Pristina közelében, a főút mentén van ez a paintball-pálya. Kétszer haladtunk el mellette, mindkétszer be akartunk menni megnézni – végül nem lett semmi a dologból. Vajon lehet-e úgy játszani, hogy szerbek az albánok ellen?

Éjfélkor hazaérkeztünk. Aggódó családtagjaink és barátaink megnyugodhattak végre, nem történt semmi bajunk a biztosító által “háborús övezet”-nek minősített Koszovóban. Az utóbbi másfél napban azért nem írtunk bejegyzéseket, mert egyrészt állandóan akadozott az áramellátás, másrészt reggeltől estig úton voltunk: a Decani kolostort kihagytuk ugyan, de voltunk egy szerb enklávéban, söröztünk pristinai albán értelmiségi fiatalokkal, körbefotóztuk a varjaktól, szélfútta zacskóktól és görkoris fiataloktól hemzsegő Pristinát, megismertük Lorikot, aki jól meg tud élni a munkájából, s még egy igazi diszkóklubban is jártunk, igaz, csupán 10 percet töltöttünk bent, akkora volt a tömeg.

Vasárnap hajnalban indultunk el Kolozsvár fele, az út a gyakori megállókkal együtt 15 órát tartott. Ezúttal persze nem ugyanott léptük át a határt, mint jövet (Sipi azt mondta, Novi Pazart soha többé nem akarja látni, én mondjuk nem teszek ilyen radikális kijelentéseket, de most valahogy nekem sem lett volna kedvem ismét ahhoz a városhoz). Nis fele mentünk tehát. A határon ismét történt egy kisebb incidens, a szerb oldalon a rendőr az állította, nem álltunk meg a jelzésére – ebből annyi igaz, hogy nem álltunk meg azonnal. Viszont nem volt kitéve semmiféle tábla, ami arra figyelmeztetett volna, hogy ott van a határellenőrző pont. Türelmetlenül magyarázott szerbül, aztán odahívta egy társát, aki valamicskét tudott angolul. Közölte, büntetést kell fizetnünk, valami 2000 dinár körüli összeget. Félrehúzunk az útról, dinárunk nem igazán van, csak eurónk, a francba, már megint megjártuk, Sipi fogadkozik, ezúttal a teljes összegre számlát kér.

Hirtelen otterem a rendőr, visszaadja az okmányainkat, hadonász és hadar, amiből csak ennyit értünk: rumuni. Szerencsétek, hogy románok vagytok, de most már tűnjetek a francba.

Ezúttal megúsztuk.

Ti viszont nem ússzátok meg: annyi bejegyzésötletünk van még megíratlan, hogy egész hétre jut…

UPDATE: mivel azoknak, akik később kapcsolódtak be a blog olvasásába, adott esetben elkerüli a figyelmüket, hogy mi voltaképpen hazaértünk, az összes hazaérkezés utáni bejegyzést beraktam egy újonnan létrehozott retrospektív kategóriába. Remélem, így nem lesz kavar…

A mitrovicai hídon téblábolunk, amikor leszólít egy srác: vajon szabad-e itt fotózni? Hát persze – válaszoljuk, szó szót követett, kiderül hogy Ricardónak hívják, szabadúszó újságíró Spanyolországból és Pristinába tart éppen. Mivel mi is Pristinába megyünk elvisszük – kiderül, egy viszonylag olcsó és jó hotelben lakik ingyen internettel és kiváló konyhával. Beköltözünk a szomszédos szobába.

Hamar kiderül, valami egészen különös tehetsége van szóba elegyedni az emberekkel – lelkesen gesztikulál, bohóckodik, be nem áll a szája. Hadar spanyolul, franciául, angolul, oroszul, néha mindhárom nyelven, két másodperc szükséges és mindenki mosolyog, ha Ricardóval beszél. Az öreg albántól a morc KFOR-katonáig mindenkivel összebarátkozik (ennek előnyeiről még lesz szó).

Az ő útiterve is eléggé rugalmas, a miénk is, egyeztetünk: együtt riportozunk Pristinában és környékén. Éljen a spanyol-román barátság, vagy mi:D

Szerbiát és Koszovót ellepik az elmúlás különféle stádiumaiban levő autóroncsok. Koszovó fele minden faluban volt 2-3 ilyen telep, ahol egymás hegyén-hátán több tucat, akár több száz autó áll, hiányzó kerekekkel, lámpával, szélvédővel vagy flex-el szétvágva.

Tényleg csak cserealkatrésznek kellenének? Vagy más célt is szolgáltak valaha? Nem tudni, de annyi bizonyos, hogy ez a térség nyeli el, majd közvetíti “tiszta” papírokkal Oroszország fele a lopott nyugati luxusautókat.

Bár többé-kevésbé nyugalom van Koszovóban, nem kell meglepődni, ha az utat gyakran elállja egy-egy tank vagy páncélozott csapatszállító akár a KFOR zöld, akár az UNMIK fehér színeiben. Ezen kívül mostanában a rendőrség is szívesen áll ki az út mellé, mondjuk radarozni.

Igazából a KFOR-katonák nem csinálnak semmit, csak megmutatják, hogy jelen vannak. A KFOR elvileg a hadsereg szerepét látja el Koszovóban. Attól, hogy az utóbbi időben gyakoribbá váltak a járőrök, illetve néha úttorlaszokat emelnek és aztán egyenként engedik át az autókat, azt remélik, hogy a fegyverek látványa eleve lehűti kicsit a kedélyeket.

Az UNMIK-é elvileg a végrehajtó hatalom – ez csak elvileg, mert az ENSZ-testület mandátuma lejár, helyét hamarosan az EU veszi át.

Ez is megvolt nekünk ma. Igazából nem is nagy ügy, valószínűleg csak a novi pazari történet rontotta el a hangulatom annyira, hogy rendesen izzadó tenyérrel hajtottam a határ fele vezető szerpentinen. A vidék gyönyörű, de teljesen kihalt és nagyon szennyezett – az út mentén a fűben mindenhol PET-palackok, zacskók és mindenféle egyéb, szélfútta trutymók.

Néha szembejön egy-egy lepukkant autó, előzni nem előz senki. A házak ugyanúgy a félbehagyottság érzetét keltik, mint a Szandzsákban – az emeletesre tervezett háznak megvan a négy fala, a teteje, oszt valami szobában laknak is, a ház többi részében fúj a szél. Gaz és autóroncsok mindenhol, az autók nyugatról való behozása és lángvágóval való feldarabolása alighanem a legjobb biznisz errefelé (erre külön posztban ki fogok térni).

Sajnos nem jut eszmbe milyen helységnél léptük át a határt, és mivel nem is pecsételtek, nem tudom visszakeresni. Mindenesetre volt egy nagy mesterséges tó…

S akkor a szerb határ, egy árva bódéval és két – csöppet sem szimpatikus – határőrrel. Elveszi az útleveleket, azután szokatlanul sokat tart a procedúra. Halljuk, amint ismételgetik a neveinket. Visszajön a határőr, hogy hívnak, mi a család- és keresztnevünk. Mondjuk. Visszasiet. Kisvártatva a társával jön vissza, újból mondjuk a neveket, tanakodnak. Alighanem cirill betűkkel kell bevezessenek a nagykönyvbe, csakhogy ők latin betűkkel hadilábon állnak. Magyarán nem nagyon tudják kiolvasni a neveinket.

Ez így folyik egy darabig, majd a “mi” emberünk kitörő örömmel böki oldalba értetlenkedő társát: minden tiszta és világos, neki lett igaza, visszaadja a papírokat, int hogy gyorsan, el. A dolog azért fura, mert nem pecsételtek bele az útlevelekbe (nyilván gáz nekik ha pecséttel elismerik hogy valaki kilép a szerb határon és Koszovónak, egy más országnak a területére lép).

… meg egy csomó alagút

Az UNMIK-ellenőrzőpont már sokkal katonásabb, papírokat, csomagtartót kinyitni, mi van a hátizsákban, köszönjük, siessen visszacsomagolni. A (valószínűleg dán) tiszt Buna ziua-val köszön, de első pillantásra kiszúrja, hogy a román útlevélben magyar nevek vannak – you are hungarians, right? Barátságosan jó utat kíván, és itt sem pecsételnek. Egy nemlétező határon keltünk át ma.

Ma elvontatták az autónkat. Elmesélem mi történt: az útiterv szerint megérkeztünk a Szandzsák “fővárosába” Novi Pazarba. Korábban figyelmeztettek, hogy az ortodox-muszlim vidék, bár nyugis, nem egészen turistabarát, mégis úgy döntöttünk: megnézzük. Az első problémák ott kezdődtek, amikor nem sikerült megtalálni a város központját, akármerre mentünk, ugyanaz a lepusztult kép, elhanyagolt, befejezetlen házak, céltalan építmények, kis boltok, melyekről lerítt, hogy nem bonyolítanak nagy forgalmat.

Közlekedési táblák természetesen inkábbb hiányoznak. Ez persze senkit nem zavar, és már én sem igazán veszem észre, no de csak bekeveredtünk egy olyan helyre, amiről kis jóindulattal azt lehet mondani, hogy valami központhoz hasonló dolog. Tulajdonképpen egy nagy útkereszteződés ahova minden irányból ömlenek az autók, és egy rendőr is áll ott, szemlátomást különösebben nem érdekli a forgalom irányítása.

Eldöntjük, ha már eddig elkeveredtünk, megreggelizünk. Parkolni könnyű Szerbiában – ezt már megtanultam – valahol otthagyod az autót, ha a többiek elférnek, akkor minden oké. Így is lett, felhúztam a járdára az útkereszteződés egyik oldalán (több más autó mellé). Amikor átvágunk az útkereszteződésen még hátranézek – látom hogy a rendőr mustrálgatja a kocsit. Akkor valami azt súgta, húzzunk innen a picsába, aztán mégsem: beültünk reggelizni.

A szendvics egyébként finom volt

Nyugodtan megesszük a szendvicset és visszasétálunk az autóhoz – csakhogy ott, ahol az autót hagytuk, üres a hely. Belémfagyott a szar, azt hiszem, így mondják. Odarohanok a rendőrhöz, aki még mindig ott ácsingál, kérdem, nem-e látott egy piros Dacia Logant. De látott, elvontatták.

- Miért?

- Mert tilosban parkolt.

- Dehát itt mindenki tilosban parkol (körbemutatok, az útkereszteződésnek azon az oldalán 3 helybéli autó áll)

- Ja, de ti EU-s államoplgárok vagytok, nektek van pénzetek – röhög.

Elindulunk megkeresni a céget, melynek az udvarán állítólag ott a kocsi: hálistennek nem vitték messzire, 5 perc alatt ott vagyunk egy lepukkant tömbház udvarán egy valamilyen dróthálóval elkerített telephelyen – és ott az autó. Huhh.

Pénzzel teli Dacia Logan

Van egy office-szerű bádogdoboz is, angolul is beszélnek kicsit, of course. Legalább azt megértik, hogy how much. Nos, a büntit az autó hengerűrtartalma szerint számolják – érdekes gyakorlat – a csávó szoroz egyet gyorsan és kideríti: valami 4500 dinárt kell leperkálni.

Annyi persze nincsen nálunk dinárban – sebaj, euró is jöhet, összesen 57 lesz – sőt, az 50 eurós bankjegyet kipótolhatjuk pár száz dinárral. De pár dinárka így is hibádzik – sebaj, legyint nagyvonalúan emberünk

Akkor most ő kiállítja a nyugtát. Muhaha. Ír is valami cirill izéket egy papírra, a kocsi forgalmiját betűzgeti, mindenféle idióta kérdéssel jön, na de végre kész. Mehetünk. A kocsiban vettük észre, hogy a fecnin egy csomó szám van ugyan, de egyik sem egyezik a 4500 dinárral, sem pedig az 57 euróval, sem azok bármilyen kombinációjával.

Timi vissza akar menni cirkuszolni – én csillapítom, ki a fenéhez menjen panaszt tenni, a forgalmat irányító rendőrhöz, aki valszeg csinos kis százalékot kap a dologból?

Tanulság: 1. Novi Pazarba többet a lábam nem teszem 2. a közlekedési szabályokat betartom 3. ilyen mulya vagyok, Rambó másképp áll hozzá a dolgokhoz. Ámen.

A hostel külön világ, estére mindenki begyűl a nem túl nagy ebédlő-nappaliba, a NO SMOKING felirat alatt békésen cigiznek, söröznek, valahogy nincs kedvünk mégsem odaülni, a lépcsőn üldögélünk, aztán megállapodunk: ideje eltenni magunkat holnapra. Négy szoba van az emeleten, emeletes ágyak, tömegszállás, de ízlésesen berendezve, a fürdő is okés, épp a tusolófülke ajtaját lehetetlen elhúzni. Angol nyelvű felirat figyelmeztet, mosd ki magad után.

Miközben várok a soromra, bejön egy piros indiai inges srác a szobába, láthatóan ott lakik ő is, bemutatkozunk, persze azonnal el is felejtjük egymás nevét. Kjúúúúd brit kiejtése van, világutazó éppen, novemberben kezdte Peruval, azóta járt már Kambodzsában és Szibériában is.

Ma átköltöztettek bennünket egy másik szobába, amely az udvarról nyílik, külön pici helyiség. Ott lakik a görög, aki a laptopját lazán az ebédlőben hagyja éjjelre, mezítláb mászkál, és persze ő is brother, hiszen országa szintén nem ismerte el Koszovót, mint ahogy a múltkor hosteles vendégkísérőnk felhívta erre a figyelmünket.

A brit sráccal is ez volt az első beszédtéma, hát igen, a téma nemhogy a levegőben van, de mindenre rátelepszik. Ő amúgy azon felvilágosult fiatal félművész-félhippi kozmopolitákhoz tartozik első ránézésre, akik utazgatnak, s a politikát és a politikáról való beszédet többnyire az első közhelyek elsütése után udvariasan elhárítják. Úgy tűnt azonban, aggódik kicsit amiatt, hogy a Birodalom álláspontja értelmében ő is félig-meddig Szerbia ellenségének tekinthető. Vele mindenki kedves, persze, s a személyes véleménye amúgysem egyezik feltétlenül a hivatalos állásponttal, de… Megnyugtatására megjegyzem, hogy itt (is) a táborok határai elmosódnak, a “lövészárokban” olyanok hasalnak szépen egymás mellett, akik nem is gondolnák, hogy okuk volna átkúszni a szomszédba. De aztán átterelődik a téma, mert az amerikai szövetséggel szívatom, és élvezem, amint kibújik belőle a gyarmatosítóattitűd, hogy ők, akiknek még történelmük sincs igazából, Artúr királyból rómait csináltak… aztán nevetünk, egészséges öniróniával felszerelt polgárral van dolgom, identitások sokasága birtokosával, az anyatejjel magába szívott nagyvonalúság és szabadelvűség mondatja ki vele, hogy a bevándorlás jó és természetes folyamat, az ott élő indiaiak pl. természetesen britek, a másod-harmadgenerációs bevándorlók mind azok. Ráragadt valamennyi lengyel szó, amikor a munkatársai között több volt a lengyel, mint a brit, és többnyire lengyelül kommunikáltak. Hirtelen rácsodálkozón jegyzi meg, mindez “a saját országában” is megtörténhet az emberrel.

Csend. Aztán felnevet, a “saját ország” és “tiszta vér” képzete szétfoszlik, már csak globalizáció van, zenéről, filmekről, könyvekről esik szó, sZempölt hallgattatok vele, szereti, elsorolom a hangszereket, megakadok, kiderül, az angolban nincs gyűjtőnév a pengetős hangszerekre, hm, ez izgi. Ajánlom neki a Félszigetet, ha már jönne Romániába is, ellenpontként vázolom a manele és weddingLuis fogalmát, hunyorít, hogy a cheap musicot is ki kell próbálni néha, ne legyek már olyan elítélően kategorikus.

a netkávézóban szemben velem japán nő ül, középkorú, és amennyire hallottam beszélni, perfekt tud szerbül. Zoli, akivel most este találkoztunk, egy év alatt saját bevallása szerint elég sokat felszedett a nyelvből. Nekem tetszik a hangzása, a sok duruzsoló zs és dzs és cs.

A hostel reggel még őrzi a lenti buli (focimeccs? kabaré? nem lehetett eldönteni, annyi biztos, sokan és sokat röhögtek) nyomait, egy lány (asszony? Sipinek igaza van, a nők itt tényleg mind szépek) asztalt töröl, mikor látja, reggelizni szeretnénk. Törött lábú harmincas pasi tartja szóval. Motorbaleset.

Bocs amiért olyan szűkszavú voltam az előző postban, épp vezettem. Visszatérve a belgrádi csúcsforgalomra, nem is olyan rossz az. Szerintem a kolozsvári dugók a legrosszabbak azért, az amúgyis igen szűk utcácskákon mindenki precízen betartja a szabályokat. Ott aztán nincs ámokfutás, paragrafusok dadaista értelmezése, nagyvonalú hozzáállás, “istenem, odanézz mit csinál az a hülye”. Csak kollektív frusztráció van.

Bukarest, az egészen más: ott van egy fajta largesse, a villamossínen padlógázzal nyomuló fekete BMW a következő másodpercben átengedi a kismamát, aki amúgy zebrát sosem látott helyen megy át.

A belgrádi forgalom ehhez hasonlít: mindenki halálosan nyugodt, miközben az sem világos, hogy pontosan hol van a szemből (alulról? felülről? keresztből?) jövő forgalom, a kamionok nincsenek kitiltva belvárosból, és szerintem a környezetvédelmet sem veszik túl szigorúan, olyan tömény füstfelhőt ereget egy-egy csotrogány. Mindenki megy mint a süket, de nincs dudálás, és odafigyelnek egymásra.

Semmi különös, csak a rendszám hiányzik

Elég sok szekér is van

 És végül egy gyönyörű történet: megállunk megkérdezni egy pártól merre van a vasútállomás. Mirefel a srác szól, hogy “kám”, bepattan a terepjáróba, és elvezet az állomásig (az út majdnem fél órába telik). Csak úgy. Aztán egy dugó közepén benyomja a vészvillogót, kiszáll, megadja az utolsó utasításokat, és eltűnik.

Ugyanaz a dugó más szögből, 5 perc múlva, 50 méterrel arrább. Rá lehet jönni kit követünk:) 

Jövünk Belgrád fele, egyik falu a másik után, amikor egyszercsak feltűnik egy robogós srác. Ad neki, úgy 75 km/órával száguld, de nem is ez a feltűnő, hanem az, hogy nem megy egyenesen: hol a sáv szélén, hol a közepén, sőt, néha a szemközti sávban.

 Ha egy autó felzárkózik mögé és előzni készül, akkor kipattan eléje, ha szemből jön egy kamion, akkor átrándul a szemközti sávba, perceken keresztül szórakoztatja a mögötte feltorlódott forgalmat. Nekem királyként int amikor mögé kerülök – előzhetek. A következő településen aztán visszaelőz. Utoljára egy útkereszteződésben láttuk: teljes gázzal átrobogott a piroson.

Kicsi, fehér, ide-oda cikáz. Mi az? 

 Egy budapesti nemzetközi táborban megismert – szintén szerb – srác jut eszembe róla, aki egy esti sörözés alkalmával elejtette, hogy az utóbbi fél évet kórházban töltötte. “Hát miért?” – kíváncsiskodnak, az enyhén becsípett németek, finnek svédek.

 - Fogadtunk hogy be merek venni egy kanyart 160-al.

- És?

- Felborultam, de nyertem 300 eurót.