Archívum: ‘szimbólumok harca’

Zászlóbiznisz

2008. március 05., Timi

Általános megfigyelés: albánok és szerbek egyaránt előszeretettel tűzik ki a nemzeti zászlót nemcsak a hivatalok, hanem saját otthonuk homlokzatára. Nem csoda hát, ha jól megy a dolga azoknak, akik különféle zászlókkal kereskednek. Egyik pristinai forrásunk rosszmájúan meg is jegyezte, valószínűleg ugyanaz a cég fölezi le a hasznot, legyen szó szerb, albán vagy hivatalos koszovói zászlók adásvételéről.

A zászlóval történő területmegjelölés főleg Kosovska Mitrovicában volt szembeszökő. Az etnikailag megosztott városban a közösségi identitás e szimbólumai ellentmondást nem tűrően jelzik a másik csoporthoz tartozóknak: ez itt innentől az én területem, csak hogy tudd, hogy ne érjenek meglepetések.

zaszlo_szerb_kosovskamitrovica.jpg

Kis szerb bódé kínálata Kosovska Mitrovicában: ha a kenyér el is fogyott, zászló mindig akad

Ami megfigyelhető, hogy a hivatalos koszovói zászló nem annyira népszerű, mint az albán: sokkal több a piros-fekete, mint bármi más, a koszovói lobogóból talán kevesebb van, mint amerikaiból. Ennek nyilván nem túl szerencsés az üzenete a kisebbségek felé; a szerbek amúgyis meg vannak győződve arról, hogy Koszovó csak az alkalomra vár, hogy végre csatlakozhasson Albániához. Pristinai ismerőseink ezt tagadták, és azzal magyarázták a hivatalos koszovói zászló jelenlétének hiányát, hogy azt csak a függetlenség napján mutatták be hivatalosan is, s a kereskedők csak azután szerezték be és kezdték árusítani. Így a függetlenséget az albán zászlókkal ünnepelték, mert hiszen az volt az albánságot kifejező nemzeti szimbólum, s az azóta eltelt idő olyan kevés volt, hogy nem terjedhetett még el a lakosság körében.

Ami a bizniszt illeti, egyértelműen többe kerül Koszovóban szerbnek lenni, mint albánnak. A szerb zászlót ugyanis 20 euróért vesztegetik Kosovska Mitrovicában, az albánt ugyanott 12 euróért; Pristinában már találtunk egy hivatalos zászlókat árusító fiút is, nála egy lobogó 15 euróba fájt.

zaszlo_szerb_kosovskamitrovica2.jpg

Szerb zászló egy mitrovicai könyvesbolt kirakatában, a középiskolás végzősök tablóképe fölött

zaszlo_alban_szovetseges.jpg

Albán, koszovói és a Koszovót elismerő államok lobogói Kosovska Mitrovica albán részén

zaszlo_alban_pristina.jpg

Pristinai árus kínálata

zaszlo_szerb_belgrad_moszkvahotel.jpg

Diszkrét szerb zászló Belgrád legrégebbi szállodája, a Moszkva Hotel homlokzatán

Koszovói pantheon: Rugova, Jashari, Bill Clinton

2008. március 04., Timi

Koszovó-szerte pannókon, óriásplakátokon, kerítésre csíptetett fotókon, műmárványba vésett arcképeken ismeretlen és kevésbé ismeretlen nevek állnak. Pristinában két szobrot is lefotóztunk, és persze a Bill Clinton Avenue-t sem hagytuk ki.

ja.jpg

Koszovó tele van hasonló poszterekkel. A képen a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (angolul KLA, albánul UCK) egyik alapítója, Adem Jashari látható. Ardian, pristinai barátunk így mesél róla: “modernkori történelmünk nemzeti hőse”. Több mint 40 családtagjával együtt, akik közt főleg gyerekek és öregek voltak, mészárolták le a szerb rendőrök és a hadsereg. Azok közé tartozott, akik elsőként vették a bátorságot, hogy harcoljanak a szerb katonaság és rendőrség ellen. A “Bac u kry” jelentése: “Uncle it’s over” (Bátyám, vége van). Arra utal, hogy elnyertük a függetlenséget, és amit ő elkezdett, mi befejeztük – magyarázta Ardian.

Bár Jashari nemzeti hős, az UCK gerillaszervezet tevékenységét és hírnevét számos emberiesség elleni bűncselekmény árnyékolja be. 1998 és 2004 között számos szerb- és romaellenes támadás, gyújtogatás, gyilkosság írható a számlájukra. Néhány mérsékelt albán sem úszta meg: nekik az volt a bűnük, hogy együttműködtek a szerb állami szervekkel.

kla.jpg

A háborúban elesett UCK-katonák egyik emlékműve

Az UCK egy időben rajta volt az USA terrorista szervezeteket felvonultató feketelistáján, de aztán lekerült róla 1998-ban. A háború után 1999-ben a szervezet vállalta, hogy demilitarizálódik; egyes vezetői azóta is a koszovói politikai élet fontos szereplői, köztük maga a miniszterelnök, Hashim Thaci és a volt elnök, Agim Çeku.

A Human Rights Watch vonatkozó jelentései 1998-ból >>

rugova.jpg

Ibrahim Rugova, a függetlenségért békés úton küzdő Koszovói Demokratikus Liga vezetője, “a nemzet atyja”. 1989-ben a Milosevics-féle albánellenes intézkedésekre reakcióként széles társadalmi támogatottságú mozgalom indul, amely a jugoszlávval párhuzamos intézményrendszert és “árnyékkormányt” hoz létre. Innentől a koszovói albánok bojkottálják az állami választásokat, 1992-ben Rugovát Koszovó elnökének választják. A hamarosan kitörő boszniai háború alatt végig a passzív ellenállás híve, ellenzi az erőszak alkalmazását a koszovói függetlenség kivívása érdekében. 1995-ben pozíciója meggyengül, ezután lép színre az UCK, amely a mindaddig eredménytelen Rugova-politika ellenében fegyvert fog a függetlenségért. A háború alatt előbb házi őrizetben van, majd a szerbek “elengedik” Olaszországba; 1999 júliusában tér vissza. 2002-től haláláig, 2006 januárig Koszovó elnöke.

clinton.jpg

Bill Clintonról nevezték el a legnagyobb sugárutat Pristinában. A volt amerikai elnökre úgy tekintenek, mint a koszovói megmentőre. Az alábbi képen pedig a következő szöveg olvasható: “Mi, albánok, soha nem felejtjük el, mit tettek értünk a brit barátok és szövetségeseik”. A plakátot az USA Barátai Egyesület és a Clinton Elnök Barátai nevű szervezet jegyzi.

koszi.jpg

A koszovói albánok igencsak tisztelik az albán nemzetiségű Teréz anyát, akinek, bár a macedóniai Szkopjéban született, Kosovska Mitrovicában és Pristinában is van szobra (s feltehetően a nagyobb koszovói városokban). Koszovóban mintegy 65000 katolikus él, albánok és horvátok egyaránt.

terezany_pristina.jpg

Szkander bég szobra a pristinai sétálóutca elején, egy téren. Az albánok legnagyobb “régi” nemzeti hőse, Albánia sárkánya, Hunyadi János szövetségese az Oszmán Birodalom elleni harcban. Vajon tudják a szerbek, hogy egyik felmenője az ő oldalukon vívott csatát a törökök ellen?

szkander.jpg

Szeles, borús idő, tovább vadászunk a pristinai látnivalókra – ami igaz, az igaz, nincs túl sok belőlük. Egy katona űltal őrzött épület fémkerítésén több száz papírfecnit tépdes a szél – közelebb megyünk, nem papírfecnik, hanem fotók. Arcok, nevek, helyiség, születési dátum, eltűnés vagy elhalálozás dátuma. Kísérteties. Kisfiúk, öregek, középkorúak, kamaszok – kevés nőt látni köztük. Néha a középkorúaknak is a fiatal- vagy gyerekkori fotóját tették ki.

[myginpage=meghaltak]

A kettéosztott város

2008. február 29., Timi

Koszovón látszik, hogy fiatal ország. Míg Novi Pazarban a levakolatlan házak az örök befejezetlenség képzetét keltik, Kosovska Mitrovica fele közeledve az az érzésem, minden most épül, a szó szoros értelmében, s a jelen pillanatban is odébb tesznek egy téglát a másikra. Emiatt, bár itt is rengeteg a pirosban hagyott ház, úgy tűnik, ez valóban ideiglenes állapot.

A határ után párszor megálltunk albán zászlókat fotózni, aztán hagytuk, hiszen gyakorlatilag minden második épület homlokzatán ott lobog a piros-fekete lobogó, gyakran az amerikai és az EU-s társaságában. Érdekes módon a hivatalos zászló ritkább – valszeg még nem terjedt el annyira, és az emberek szívéhez közelebb áll az albán nemzeti zászló.

picture-512_phixr.jpg
picture-523_phixr.jpg

Az Ibar folyó kettéosztotta város albán részébe érkezünk. Mint a kolozsvári Monostor negyedbe csöppentünk volna, még a több helyről is hallható zene is a manelére emlékeztet. Az emberek ruházata is hasonló, olcsóbb (kínai?) cuccokban járnak, mint a belgrádiak. A tömháznegyedben egyetlen régebbi épület sem kelti fel a figyelmemet, annál inkább a hatalmas, emeletes lakóházak.

picture-554_phixr.jpg
picture-570_phixr.jpg
picture-569_phixr1.jpg

Parkolni az albán rész központjában szinte lehetetlen, végül betérünk egy mellékutcába, mutogatással megértetjük a szomszédos háznál betonkeverővel dolgozó férfitól, itthagynánk a kocsit, int, hogy oké. Kávézunk egyet Lori kávézójában, aztán indulás a várost kettéosztó, szépívű híd felé.

Még ilyen hidat nem láttam: négysávos, de teljesen üres. Semmi forgalom, néhány forgatócsoport a híd közepén dolgozik, katonák ácsingálnak a híd mindkét felén. Az albán részen kis fülkében rendőrök posztolnak, megkérdezzük, szabad-e fotózni és átmenni. Természetesen.

Míg albán részen nagy a zsivaj, piacoznak, beszélgetnek, megy a zene, a szerb oldal borzasztó kihalt. Ugyanaz a monostori fíling, de lepukkantabb, a tömházak is régiek. És természetesen mindenhol szerb zászló, a hídról a negyedbe vezető főúton hatalmas transzparens hirdeti, hogy Koszovó Szerbia része. Amúgy kb. egy órával késtük le a napi rendszerességgel megejtett szerb tüntetést, többek közt a Novi Pazar-i autóelvontatás miatt. Szóval, 12.44-kor minden áldott nap a szerb részen felvonulnak, zászlókkal, és Koszovó függetlensége ellen tüntetnek.

picture-583_phixr.jpg
picture-587_phixr.jpg

Fotózgatunk, sétálunk, a híd lábánál görkoris szerb kislányok szólítanak le, angoltudásukat fitogtatva érdeklődnek, kik vagyunk, mi a nevünk és a telefonszámunk. Visszafelé a hídon futunk össze Ricardóval, freelancer riporter Spanyolországból. Figyelmeztet, neki azt mondták, nem szabad fotózni – mikor hallja, nekünk viszont igen, ő is előveszi a miénknél háromszor nagyobb profi gépét. Éppen jókor, mert jön a KFOR, vonulnak át albán részre a kocsikkal.

Ricardo meséli, még a taxis is csak a híd lábáig visz. Nincs kapcsolat a két városrész lakói közt – mi, tursiták és sajtósok szabadon sétálgatunk, és ugyanezt elvileg a helyiek is megtehetnék. De nem teszik. Félnek, főleg a szerbek. Akinek szerencsétlenségére az etnikailag kettéosztott terület “másik” felén van lakása, csak lapít és szorong, besötétíti az ablakokat.

picture-608_phixr.jpg

Szerb zászló az Ibar-parthoz közel. A túloldalon épül az albán negyed

Megbeszéljük, elvisszük Ricardót Pristinába. Egy hónapig készítette elő az útját, rengeteg contact persont ismer, és mehetünk vele interjúzni. Szuper. Az úton arról beszélgetünk, hogy valójában nincs megoldás. Szerbek és albánok egyaránt elhatárolódnak a másik féltől. Ricardo felveti, a belgrádi kormány át kellene telepítse a Kosovska Mitrovica-i szerbeket Szerbiába, mert itt ők nem tudnak boldogan élni. Nem, valóban nem – csak tengődnek egyik napról a másikra, létezésük egyetlen külső jele, hogy néha felvonulnak. És ugyanúgy szenvednek az általános koszovói gazdasági válságtól, vagy talán még jobban. Nincs termelés, nincs ipar, csak kereskedelem, meg persze építkeznek albán részen ezerrel – Koszovó a nemzetközi segítség nélkül nem tudna megélni. Az albán rész egyik pici asztalosműhelyéből fúrógép hangja szűrődik ki: a kisvállalkozást a Máltai Szeretetszolgálat támogatja. Ahogy Dejan mondta még Belgrádban: like in Central Africa.

Update: Ez az Erdély FM-nek elmondott beszámoló bővített verziója, az áramot ugyanis közben megadták, pontosabban megint bekapcsolták a generátort:) lesz egy bejegyzésem majd arról, mit tegyünk, ha reggel 8-kor még a hotel is be van zárva, sehol egy lélek, nincs áram, sem nesszkávé.