 40-el, mögöttük kilométerny autósor hajt lépésben.

kapa2.jpg

Kapagépből barkácsolt kisteherautó Mitrovicában

Bár szemből rendszerint nagy a forgalom, a teherautó mögé szorult sofőrök a legkisebb foghíjat is kihasználják, néha olyan helyeken előznek, hogy az ember készítené a hullazsákot, de valahogy mindig megússzák (valószínűleg azért, mert a szemből jövők idejében fékeznek).

kapa1.jpg

Kapagép-pilótafülke

Koszovóban nincsenek keleti autók. A Szerbiában gyakori Yugók meg Zasztavák itt már rég nem közlekednek – helyettük Nyugatról behozott, lehetőleg német kocsikkal közlekednek. Nagyon sok a tizen- és huszonéves Mercedes (190, W123 és W124), a Volkswagen Golf meg az Audi. Francia meg japán autót alig látni.

lila.jpg

Lila szappannal borított KFOR-terepjáró egy pristinai autómosóban

Jó kérdés, hogy amikor papíron 40-50 százalékos a munkanélküliség, honnan van pénz autóra; annál is inkább, mert egészen szép számban láthatóak vadiúj (vagy legalábbis nem túl öreg) luxusautók.

tank.jpg

Sebességkorlátozás tankok és kamionok számára: ilyen táblák hidak előtt voltak kitéve. Háttérben még egy tuningolt kapagép

Az utak szélén autómosók, autóalkatrész-telepek (magyarán: bontók) szervizek és benzinkutak állnak szorosan egymás mellett. Ez azért érdemel külön bekezdést, mert úgy tűnik, virágzik a biznisz – szemre sokkal több van belőlük, mint például Romániában vagy Nyugaton. Sőt, azt hiszem, ez az egyedüli üzletág, mely virul Koszovóban. Újautó-bemutatótermek például csak elvétve akadnak.

trabi.jpg

Erre a fotóra vagyok a legbüszkébb: Belgrád mellett fotóztam, autópályán hasított nem egészen 60 km/órával. Közelebbről megnézve kiderül, ez gyakorlatilag egy Trabant-alváz motorral, némi Mad Max-szerelésekkel (lásd a PET-palackból fabrikált hűtővíztartályt). Észre kell még venni a rózsaszínre mázolt ketrecet és azt, hogy biztonsági öv nincs – kapaszkodni kell

A KFOR-terepjárók és páncélosok elől mindenki félrehúzódik; mi egyszer elkövettük azt a hibát, hogy a keskeny úton nem húzódtunk le egy szemből jövő katonai kamion előtt. Szántottuk is az útszéli bokrokat, mert az út közepén repesztő kamion nem lassított.

Szerb falu az albán többségű vidéken

2008. március 04., Sipi

„Miért mennénk el innen Szerbiába? Ez itt Szerbia!” – ezzel a kijelentéssel foglalható össze a mintegy 600, Osojane-ban elszigetelten élő szerb életérzése Koszovó függetlenségének kikáltása után.

Az út két oldalán néhány vakolatlan ház, egy poros kocsma, iskola meg egy ortodox templom – ez utóbbi feltűnően szépen gondozva. Ez Osojane. Az úton nem nagyon van élet – ottlétünkkor egy busz indul éppen Mitrovica északi, szerb része felé, illetve néha KFOR-csapatszállítók hajtanak lassan végig a falun. Nincs kakaskukorékolás, tehénbőgés, csak csend. Néha kalapácsütések: épp tetőt fabrikálnak egy háznak, melynek csak a falai maradtak.

kfor.jpg

KFOR-csapatszállító Osojane főterén. Azért olyan rossz a felvétel, mert “csuklóból” fotóztuk. A katonák rögtön ezután megkértek, tegyük el a fényképezőgépet

osojane.jpg

Osojane-i látkép

A faluról a spanyol KFOR-osok meséltek; azért érdekes ez a hely, mert ide gyűjtötték össze a környékbeli szerbeket, érthető megfontolásból: így, egy faluban sokkal könnyebb védeni őket. A spanyolok által kézzel rajzolt térképre azonban a környékbeli albánok nem ismernek rá, és a térképen sem látunk Osojane nevű falut. Helységnévtábla sincs, és miután egy darabig a főúton keressük a letérőt, egy albán kocsmában sikerül találni valakit, aki el tudja mondani, merre kell letérni az elágazásnál. A kocsmából valaki felhördül, amikor meghallja a szerb falu nevét – a többiek leintik, hagyja, hadd menjek.

busz.jpg

Épp indul a mitrovicai busz. A hetente kétszeri járat az egyedüli kapocs a külvilággal (értsd: a szerb többségű vidékkel)

 

Tehát jobbra fordulás, emelkedőn fel, majd gyomos mező következik elhagyatott házakkal, melyeknek csak a falai vannak meg. Pár többé-kevésbé ép ház következik, végül az utat egy spanyol KFOR-páncélos állja el. Odanyújtom a kézzel rajzolt térképet az egyik katonának, merre tovább? Visszaint: ez itt Osojane.

benn1.jpg

Vendégségben a Repanovic családnál

 

oreg.jpg

A Repanovic nagytata. Mivel senki nem tud angolul, csak ülünk egymás előtt és mosolygunk – meg isszuk a rakiját…

kave.jpg

… és a török kávét

Az első férfi, aki utunkba akad, nem tud angolul, és bár a beszélgetés akadozik, házába invitál. Bár kinn is tavaszias az idő, benn szokatlanul meleg van, pattog az olajos melegítő. Emellett egy asszony főz-süt éppen – valami ünnepségre készülnek, mert az asztalon egymás mellett különféle húsok (érdekes, hogy bár folyton itatnák a rakiját velünk, étellel nem kínálnak).

mind.jpg

Lassan összegyűl a család

Aztán előkerül a falubeli angoltanárnő, az iskolaigazgatóval együtt. A beszélgetés nyilván Koszovó függetlensége körül forog, és hát a szerb álláspont egyszerű: ez itt Szerbia, kész, punktum.

templom.jpg

Kicsi, de gondozott templom kívülről…

templombelso.jpg

… és belülről

Kiderül, az itt élők elutasítják a koszovói jogot. Ehelyett úgy tartják, a szerb törvénykezés az érvényes; az nem derült ki, pontosan milyen bíróság ítél ezen jogszabályok szerint, és miként hajtják végre az ítéletet. Amikor rákérdezünk, vállalnának-e munkát Pristinában, így válaszolnak: ha Pristina a szerb állam része, akkor igen. Ha Pristina a független Koszovó fővárosa, akkor nem. Ugyanilyen elutasítóak, amikor arról faggatózunk, adót fizetnek-e a független Koszovónak.

 

Igaz, különösebb jövedelmük nincs is, ami után adózhatnának – az öregek nyugdíját, mintegy 50 eurónak megfelelő dinárt Szerbia folyósítja, és a tanárok is szerb pénzből kapnak fizetést. Ami a munkalehetőségeket illeti, az iskolán kívül a faluban van még egy kórház – ezen kívül ki-ki abból él, amiből tud.

bazis.jpg

KFOR-bázis a falu határában

A falu eredeti lakosságának 90 százaléka elmenekült; azonban azon kevesek, akik maradtak, nem is gondolnak arra, hogy esetleg átköltözzenek Szerbiába. Az iskolaigazgató hetykén nyilatkozik, az angoltanárnő nevetve nyugtázza – a vidámság azonban hamar lefagy az arcokról, amikor rákérdezünk: mi lesz, ha a KFOR távozik a falu határából? Az egyedüli reményforrás a közelben található szerb kolostor – így ők.

angoltanarono.jpg

Az angoltanárnő…

Az albánokkal való békés együttélés lehetőségeiről kérdezzük őket: „az albánok gyilkosok, megölték a szerb rendőrt” – emlékeznek vissza az évekkel ezelőtt történt véres eseményekre; a koszovói történet szerintük ahhoz hasonlít, amikor valaki bérbe adja a házát egy idegennek, majd néhány év múlva, amikor visszatér, az illető elűzi a házból. „Kezdetben kevesen voltak az albánok, aztán sokasodtak, most azt mondják, Koszovó az övék” – mondják.

igazgato.jpg

… és az iskolaigazgató. Mindketten névtelenek kívánnak maradni – bár nem volt kifogásuk az ellen, hogy fotózzuk őket

Nevetnek, amikor azt mondjuk az albánok nem akarnak rosszat nekik. Így az angoltanárnő: „akkor miért vágták le az ő – az iskolaigazgatóra mutat – nagyapjánk a kezét?” Majd egy közeli házra mutat: „két évvel ezelőtt napvilágnál rabolták ki ezt a házat”.

Aztán arra terelődik a szó, hogy hogyan látják a jövőt. Újra nevetés – ám most már elcsukló hangon. „Lefeküdni sem merek, lehet, hogy valaki betör a házamba, és megöl” – mondja a tanárnő. A többiek csendben bólogatnak. Menni készülünk – szabódnak, hogy valószínűleg csalódást okoztak nekünk.