Kelemen Attila vendégbejegyzése

Ezekben a reklámfotókban az a jó, hogy Timi és Sipi meghagyta körülöttük a világot is. Lerobbant régi téglaház, oldalán a Snickerst evő transformer körvonala, miután átjött a téglafalon.

Vajon ez a reklám, ha betonépületek falára kerül, akkor a szuperhős sziluettje körül vasbeton törmelékdombok emelkednek? Nem hiszem, hogy a romok nagyon pozitív asszociációkat hívnának életre a fogyasztók tudatalattijából. Ha a romantikában kővárromokat építettek, nem hiszem, hogy a szerb romantikához hozzátartozna a téglaromkertek érzékeny szeretete.

A plakát nagy pozitívuma, hogy világos, mit reklámoz. Vadítónak elképzelt bőrcuccokat, egy hazai iparos portékáját. Nézegettem a többi képen az emberek szerkóit. Románia a ’90-es évek elején. Az első képen is van egy bőrdzsekis srác, az azt hiszem, nagyon menőnek számíthat odaát.

Felüdülés ez a végre szerb-specifikus anyag. Valahol egy aluljáróban van elhelyezve. Koszovó-Metohia szerb, szerb volt és szerb lesz. Mindez németül, alatta egy URL. Már kezdek gyanakodni. Ez a plakát mintha nem a németeknek szólna, mert a németül beszélő diplomaták valszeg nem közlekednek a belgrádi aluljárókban. Megnézem az URL-t: a 1389.org.yu-t – háát igen, az oldalon csak szerb szöveg érhető el. A plakát tehát nem a németeknek, osztrákoknak vagy svájciaknak szól, hanem a szerbeknek. A geller az lehet, hogy azoknak a szerbeknek szól, akik azt feltételezik, plakátokkal meg lehet változtatni a politikai status quo-t.

A semmi különös bannerfal. Amiért kiemeltem: egy Rosenberg Trió plakát is van ám itt. Kicsit dixi, kicsit cigányzene, megnéztem a zenekar site-ját, most nemrég (www.therosenbergtrio.eu), most augusztusban lépnek fel ismét Szerbiában, aztán Montenegróban. Úgy látom, a Balkánon, Hollandiában és Franciaországban szeretik ezt a kicsit groteszk zenét. A Rosenberg Trió site-ján van némi letölthető zene is. Kis szellemi kaland: vajon hogy szól ez a zene Belgrádban és hogy Amszterdamban?

Timi egy korábbi bejegyzésben beszélt arról, hogy nekem ebből az albán értelmiségiekkel való kocsmázásból nagyjából annyi jött le, hogy hurráoptimisták. Ezt fenntartom, és hozzáteszem, szerintem naívan hisznek a demokráciában, meg abban, hogy szavazással mindent meg lehet oldani.

Meg is magyarázom: a pristinai beszélgetés során Ricardo azt feszegette, független lehet-e az az állam, mely nem képes biztosítani saját állampolgárainak a védelmét? Mert Koszovó most abban a helyzetben van, hogy bár elvileg független, ha nem járőröznének utcáin a KFOR páncélosai, akkor az albánok és a szerbek minden valószínűség szerint egymás torkának ugornának – és a vérfürdőt az koszovói hadsereg akkor sem tudná megakadályozni, ha lenne ilyen.

A felvetés szemmel láthatóan feszélyezte a társaságot; a válaszuk az volt, hogy hát ilyen alapon az ENSZ tagállamai közül jópár nem minősülhet függetlennek, és különben is, mit piszkálódunk, hiszen Koszovó egy fiatal állam, és bár tagadhatatlan hogy vannak problémák, azok rövidesen megoldódnak.

A fiatal albán értelmiségieket ezután a befeketetők hiányáról, feketegazdaság méretéről, az intézményrendszer hiányosságairól, a szerbek problémás integrációjáról meg hasonlókról faggattam – következetesen minden kérdésre az volt a válasz, hogy hát persze, vannak problémák, mint mindenhol máshol (sic!) , de most, a függetlenség kikiáltása után jó irányba fog haladni minden. “It takes time” – hangzott el újra és újra.

Na jó, de mi van ha a politikai elit nem oldja meg ezeket a dolgokat? – kérdeztem. “Akkor nem szavazok majd rájuk” – így a válasz. Ezután hosszas fejtegetésbe kezdtem arról, hogy ugyan a tankönyvekben ez szerepel, de a valós életben nem mindig sikerül lecserélni a politikai elitet ha az nem tesz semmit vagy nem úgy csinál dolgokat ahogy azt az értelmiségiek szeretnék. Beszélgetőtársam udvariasan mosolyogva, de hitetlenül ült velem szemben, és mantraként ismételgette: “everything will be fine, it just takes time”. Nem győztük meg egymást. Végül feladtam.

Általános megfigyelés: albánok és szerbek egyaránt előszeretettel tűzik ki a nemzeti zászlót nemcsak a hivatalok, hanem saját otthonuk homlokzatára. Nem csoda hát, ha jól megy a dolga azoknak, akik különféle zászlókkal kereskednek. Egyik pristinai forrásunk rosszmájúan meg is jegyezte, valószínűleg ugyanaz a cég fölezi le a hasznot, legyen szó szerb, albán vagy hivatalos koszovói zászlók adásvételéről.

A zászlóval történő területmegjelölés főleg Kosovska Mitrovicában volt szembeszökő. Az etnikailag megosztott városban a közösségi identitás e szimbólumai ellentmondást nem tűrően jelzik a másik csoporthoz tartozóknak: ez itt innentől az én területem, csak hogy tudd, hogy ne érjenek meglepetések.

Kis szerb bódé kínálata Kosovska Mitrovicában: ha a kenyér el is fogyott, zászló mindig akad

Ami megfigyelhető, hogy a hivatalos koszovói zászló nem annyira népszerű, mint az albán: sokkal több a piros-fekete, mint bármi más, a koszovói lobogóból talán kevesebb van, mint amerikaiból. Ennek nyilván nem túl szerencsés az üzenete a kisebbségek felé; a szerbek amúgyis meg vannak győződve arról, hogy Koszovó csak az alkalomra vár, hogy végre csatlakozhasson Albániához. Pristinai ismerőseink ezt tagadták, és azzal magyarázták a hivatalos koszovói zászló jelenlétének hiányát, hogy azt csak a függetlenség napján mutatták be hivatalosan is, s a kereskedők csak azután szerezték be és kezdték árusítani. Így a függetlenséget az albán zászlókkal ünnepelték, mert hiszen az volt az albánságot kifejező nemzeti szimbólum, s az azóta eltelt idő olyan kevés volt, hogy nem terjedhetett még el a lakosság körében.

Ami a bizniszt illeti, egyértelműen többe kerül Koszovóban szerbnek lenni, mint albánnak. A szerb zászlót ugyanis 20 euróért vesztegetik Kosovska Mitrovicában, az albánt ugyanott 12 euróért; Pristinában már találtunk egy hivatalos zászlókat árusító fiút is, nála egy lobogó 15 euróba fájt.

Szerb zászló egy mitrovicai könyvesbolt kirakatában, a középiskolás végzősök tablóképe fölött

Albán, koszovói és a Koszovót elismerő államok lobogói Kosovska Mitrovica albán részén

Pristinai árus kínálata

Diszkrét szerb zászló Belgrád legrégebbi szállodája, a Moszkva Hotel homlokzatán

„Miért mennénk el innen Szerbiába? Ez itt Szerbia!” – ezzel a kijelentéssel foglalható össze a mintegy 600, Osojane-ban elszigetelten élő szerb életérzése Koszovó függetlenségének kikáltása után.

Az út két oldalán néhány vakolatlan ház, egy poros kocsma, iskola meg egy ortodox templom – ez utóbbi feltűnően szépen gondozva. Ez Osojane. Az úton nem nagyon van élet – ottlétünkkor egy busz indul éppen Mitrovica északi, szerb része felé, illetve néha KFOR-csapatszállítók hajtanak lassan végig a falun. Nincs kakaskukorékolás, tehénbőgés, csak csend. Néha kalapácsütések: épp tetőt fabrikálnak egy háznak, melynek csak a falai maradtak.

KFOR-csapatszállító Osojane főterén. Azért olyan rossz a felvétel, mert “csuklóból” fotóztuk. A katonák rögtön ezután megkértek, tegyük el a fényképezőgépet

Osojane-i látkép

A faluról a spanyol KFOR-osok meséltek; azért érdekes ez a hely, mert ide gyűjtötték össze a környékbeli szerbeket, érthető megfontolásból: így, egy faluban sokkal könnyebb védeni őket. A spanyolok által kézzel rajzolt térképre azonban a környékbeli albánok nem ismernek rá, és a térképen sem látunk Osojane nevű falut. Helységnévtábla sincs, és miután egy darabig a főúton keressük a letérőt, egy albán kocsmában sikerül találni valakit, aki el tudja mondani, merre kell letérni az elágazásnál. A kocsmából valaki felhördül, amikor meghallja a szerb falu nevét – a többiek leintik, hagyja, hadd menjek.

Épp indul a mitrovicai busz. A hetente kétszeri járat az egyedüli kapocs a külvilággal (értsd: a szerb többségű vidékkel)

Tehát jobbra fordulás, emelkedőn fel, majd gyomos mező következik elhagyatott házakkal, melyeknek csak a falai vannak meg. Pár többé-kevésbé ép ház következik, végül az utat egy spanyol KFOR-páncélos állja el. Odanyújtom a kézzel rajzolt térképet az egyik katonának, merre tovább? Visszaint: ez itt Osojane.

Vendégségben a Repanovic családnál

A Repanovic nagytata. Mivel senki nem tud angolul, csak ülünk egymás előtt és mosolygunk – meg isszuk a rakiját…

… és a török kávét

Az első férfi, aki utunkba akad, nem tud angolul, és bár a beszélgetés akadozik, házába invitál. Bár kinn is tavaszias az idő, benn szokatlanul meleg van, pattog az olajos melegítő. Emellett egy asszony főz-süt éppen – valami ünnepségre készülnek, mert az asztalon egymás mellett különféle húsok (érdekes, hogy bár folyton itatnák a rakiját velünk, étellel nem kínálnak).

Lassan összegyűl a család

Aztán előkerül a falubeli angoltanárnő, az iskolaigazgatóval együtt. A beszélgetés nyilván Koszovó függetlensége körül forog, és hát a szerb álláspont egyszerű: ez itt Szerbia, kész, punktum.

Kicsi, de gondozott templom kívülről…

… és belülről

Kiderül, az itt élők elutasítják a koszovói jogot. Ehelyett úgy tartják, a szerb törvénykezés az érvényes; az nem derült ki, pontosan milyen bíróság ítél ezen jogszabályok szerint, és miként hajtják végre az ítéletet. Amikor rákérdezünk, vállalnának-e munkát Pristinában, így válaszolnak: ha Pristina a szerb állam része, akkor igen. Ha Pristina a független Koszovó fővárosa, akkor nem. Ugyanilyen elutasítóak, amikor arról faggatózunk, adót fizetnek-e a független Koszovónak.

Igaz, különösebb jövedelmük nincs is, ami után adózhatnának – az öregek nyugdíját, mintegy 50 eurónak megfelelő dinárt Szerbia folyósítja, és a tanárok is szerb pénzből kapnak fizetést. Ami a munkalehetőségeket illeti, az iskolán kívül a faluban van még egy kórház – ezen kívül ki-ki abból él, amiből tud.

KFOR-bázis a falu határában

A falu eredeti lakosságának 90 százaléka elmenekült; azonban azon kevesek, akik maradtak, nem is gondolnak arra, hogy esetleg átköltözzenek Szerbiába. Az iskolaigazgató hetykén nyilatkozik, az angoltanárnő nevetve nyugtázza – a vidámság azonban hamar lefagy az arcokról, amikor rákérdezünk: mi lesz, ha a KFOR távozik a falu határából? Az egyedüli reményforrás a közelben található szerb kolostor – így ők.

Az angoltanárnő…

Az albánokkal való békés együttélés lehetőségeiről kérdezzük őket: „az albánok gyilkosok, megölték a szerb rendőrt” – emlékeznek vissza az évekkel ezelőtt történt véres eseményekre; a koszovói történet szerintük ahhoz hasonlít, amikor valaki bérbe adja a házát egy idegennek, majd néhány év múlva, amikor visszatér, az illető elűzi a házból. „Kezdetben kevesen voltak az albánok, aztán sokasodtak, most azt mondják, Koszovó az övék” – mondják.

… és az iskolaigazgató. Mindketten névtelenek kívánnak maradni – bár nem volt kifogásuk az ellen, hogy fotózzuk őket

Nevetnek, amikor azt mondjuk az albánok nem akarnak rosszat nekik. Így az angoltanárnő: „akkor miért vágták le az ő – az iskolaigazgatóra mutat – nagyapjánk a kezét?” Majd egy közeli házra mutat: „két évvel ezelőtt napvilágnál rabolták ki ezt a házat”.

Aztán arra terelődik a szó, hogy hogyan látják a jövőt. Újra nevetés – ám most már elcsukló hangon. „Lefeküdni sem merek, lehet, hogy valaki betör a házamba, és megöl” – mondja a tanárnő. A többiek csendben bólogatnak. Menni készülünk – szabódnak, hogy valószínűleg csalódást okoztak nekünk.

Ardiannal, koszovói albán kontaktemberünkkel a többiekre várakozunk. Péntek este van Pristinában, a helyszín az egyik felkapott vendéglő.

Vjosa érkezik. Elegáns nagyvárosi nő, divatos szemüvegkeret, diszkrét ékszerek, tökéletes angol nyelvtudás. Igazi modern anyuka, akinek a férje ügyel éppen a gyerekekre, mert a városban aznap nem talált bébiszittert – Vjosa pedig, nagyon helyesen, nem mondott le emiatt az esti programról. Valahogy tradicionalistábbnak képzeltem az ittenieket, hiszen még emlékszem, Zoli mesélte Belgrádban, hogy a szerbeknél “az asszony tudja a dolgát” – míg a pasik kijárnak rendszeresen, ők vacsorát főznek és rendezik a gyerekeket. Vjosa férje sem mondott le a szokásos pénteki focimeccsről, de hát muszáj volt megoldania a helyzetet, így hát magával vitte őket. Vjosa mindezt nem is kimérten, de nem is szélesen gesztikulálva meséli, minden mozdulatából tökéletesen kimunkált nyugati emancipáltság sugárzik. Albán szépség: gyönyörű metszésű mogyoróbarna szempár, hosszú ívű szemöldök, hófehér bőr, hollófekete haja összefogva.

Ahogy rágyújt, nevet, magyaráz, kérdez, figyel, nem tudom kivonni magam a hatása alól, meghódít ez az életöröm, vidámság, nyíltság és intelligencia. Kábé egyidősek vagyunk, mégis, inkább nővérem lehetne. Érett és erős egyéniség, akit a háború nem kezdett ki, mégis remeg a keze, amikor a kilencvenes évekről kezd mesélni. Amikor én éppen egyetemre készültem, könyvekbe temetkeztem vagy buliztam, őt telibe kapták a Milosevics-éra albán- (és kisebbség-) ellenes intézkedései. Az albánokat Pristinában kitették az állásukból, amennyiben nem írtak alá egy nyilatkozatot, hogy elismerik a szerbek Koszovó fölötti fennhatóságát. Nem volt pénzük, annyi se, hogy elég legyen élelemre, s mikor már végképp feszültté vált a hangulat, elmenekülni sem tudtak, mert ahhoz, hogy a rendőröket és határőröket lefizessék és megszervezzék az utat Macedóniába vagy máshová, szintén pénz kellett.

Volt egy 12-15 fős tinédzsercsapat, haveri kör, hol egyiküknél, hol másikuknál gyűltek össze, a feszültséget le kellett vezetni, nem lehet úgy élni, hogy közben állandóan rettegsz, hogy rádtörik az ajtót, lesötétített ablakok mögött beszélgetsz. Néha még bulizni is kell, mert az élet tizenévesen nem zárulhat be az otthonüléssel és tanulással – aki ezt átélte, megérti a szerb enklávékban élők félelmét és depresszióját, az izoláció, a kirekesztettség okozta dühöt, de éppen ezért, mondja Vjosa, mi nem akarjuk ugyanazt tenni velük, amit ők velünk, mi azt akarjuk, hogy a szerb kisebbség Koszovóban integrálódjon, vegyen részt a közéletben, győzze le azt a frusztrációt, amit a helyzet megfordulása okozott…

Újabb kör sör, illetve raki, Vjosa az amerikaiakról mesél, hogy mekkora felszabadulás-érzés volt, amikor a Nato bevonult Pristinába, ragyog az arca, amint feleleveníti, hogy azontúl mindenki szabadon járhatott-kelhetett az utcán, a félelem időszaka 1999-ben számukra lezárult – aztán ismét elborul az arca, szerb játszótársai halálára emlékszik, akik nem bírták elviselni a személyesként megélt vereséget, és az idegenek bevonulásakor ellenálltak. Lelőtték őket, a felszabadultság és öröm nem lehetett teljes, nem is lehet, a rengeteg albán fiatal véráldozata is még élénken él a kollektív emlékezetben,

mindkét fél hajlamos csak a saját veszteségét számon tartani, mégis, túl kell lépni ezen – Vjosa azt akarja, a fia ne ebben nőjön fel, ne legyen benne gyűlölet, mert a gyűlölet megfertőzi az örömöket, amit az élet nyújthat, szerinte az albán nép egyik alapvető tulajdonsága pedig, hogy szereti és tiszteli az embert, az életet, és bízik másokban – ez talán gyengeség is, mondja Vjosa, aztán arról beszél, mennyire hálásak a támogatásért, amit a nemzetközi közösségtől kaptak, az amerikaiaknak, akik segítettek felépíteni a független Koszovót, abban az időszakban a koszovói albánok azt sem bánták volna, ha légitámadáskor az ő házukat éri a bomba, mert az volt a fontos, hogy törődnek velük, valaki kívülről szívén viseli a sorsukat

ugyanakkor itt vannak a szomszédos népek, itt van Európa, a jövő uniója, és mennyire nem tudnak róluk semmit, a párhuzamos sorsokról, kis népekről, románokról és magyarokról,

a raki egy ilyen közös balkáni cucc, jut eszembe most az emelkedettség tetőfokán, románul rachiu, isszák Orhan Pamuk török és kurd hősei, isszák a szerbek és albánok, akik egy dologban pompásan együttműködnek: amikor csempészni kell, cigarettát, autót, egyéb javakat

Vjosa szerint azok a szerbek, akik elmenekültek, azért tették, mert elkövettek valamit az albánok ellen, és félnek a felelősségre vonástól. Próbálok érvelni, hogy nem tartozik minden menekült ebbe a kategóriába, de úgy tűnik, ebben nagyjából egyetért az asztaltársaság; szerintük a dolog egyszerű: bíróságok vizsgálnák ki az ügyeket, és természetesen aki ártatlan, annak nincs amitől tartania. Vjosa szerint az együttélés igenis lehetséges lenne, és ez most már nem az albánokon múlik: ha a szerbek visszatérnek a közéletbe, az mindenkinek jó lenne. Elmondása szerint az új kormány minden nap nyomatja: minority rights, minority rights, a közhivatalokban pozitív diszkriminációt alkalmaznak a szerb jelentkezőkkel szemben – minden feltétel adott lenne, de csak kevesen használják ki… Igen, vannak szerb ismerősei, sőt, néha a boltban hall szerb beszédet, és miért is zavarná, ők ugyanúgy Koszovó polgárai, mint az albánok.

Mélyek a sebek, súlyosak a történelmi igazságtalanságok, és nincs már bizalom, mégis, ezek az emberek, akikkel beszélgettünk, csodával határos módon bíznak a demokráciában (Sipi erre azt mondta, hurráoptimizmus, szerintem nem feltétlenül, ezt talán majd később kifejtem, hogy értem). Talán a szocializáció teszi: a nemzetközi környezet, a nyugati partnerek és munkatársak. Vjosa közvetlenül a NATO-bevonulás után jelentkezett az egyik ENSZ-szervezetnél, hogy dolgozni szeretne, angolul akkor még csak annyit tudott: yes, no.

Akik eljöttek Ardian hívására, mind munkatársak voltak, nevetve emlegetik a közös sztorikat. Mégis, ritkán találkoznak és csak futólag, mindenkinek megvan a saját élete, munkahelye. Vjosa szerint a Transindex hozta össze erre az estére őket újra. (Módszertan: itt, Peter Casier blogján találtam rájuk.)

Ugyan mi eredetileg a Decani kolostort akartuk megnézni, de a cigányos történetnek utána akartunk járni, így péntek reggel irány Istok. Jó kétórás kóválygás után végül sikerül bemérni egy jókora, lerombolt településtIstok mellett.

Megvan a Goriot kolostor is egy hegyoldalban, mi nem látjuk hogy ott bármi is lenne, de a helyiek szerint az az, menjünk vissza az útkereszteződésig és jobbra felfele. Velünk jön egy albán srác is, van ideje bőven: a suli 12-ig tart, meg különben is.

A kaptatón felfele faggatózunk, éltek-e cigányok itt, és ha igen, hova tűntek. Sajnos nem tudja: a háború idején nagyon kicsi volt, csak arra emlékszik, hogy egy autó csomagtartójában menekülnek Montenegróba, ott 6 hónapig éltek. A szüleivel pedig sosem beszél ezekről az időkről.

Miután elhagyunk egy konténert Discard your weapons here felirattal, feltűnik a földút végén a kolostor. Spanyol KFOR katonák védik, nem engednek be: vissza kell mennünk a KFOR bázisra, ahol majd engedélyt fognak kérni az apácáktól hogy beléphessünk.

Míg az engedélyre várunk (az apácák nem sietik el) van idő beszélgetni egy KFOR-tiszttel: kiderül, előzőleg Irakban szolgált, ehhez képest Koszovó igazi lazulás. Míg Irakban folyton bombáktól rettegtek, itt az albánok felszabadítókként tekintenek rájuk, a szerbek pedig foggal-körömmel kapaszkodnak beléjük, hiszen ők az egyedüli védelmezőik.

A katonák napi munkája a járőrözés – egy bizonyos útvonalat járnak végig az egységek, és akkor jó, ha nem kell csinálni semmit. Igazából az a lényeg, hogy mindenki lássa: itt vannak. A szerb apácák csak KFOR-kísérettel jöhetnek ki a faluba a kolostorból, de eddig nem voltak incidensek, az albánok nem néznek ferde szemekkel rájuk.

Érdekesség, hogy a bázison egy csomó bicikli áll – a katonák számára kötelező a testmozgás, vasárnaponként civilben, ötös csoportokban kikerekeznek a faluba.

Feltűnik még, hogy nem szaroznak sokat a formalitásokkal: ha felettesükkel találkoznak, a katonák szalutálnak, de aztán nagyjából ugyanolyan hangnemben beszélgetnek a tisztekkel, mint kollégák egy civil munkahelyen. Sőt, azt a tisztet, aki minket kísér, még ugratják is, de nem haragszik: az andalúziaiak, mint ő, már csak ilyenek, szeretnek viccelődni – mondja.

Végül megérkezik a jóváhagyás – felmehetünk a kolostorba, csakhogy kiderül, az apácák kizárólag szerbül hajlandóak beszélni (bár a katonák szerint borítékolni lehet hogy angolul és spanyolul is értenek valamicskét). Fordító nincs, és lehetetlen szerb tolmácsot találni a környező falvakban – a KFOR katonák például úgy kommunikálnak, hogy egy személy szerbről katalánra fordít, egy másik katalánról spanyolra. Tehát esik a dolog, legközelebb vasárnap lehetne visszajönni – csakhogy akkor mi már hazafele tartunk.

Hazafele kiszállunk az autóból, és fotózzuk a lerombolt házakat. Azt sem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni, hogy valóban ez-e a cigányfalu vagy sem.

Első este Ricardo révén megismerkedtem egy EBESZ-munkatárssal, aki 8 éve él itt, és hazatérő koszovóiak (szerbek és albánok) ingatlanügyeivel foglalkozik. Feltűnt, hogy mennyire lazán kezeli a sajtót: leszögezte, hogy off the record mesél (ha interjú kellene, akkor keressük meg az EBESZ sajtósát, de nem nagyon fog mondani semmit – nevet), majd mintha régi ismerősökkel beszélgetne, olyan történeteket mondott, amitől Ricardóval együtt az eszünk megállt. A nemzetközi jog hiányosságai, a szerencsétlen történelem és az itt élő emberek, a nemzetközi szervezetek tehetetlenkedésével együtt olyan komplex helyzetet idézett elő Koszovóban, hogy kevés esélye van egy újságírónak néhány nap alatt megérteni.

Majd – jelezve, hogy erre igenis rá lehet cuppanni – elmesélte, hogy az Istok melletti Goriot kolostor közelében valmikor volt egy cigányfalu, ahonnan Montenegróba elűzték a lakókat, a házakat pedig ledózerolták, ahogy az errefelé szokás. A cigányok visszatérnének, de nem tehetik meg, ugyanis az Ahtisaari-terv értelmében a település az kolostor hatáskörébe esik – az ortodoxok pedig nem kérnek belőlük. Az eset azért felháborító, jól mutatja, hogy egyes esetekben a terv végrehajtása lazán felülírja az emberi jogokat.

Koszovón látszik, hogy fiatal ország. Míg Novi Pazarban a levakolatlan házak az örök befejezetlenség képzetét keltik, Kosovska Mitrovica fele közeledve az az érzésem, minden most épül, a szó szoros értelmében, s a jelen pillanatban is odébb tesznek egy téglát a másikra. Emiatt, bár itt is rengeteg a pirosban hagyott ház, úgy tűnik, ez valóban ideiglenes állapot.

A határ után párszor megálltunk albán zászlókat fotózni, aztán hagytuk, hiszen gyakorlatilag minden második épület homlokzatán ott lobog a piros-fekete lobogó, gyakran az amerikai és az EU-s társaságában. Érdekes módon a hivatalos zászló ritkább – valszeg még nem terjedt el annyira, és az emberek szívéhez közelebb áll az albán nemzeti zászló.

Az Ibar folyó kettéosztotta város albán részébe érkezünk. Mint a kolozsvári Monostor negyedbe csöppentünk volna, még a több helyről is hallható zene is a manelére emlékeztet. Az emberek ruházata is hasonló, olcsóbb (kínai?) cuccokban járnak, mint a belgrádiak. A tömháznegyedben egyetlen régebbi épület sem kelti fel a figyelmemet, annál inkább a hatalmas, emeletes lakóházak.

Parkolni az albán rész központjában szinte lehetetlen, végül betérünk egy mellékutcába, mutogatással megértetjük a szomszédos háznál betonkeverővel dolgozó férfitól, itthagynánk a kocsit, int, hogy oké. Kávézunk egyet Lori kávézójában, aztán indulás a várost kettéosztó, szépívű híd felé.

Még ilyen hidat nem láttam: négysávos, de teljesen üres. Semmi forgalom, néhány forgatócsoport a híd közepén dolgozik, katonák ácsingálnak a híd mindkét felén. Az albán részen kis fülkében rendőrök posztolnak, megkérdezzük, szabad-e fotózni és átmenni. Természetesen.

Míg albán részen nagy a zsivaj, piacoznak, beszélgetnek, megy a zene, a szerb oldal borzasztó kihalt. Ugyanaz a monostori fíling, de lepukkantabb, a tömházak is régiek. És természetesen mindenhol szerb zászló, a hídról a negyedbe vezető főúton hatalmas transzparens hirdeti, hogy Koszovó Szerbia része. Amúgy kb. egy órával késtük le a napi rendszerességgel megejtett szerb tüntetést, többek közt a Novi Pazar-i autóelvontatás miatt. Szóval, 12.44-kor minden áldott nap a szerb részen felvonulnak, zászlókkal, és Koszovó függetlensége ellen tüntetnek.

Fotózgatunk, sétálunk, a híd lábánál görkoris szerb kislányok szólítanak le, angoltudásukat fitogtatva érdeklődnek, kik vagyunk, mi a nevünk és a telefonszámunk. Visszafelé a hídon futunk össze Ricardóval, freelancer riporter Spanyolországból. Figyelmeztet, neki azt mondták, nem szabad fotózni – mikor hallja, nekünk viszont igen, ő is előveszi a miénknél háromszor nagyobb profi gépét. Éppen jókor, mert jön a KFOR, vonulnak át albán részre a kocsikkal.

Ricardo meséli, még a taxis is csak a híd lábáig visz. Nincs kapcsolat a két városrész lakói közt – mi, tursiták és sajtósok szabadon sétálgatunk, és ugyanezt elvileg a helyiek is megtehetnék. De nem teszik. Félnek, főleg a szerbek. Akinek szerencsétlenségére az etnikailag kettéosztott terület “másik” felén van lakása, csak lapít és szorong, besötétíti az ablakokat.

Szerb zászló az Ibar-parthoz közel. A túloldalon épül az albán negyed

Megbeszéljük, elvisszük Ricardót Pristinába. Egy hónapig készítette elő az útját, rengeteg contact persont ismer, és mehetünk vele interjúzni. Szuper. Az úton arról beszélgetünk, hogy valójában nincs megoldás. Szerbek és albánok egyaránt elhatárolódnak a másik féltől. Ricardo felveti, a belgrádi kormány át kellene telepítse a Kosovska Mitrovica-i szerbeket Szerbiába, mert itt ők nem tudnak boldogan élni. Nem, valóban nem – csak tengődnek egyik napról a másikra, létezésük egyetlen külső jele, hogy néha felvonulnak. És ugyanúgy szenvednek az általános koszovói gazdasági válságtól, vagy talán még jobban. Nincs termelés, nincs ipar, csak kereskedelem, meg persze építkeznek albán részen ezerrel – Koszovó a nemzetközi segítség nélkül nem tudna megélni. Az albán rész egyik pici asztalosműhelyéből fúrógép hangja szűrődik ki: a kisvállalkozást a Máltai Szeretetszolgálat támogatja. Ahogy Dejan mondta még Belgrádban: like in Central Africa.

Update: Ez az Erdély FM-nek elmondott beszámoló bővített verziója, az áramot ugyanis közben megadták, pontosabban megint bekapcsolták a generátort:) lesz egy bejegyzésem majd arról, mit tegyünk, ha reggel 8-kor még a hotel is be van zárva, sehol egy lélek, nincs áram, sem nesszkávé.

Novi Pazar, ahogy Sipi látta, nem ugyanaz, ahogy nekem lejött: először is, nem azért fagyott le szerintem a hangulat, mert egy nő be mert lépni a férfiak kávézójába, hanem azért, mert idegenek vagyunk. Belgrád és Novi Pazar közt az volt az első óriási különbség, ami általában egy kis- és egy nagyváros közt fennál: nagyvárosban a kutya sem törődik azzal, ki honnan és merre tart, s miért jött, kisvárosban pedig mindenki kiszúrja az idegeneket, és – végül is érthető módon – megnézi őket magának. Amikor kávét kértünk, és Sipi száján kiszaladt az expresso szó, nyilván próbálták magyarázni, hogy az nincsen, van viszont török kávé (hangalakilag: turski kafa, vagy vmi hasonló), és Sipi ebből hallotta a ki a turista szót. Szóval: mikor mindenféle halandzsa nyelven megértettük egymással, hogy nekünk kávé kell, és jó a török is, és ők adnak, természetesen, már semmi probléma nem volt:)

Az a kis kávézó legalább 30 évvel ezelőtti állapotokat tükröz: érdekesen keverednek a tradicionális és a szocreál elemek. Mindenhol óriási alumínium hamutartók, az alsó terítő feltehetőleg kéziszőttes, amit rátettek, az a lehető legolcsóbb műanyag védőabrosz (olyan tapintásúak, mint pl. a régi CFR-függönyök). Ezt rácsíptetik az alsó abroszra, nehogy a vendég a könyökével elmozdítsa. Vannak még régi, súlyos römitáblák, valószínűleg a törzsvendégek gyakran játszanak egy-egy partit; a székek fából készültek, de kopottak, és a western-filmekből ismert propelleres csillár lóg a plafonról.

A bosnyák bácsik közül az egyik tudott angolul, a másik meg németül. Ők kérték, fotózzuk le őket:) Az egyik még akart nekünk további kávékat fizetni. Ha akkor onnan egyenesen továbbmegyünk, összességében jó emlék maradt volna Novi Pazar. Csak az történt, hogy végre megtaláltuk a központot, ott pedig egy szerb, nagyjából a belgrádi stílust másoló pizzázót. Az a hely már teljesen a 21. század, és nekem ugyanaz volt az érzésem, mint ami Kosovska Mitrovicában pár órával később már nyilvánvaló volt: (legalább) két külön világ van egy-egy ilyen etnikalilag és felekezetileg megosztott városban. A szerb pizzázóban cirill betűs újságok voltak, a bosnyák kávézóban latin betűsek. Mielőtt beléptünk volna a szerb helyre, cigányasszony jött oda apró gyerekekkel, az egyik pózolt, hogy fotózzuk le, majd pénzt kértek. Nem volt nálam apró, intettem, hogy sajnálom, mire kérdezés és magyarázat nélkül odalépett egy tag, és kb. elküldte őket melegebb éghajlatra. A városközpontban egyetlen fejkendős nőt láttam, a “muzulmán” városrésszel ellentétben; a minket pénzes uniós polgároknak néző rendőr is szerb volt…