Az előbb beszéltem Dejannal, holnap tudunk találkozni dél körül. Apropó, azt hiszem, picit meg kell magyaráznunk a módszerünket, amivel embereket vadásztunk.

1. Gúgöldotkom, kulcsszavak, tetszőleges sorrendben: serbian blogger, liberal serb view about Kosovo, Belgrad blog, Beograd blog, blogger from Belgrad, Kosovo blog, blogger from Kosov, blogger from Prishtina, Prishtina weblog… és ha elég türelmes az ember, előbb/utóbb talál egy bloggert, aki angolul ír. Esetleg többet. Mailt küld, amire választ kap. Vagy nem. Kap a mailben egy telefonszámot, ami 063/mal kezdődik. Próbálja hívni, ugye, roaming, aztán némi dokumentálódás után kiderül, nem elég eléje a szerbiai országhívószám, hanem kell a 00 is, tehát: 00381/63… stb. S találkozót beszél meg az ismeretlennel, akinek így vagy úgy, de felcsigázta az érdeklődését. és persze mailben bátor az ember, nem úgy, mint a szerb határőrrel vagy egy kedves románszerető belgrádival. Elmondja, .hu from .ro (Sütő Zsolt kifejezésével élve), és a hangulatokra és lelkiállapotokra bízza magát.

2. Tömeges felhívást tesz közzé a népszerű utazószájtokon, hogy találkozna, esetleg megszállna, várost nézne, barátkozna stb. Visszaírnak a harmincból tízen, aztán győzzed szervezni a találkozókat…

ez az egész netes ismerkedés tényleg, valóban, közhelyesen határokfeletti. de ettől még nem lesz, természetesen, több annál, amikor a bejáratott embereket kérdezi meg a riporter a dolgok állásáról. bejáratott embereket, értsd közéleti szereplőket, akik várhatóan körülbelül ugyanazokkal a szavakkal mondják el neked is, amit a másik riporternek. persze mindig éri az embert meglepetés, amikor ismeretlen terepen van, hiába dokumentálódik. Pl. amikor az, aki véletlenül az útjába került, sztereotip módon szintén ugyanazokat a szavakat mondja, amire “az utca emberétől” számítottál, csak épp abban nem hittél, hogy létezik Az Utca Embere.

Azt hisszük, ha mintát veszünk egy idegen világból, és leírjuk, amit tapasztalunk, ezáltal hozzáteszünk valamit a képhez. Micsoda ismeretelméleti optimizmus! Hogy árnyaljuk vagy elmossuk: az esetleg még talál. Csak azt akartam mondani, hogy a “Belátni a napi politikai nyilatkozatok mögötti valóságba” megfogalmazást nem gőg ihlette. Gondolom, mindenki egyetért: nyilván nem egy “valóság” van.

A jó öreg military hátizsák tökéletes egy koszovói úthoz, nem gondoljátok? És szerintem sokkal kevesebb ruhát hozok magammal, mint bármelyik fiú bármilyen csapatban. Három hosszú- és négy rövid ujjú póló, kivételesen egyik sem narancssárga; egy farmer, sapka, sál és egy bőrkabát hűvösebb időkre és az elmaradhatatlan zsebes vászongatya. Van viszont egy új csuklyás szerzemény: fekete-kék csíkok piros szegéllyel, szerb és albán színek szép elegye. Orhan Pamuk: Hó lapul a jegyzetfüzet mellett (igen, és írószert is csak én hozok). Nagyon sok közös elem van a mi útunk és a könyvbeli riportút között, legalábbis úgy érzem, erről majd írok később bővebben, mert most le kellene már feküdni. Korán kelünk, 5 óránk is alig marad aludni.

Még egy gyors lista arról, ami a munkánkhoz szükséges:

1 videokamera, hozzávaló kazettával
1 digitális diktafon és MP3 lejátszó fülhallgatóval
1 kazettás diktafon, kazettát még nem találtunk hozzá
1 digitális fényképezőgép

Most Sipi azt mondja, aki ki akar rabolni, ne a blogból értesüljön arról, mi van a tarsolyunkban. Szerinte hívjatok minket, ha meg akarjátok tudni, mi van nálunk, és érdemes-e megfújni. Van roamingunk is.

Azt hiszem, csalódást fogok okozni ezzel a bejegyzéssel: az van ugyanis, hogy én a minimál-utazás híve vagyok, tehát eleve semmi fölöslegeset nem teszek bele a hátizsákba, és aztán ezeknek a cuccoknak is kihajigálom felét (további negyedét pedig egyáltalán nem használom az utazás alatt, emiatt aztán bosszús vagyok).

Na de most, hogy az autó úgyis elviszi, igazán elengedtem magam: nem hátizsákkal, hanem egyenesen utazóbőrönddel feszítek, kábé kétszer annyi ruhával, mint amennyire szerintem szükség lesz. Sőt, még bulizószerkót – értsd: egy kedvenc, matrózcsíkos hosszú ujjú pólót – is viszek magammal. Van még borotva (ezt anno a tíznapos egyiptomi út során fölöslegesnek ítéltem), könyv (az ÉS publicisztika-gyűjteménye, kíváncsi vagyok, Pristinában lesz-e kedvem hozzá) meg egy bicska. Ez utóbbit azért, mert Timi szerint valami egyszerű szerszámkészletet is illik vinni, hát íme.

És még van valami ami nagyon fontos, de nem árulom el, hogy mi: csak annyit mondhatok, hogy az indulás reggelén készült, és a mobiltelefonomra mentettem el.

– Jó napot kívánok, két egészségügyi biztosítást szeretnék vásárolni, Koszovóba utazunk – lépek be egy kolozsvári turisztikai iroda ajtaján.

A hivatalnok nagyot néz, kijelenti: az háborús övezet, majd elkezd keresgélni a díjszabásokat tartalmazó listán. Én kicsit izé, én is nagyot nézek.

Pár perces lapozgatás után kiderül, Koszovó az „alte țari” kategóriába sorolandó be, a biztosítás pedig hét napra valami 20 RON körül alakul fejenként. Az üzlet megköttetett.

Ha nem tűnik fel semmi, akkor elmondjuk: azzal, hogy a biztosítást „alte țari” besorolás szerint kötöttük, az utazási iroda elismerte Koszovó függetlenségét. Azért ez is valami…