“1999 óta randizunk a függetlenséggel. Most feleségül vettük.” Albán értelmiségiek az általuk érzékelt koszovói valóságról meséltek – Laura, Vjosa, Haki és Ardian szavainak szűrőjén keresztül újabb kép rajzolódott ki erről a sokarcú országról.

Ország? Tartomány? Régió? Bajban vagyunk a fogalmakkal, nekem most egy húszéves koszovói albán srác meghatározása jut eszembe: wannabe-country.

Haki és egy pohár raki

Ardian és Ricardo

Mindig függetlenek voltunk – szögezi le Haki, amikor arról kérdezzük, milyen különbség érzékelhető a február 17. előtti és utáni Koszovó között. Logikus: ugyanazok az emberek lakták azelőtt is, és a kikiáltás után is. Semmi nem változott, összegez Vjosa, mindössze annyi, hogy új kormánya van az országnak. Ardian szerint is igazából 1999 után változott meg gyökeresen minden – azelőtt ugyanis az ember csak úgy nem ülhetett be egy kocsmába egy sörre, dumálgatni a barátaival. Most lehet, most szabadság van – persze nem abban az értelemben, hogy mindent megtehetsz, amit akarsz, de legalább élvezni lehet az életet. Nyilván attól még szabadságom határa a másik ember szabadságának határa marad.

Haki randizós hasonlatát folytatva hozzáteszi: az esküvői tanúk tekintélye megpecsételi a köteléket, ezért a válás nem fog bekövetkezni. Mindenki nevet, de Ricardo már lesben áll, és hosszú vitát kezdeményez azzal a felvetésével, hogy ha Koszovó magát függetlennek is tartja, a legfontosabb döntéseket nem a koszovói vezetők, hanem a jelen lévő nemzetközi szervezetek hozzák. Azt pedzegeti, hogy mivel Koszovó a szuverenitást nem tudja gyakorolni önmaga fölött, függetlensége nem teljes értékű. Nem az igazi.

Haki ezzel szemben azon az állásponton van, 1999 óta a saját intézményrendszer dominanciájával már megvalósult a gyakorlati függetlenség, és most már csupán az egyes országok döntése van hátra, hogy elismerik-e ezt a de facto függetlenséget vagy sem. Ez egy jogi aktus, ami természetesen szükséges, és be is fog óhatatlanul következni – jósolja Haki. De ha holnap hazamegy az EU, az EBESZ, az ENSZ, a NATO, mi lesz? – kérdez vissza Ricardo. Felőlem már holnap indulhatnak – vágja rá Haki.

Mi lesz a szerbekkel? Lebeg a kérdés egy darabig a levegőben, míg Ricardo ki nem mondja. A válasz: időre van szükség. Időre van szükség erős intézményeket építeni, erős policykat kidolgozni, és meggyőzni a szerbeket, hogy ide tartoznak, közénk tartoznak, helyük van az iskolákban, az egyetemeken, a közhivatalokban, a kormányban. “Mindent megpróbálunk, hogy ez sikerüljön, hogy érezzék, valóban, őszintén akarjuk, hogy beintegrálódjanak a rendszerbe, és azt akarjuk, hogy tanuljanak és fejlődjenek” – mondja Vjosa. Szerinte a probléma az, hogy Belgrád hazudik nekik, manipulálja őket, pénzt ad nekik, csak hogy helyben, az enklávéikban maradjanak, de ő reméli, idővel felismerik az érdekeiket és koszovói polgárokként beilleszkednek.

Vjosa

Ricardo a szerb és albán véleményeket idézi, neki az emberek azt mondták: a két nemzetiség nem élhet együtt, s a szerbek ráadásul állandó rettegésben töltik napjaikat. Ardian a törvények uralmában bízik: függetlenül attól, ki mit gondol magában a másik nemzetiségről, mint Koszovó polgára, köteles betartani a jogszabályokat, és ha így tesz, minden okés. “Maradhatnak vagy mehetnek, ez rajtuk áll. Nekem semmi problémám nincs azzal, hogy velük élek” – mondja. Elismeri, nehéz a szerbeknek, persze, de erőfeszítést kell tenniük, és ahelyett, hogy a múltra és történelemre hivatkozva elhatárolják magukat a koszovói kezdeményezésektől, közösen dolgozni az ország nemzetközi és európai integrációján. “Ez nem olyan nehéz ügy, egyszerűen arról szól, mit vettél be a fejedbe” – fejtegeti, hozzátéve, hogy a negativista gondolkodás, hogy “úgysem fog sikerülni”, eddig még soha senkinek nem segített a problémamegoldásban.

“A kulcskérdés: szabad, demokratikus jogállamnak kell lennünk. Akárcsak máshol Európában, egyenlő esélyeket adunk az egyéneknek, élhessék a saját életüket az ország területén, és innentől tőlük függ, hogy inkább a szerb kormányban bíznak-e meg továbbra is, amely próbálja befolyása alatt tartani ezeket a közösségeket, vagy azt választják, hogy a saját országukban éljék a maguk választotta életet. Ha a koszovói szerbeket továbbra is manipulálja a szerb kormány, azt hiszem, senki nem segíthet rajtuk. De tudom, hiszen naponta együtt dolgozom velük: érdekeltek abban, hogy részt vegyenek a koszovói társadalomban. A kérdés az, mennyi hatalma lesz Szerbiának a továbbiakban, hogy folytassa a befolyásolást, illetve hogy Koszovó milyen lehetőségeket nyújt a szerbeknek és a többi állampolgárnak” – mondja Haki, aki egyébként egy nemzetközi alapítvány munkatársa Pristinában. Arra utal, hogy amint a határok megnyílnak, Macedóniából, Koszovóból és Szerbiából is várhatóan rengeteg fiatal vándorol ki, mivel nincs lehetőségük a hazai munkaerőpiacon elhelyezkedni. A fiatal munkaképes népesség migrációja ebben a térségben olyan probléma, amit összefüggéseivel együtt kell vizsgálni.

Ezen államok egyik elsődleges belpolitikai prioritása a fiatalok otthontartása azáltal, hogy állást és jobb életkörülményeket, kilátásokat biztosít nekik. Ugyanezzel a problémával küzd Románia és Bulgária is, tenném hozzá, mindössze annyi különbséggel, hogy Koszovónak nem kell a negatív demográfiai mutatókkal törődnie: a legfiatalabb ország ugyanis Európában. A lakosság fele 25 éven aluli!

Ardian is elmondja, az albánoknak nem szabad ugyanazt elművelniük a szerbekkel, mint amit kaptak tőlük, hanem integrálni kell őket, pozitív diszkriminációt alkalmazni, előnyben részesíteni őket a munkaerő-felvételnél. “Ez az egész a bátorságról is szól. Ha bennem volt annyi merészség, hogy tíz évvel ezelőtt meglátogassam a nagyszüleimet, vállalva azt, hogy a szerb rendőrök kétszer is ellenőriznek, megaláznak – akkor bennük is meg kell lennie ennek a bátorságnak.” Elmondása szerint a Koszovóban élő 150 ezer szerbből mintegy százezren voltak tagjai a szerb rendőrségnek vagy hadseregnek. Egy részük a helyi lakosságból került ki, mások Szerbiából telepedtek ide. A horvát-szerb háború idején a Milosevic-kormány a Horvátországból menekült szerbekkel próbálta kolonizálni a tartományt.

Mint várható volt, hamar a gazdasági helyzetnél kötünk ki: hogyan tudja menedzselni majd Koszovó a problémákat? A válasz: volt már ennél rosszabb is, mégis túléltük.

Haki és Laura

Sipi és Ricardo felvetik, hogy egy ország, amely nem tudja garantálni a saját polgárainak biztonságát, nehezen tekintheti magát függetlennek. Ardian visszakérdez: “Találkoztatok már biztonsági problémákkal? Igen, ott van Mitrovica. Az ottani helyzettel szembe kell néznünk. De láttatok máshol Koszovóban hasonlót? Kétlem. Ez ugyanaz, mint amit Haki mond: Pristina felé kellene fordulniuk, nem Belgrád felé. Persze, fenn kell tartaniuk a kapcsolataikat Belgráddal, de itt élnek, ebben az új országban, amit Koszovónak hívnak. Én itt élek. Ha én nem akarok integrálódni, és ezt bevettem a fejembe, akkor ez probléma. De ez annak a problémája, aki nem akar integrálódni, nem az enyém” – magyarázza. Ricardo közbeveti, elgondolkodott-e Ardian azon, hogy Szerbia esetleg visszacsatolhatja Észak-Koszovót (szerk. megj.: 40 ezer szerb él tömbben az Ibar-folyótól északra), miután a NATO kivonul. Ardian beismerte, nem foglalkozik től sokat ezekkel a kérdésekkel, hiszen számára elsősorban az a prioritás, hogy megélhetést biztosítson a családjának.

Haki két és fél évet élt Afganisztánban, de volt már Iránban, Pakisztánban, Indonéziában és Bangladesben is különböző missziókban – e tapasztalattal a háta mögött így érvel: ha egy országot akkor tekintünk függetlennek, ha képes az állampolgárai biztonságát szavatolni, akkor nagyon sok ENSZ-tagállam egész egyszerűen nem teljesítené ezt a kritériumot. A legfontosabb a függetlenség vonatkozásában szerinte az, hogy a koszovóiak egyetlen megoldás mellett kötelezték el magukat: a koszovói intézmények és a nemzetközi közösség egyesített erővel dolgozzon azon, hogy Koszovó végighaladjon az államiság és függetlenség felé vezető úton.

“Számunkra nem gond megosztani a szuverenitást a KFOR-ral, az ENSZ-szel és újabban az EU-val. A koszovói államiság fő alapelve, amit tárgyalni érdemes, az az, hogy sikerül-e a törvények uralmát az egész területére kiterjesztenie. Ez pedig a szerb kormánytól függ, ám jelenleg maguknak a szerbeknek is 70 százaléka elégedetlen azzal, ahogyan a Kostunica-kormány vezeti az országot (szerk.megj.: a beszélgetés február 29-én készült, Kostunica március 8-án jelentette be a kormány lemondását). Úgy gondolom, Koszovó bebizonyította a türelmét, a más etnikai csoportok tiszteletének képességét még azok iránt is, akik a népesség 10%-át tették ki és tíz éven keresztül uralkodtak rajtuk. A szerbek, akiket Koszovóban láthatsz, többnyire rendőrök voltak, vagy a jugoszláv kormány képviselői, iskolaigazgatók , akik 1989-ben kitették állásukból az albánokat. Tíz éven keresztül olyan párhuzamos intézményrendszerben éltünk, amelyet nem támogatott semmiféle állam. Ha liberális szerbekkel beszélsz, akiket nem Belgrád tart a kezében, beismerik neked, hogy a valóság más: az albánoktól nem kapták meg azt a bosszúhadjáratot, amire pedig fel voltak készülve az átmenet után. Igen, persze, voltak esetek, volt erőszak, ez igaz, de ez azoknak az embereknek volt a reakciója, akik elveszítették a szeretteiket, a tulajdonukat, a házukat felégették, és hónapokig voltak kénytelenek macedóniai vagy más országbeli menekülttáborokban meghúzódni, mialatt a szerb állam és rezsim Koszovó etnikai megtisztításán dolgozott. Tehát ami ma van, az egyensúlyállapotnak nevezhető. A függetlenségünk napja a lehető legméltóságteljesebb ünnep volt, amit el tudsz képzelni. Egyetlen személy sem sérült meg, egyetlen személynek sem esett semmiféle bántódása, az albánok ünneplése miatt nem érezhette fenyegetve magát senki. Mondhatni konkrét megvalósításaink, értékeink vannak, amelyeket el kell ismerni” – mondta.

Haki házát szintén felgyújtották, mire a menekülés után visszajött Koszovóba egyéves fiával és feleségével. “A szomszédaim mind szerbek voltak. Elkezdtem dolgozni ezekkel az emberekkel, akik itt ülnek ennél az asztalnál (szerk.megj: az ENSZ Élelmezési Világprogramja keretében), és nekifogtam újjáépíteni a házam. Nem kaptam senkitől semmiféle anyagi támogatást ehhez, mégis elkezdtem az új életet. Senki nem állítja, hogy egyszerű felépíteni egy demokratikus államot. Nincsenek illúzióink, tudjuk, időbe és erőfeszítésekbe kerül. Az érzelmeid és a pragmatikus meggondolás, hogy hol fogsz élni és mit döntesz a családod sorsáról, az két különböző dolog. Érzelmileg befolyásolhat, hogy felgyújtották a házamat és elveszítettem a testvéremet, de választanom kell: a gyűlölettől indíttatva megölök minden szerbet, aki a nyomorúságomért felelős, vagy nekifogok felépíteni az új életet” – mondja Haki.

Hasonló romok szerte Koszovóban fellelhetők; albánok, szerbek vagy romák laktak itt, nem tudni

Ugyanígy választás előtt állnak a szerbek is: mennek vagy maradnak, teszi hozzá Ardian. “Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy menjenek, távol álljon tőlem. Azt akarom mondani, hogy alternatíváik vannak: maradhatnak és integrálódhatnak, s a lakosság többi részével együtt a jobb életkörülményekért és az EU-integrációért dolgozhatnak, vagy elszigetelik magukat és a Milosevic-éra visszatéréséről álmodozhatnak” – fejtette ki.

Haki hisz abban, hogy az albánok Koszovóban olyan államot építenek, amely nem akar senkit eltiporni. Felvállalják a felelősséget, ellentétben a szerbekkel, akik Milosevicet és Mladicot nemzeti hősökként tisztelik. Koszovó állam felépítését soha nem a szerbek vére árán képzelték el – a kiindulópont az volt, hogy az itt élők 90%-a akaratának megfelelően alapítsanak országot. Ők nyilvánították ki, hogy független országban akarnak élni. Tíz évig békésen próbáltak érvényt szerezni ennek az akaratnak, és minden pénteken nyilvános tanácskozásra hívták a szerbeket, hogy oldják meg közösen a problémákat. Ám a szerbek erről hallani sem akartak, és sajnos a nemzetközi közösség sem volt még fogékony az albánok követeléseire – meséli Haki.

“Odáig jutottunk, amikor méltóságunkban sértettek meg, meg kellett védenünk a házainkat, és színre lépett a KLA (Kosovo Liberation Army, lásd egyik előző bejegyzésünk a koszovói pantheonról). Ekkor kezdődött a nyílt fegyveres konfliktus, Szerbia kontrollálatlan erők bevetésével válaszolt, gyerekeket, nőket, öregeket, fiatalokat gyilkolva le, és a nemzetközi közösség ekkor lépett közbe. Ez a mi javunkra volt, hiszen ők azt a célt támogatták, hogy az albánok békés államban élhessenek. A történelemnek két különböző oldala van. Mégis, nincs köztünk olyan, aki a szerbek kollektív felelősségrevonását kérné. Amit mi kérünk a szerb vezetőktől: álljanak fel, és változtassanak az álláspontjukon. Kérjenek bocsánatot azoktól a nemzetektől, akiknek annyi szenvedést és gondot okoztak. Együtt velünk integrálódjanak Európába, és éljünk békében. Mindössze ennyi, amit kérünk” – fejtette ki Haki. Az etnikumközi konfliktusokért és az emberáldozatokért mindkét oldalon, mindkét félre felelősség hárul – vetettük fel, ám Haki leszögezte: a két etnikum felelőssége nem hasonlítható össze, hiszen az albánok elleni terrorért egy állam reguláris hadserege felelős.

Ide kapcsolódik >> Sipi: Albán hurráoptimizmus, Timi: Világom határai

A bejegyzés szövege angolul: Dating with the independence, then the marriage