Vjosa

2008. március 03., Timi

Ardiannal, koszovói albán kontaktemberünkkel a többiekre várakozunk. Péntek este van Pristinában, a helyszín az egyik felkapott vendéglő.

Vjosa érkezik. Elegáns nagyvárosi nő, divatos szemüvegkeret, diszkrét ékszerek, tökéletes angol nyelvtudás. Igazi modern anyuka, akinek a férje ügyel éppen a gyerekekre, mert a városban aznap nem talált bébiszittert – Vjosa pedig, nagyon helyesen, nem mondott le emiatt az esti programról. Valahogy tradicionalistábbnak képzeltem az ittenieket, hiszen még emlékszem, Zoli mesélte Belgrádban, hogy a szerbeknél “az asszony tudja a dolgát” – míg a pasik kijárnak rendszeresen, ők vacsorát főznek és rendezik a gyerekeket. Vjosa férje sem mondott le a szokásos pénteki focimeccsről, de hát muszáj volt megoldania a helyzetet, így hát magával vitte őket. Vjosa mindezt nem is kimérten, de nem is szélesen gesztikulálva meséli, minden mozdulatából tökéletesen kimunkált nyugati emancipáltság sugárzik. Albán szépség: gyönyörű metszésű mogyoróbarna szempár, hosszú ívű szemöldök, hófehér bőr, hollófekete haja összefogva.

VjosaAhogy rágyújt, nevet, magyaráz, kérdez, figyel, nem tudom kivonni magam a hatása alól, meghódít ez az életöröm, vidámság, nyíltság és intelligencia. Kábé egyidősek vagyunk, mégis, inkább nővérem lehetne. Érett és erős egyéniség, akit a háború nem kezdett ki, mégis remeg a keze, amikor a kilencvenes évekről kezd mesélni. Amikor én éppen egyetemre készültem, könyvekbe temetkeztem vagy buliztam, őt telibe kapták a Milosevics-éra albán- (és kisebbség-) ellenes intézkedései. Az albánokat Pristinában kitették az állásukból, amennyiben nem írtak alá egy nyilatkozatot, hogy elismerik a szerbek Koszovó fölötti fennhatóságát. Nem volt pénzük, annyi se, hogy elég legyen élelemre, s mikor már végképp feszültté vált a hangulat, elmenekülni sem tudtak, mert ahhoz, hogy a rendőröket és határőröket lefizessék és megszervezzék az utat Macedóniába vagy máshová, szintén pénz kellett.

Volt egy 12-15 fős tinédzsercsapat, haveri kör, hol egyiküknél, hol másikuknál gyűltek össze, a feszültséget le kellett vezetni, nem lehet úgy élni, hogy közben állandóan rettegsz, hogy rádtörik az ajtót, lesötétített ablakok mögött beszélgetsz. Néha még bulizni is kell, mert az élet tizenévesen nem zárulhat be az otthonüléssel és tanulással – aki ezt átélte, megérti a szerb enklávékban élők félelmét és depresszióját, az izoláció, a kirekesztettség okozta dühöt, de éppen ezért, mondja Vjosa, mi nem akarjuk ugyanazt tenni velük, amit ők velünk, mi azt akarjuk, hogy a szerb kisebbség Koszovóban integrálódjon, vegyen részt a közéletben, győzze le azt a frusztrációt, amit a helyzet megfordulása okozott…

Újabb kör sör, illetve raki, Vjosa az amerikaiakról mesél, hogy mekkora felszabadulás-érzés volt, amikor a Nato bevonult Pristinába, ragyog az arca, amint feleleveníti, hogy azontúl mindenki szabadon járhatott-kelhetett az utcán, a félelem időszaka 1999-ben számukra lezárult – aztán ismét elborul az arca, szerb játszótársai halálára emlékszik, akik nem bírták elviselni a személyesként megélt vereséget, és az idegenek bevonulásakor ellenálltak. Lelőtték őket, a felszabadultság és öröm nem lehetett teljes, nem is lehet, a rengeteg albán fiatal véráldozata is még élénken él a kollektív emlékezetben,

mindkét fél hajlamos csak a saját veszteségét számon tartani, mégis, túl kell lépni ezen – Vjosa azt akarja, a fia ne ebben nőjön fel, ne legyen benne gyűlölet, mert a gyűlölet megfertőzi az örömöket, amit az élet nyújthat, szerinte az albán nép egyik alapvető tulajdonsága pedig, hogy szereti és tiszteli az embert, az életet, és bízik másokban – ez talán gyengeség is, mondja Vjosa, aztán arról beszél, mennyire hálásak a támogatásért, amit a nemzetközi közösségtől kaptak, az amerikaiaknak, akik segítettek felépíteni a független Koszovót, abban az időszakban a koszovói albánok azt sem bánták volna, ha légitámadáskor az ő házukat éri a bomba, mert az volt a fontos, hogy törődnek velük, valaki kívülről szívén viseli a sorsukat

ugyanakkor itt vannak a szomszédos népek, itt van Európa, a jövő uniója, és mennyire nem tudnak róluk semmit, a párhuzamos sorsokról, kis népekről, románokról és magyarokról,

a raki egy ilyen közös balkáni cucc, jut eszembe most az emelkedettség tetőfokán, románul rachiu, isszák Orhan Pamuk török és kurd hősei, isszák a szerbek és albánok, akik egy dologban pompásan együttműködnek: amikor csempészni kell, cigarettát, autót, egyéb javakat

Vjosa szerint azok a szerbek, akik elmenekültek, azért tették, mert elkövettek valamit az albánok ellen, és félnek a felelősségre vonástól. Próbálok érvelni, hogy nem tartozik minden menekült ebbe a kategóriába, de úgy tűnik, ebben nagyjából egyetért az asztaltársaság; szerintük a dolog egyszerű: bíróságok vizsgálnák ki az ügyeket, és természetesen aki ártatlan, annak nincs amitől tartania. Vjosa szerint az együttélés igenis lehetséges lenne, és ez most már nem az albánokon múlik: ha a szerbek visszatérnek a közéletbe, az mindenkinek jó lenne. Elmondása szerint az új kormány minden nap nyomatja: minority rights, minority rights, a közhivatalokban pozitív diszkriminációt alkalmaznak a szerb jelentkezőkkel szemben – minden feltétel adott lenne, de csak kevesen használják ki… Igen, vannak szerb ismerősei, sőt, néha a boltban hall szerb beszédet, és miért is zavarná, ők ugyanúgy Koszovó polgárai, mint az albánok.

Mélyek a sebek, súlyosak a történelmi igazságtalanságok, és nincs már bizalom, mégis, ezek az emberek, akikkel beszélgettünk, csodával határos módon bíznak a demokráciában (Sipi erre azt mondta, hurráoptimizmus, szerintem nem feltétlenül, ezt talán majd később kifejtem, hogy értem). Talán a szocializáció teszi: a nemzetközi környezet, a nyugati partnerek és munkatársak. Vjosa közvetlenül a NATO-bevonulás után jelentkezett az egyik ENSZ-szervezetnél, hogy dolgozni szeretne, angolul akkor még csak annyit tudott: yes, no.

Akik eljöttek Ardian hívására, mind munkatársak voltak, nevetve emlegetik a közös sztorikat. Mégis, ritkán találkoznak és csak futólag, mindenkinek megvan a saját élete, munkahelye. Vjosa szerint a Transindex hozta össze erre az estére őket újra. (Módszertan: itt, Peter Casier blogján találtam rájuk.)

Címkék: , , , , , ,

7 Megjegyzés: “Vjosa”

  1. Hereda

    Csakhogy bővítsem a megkezdett balkáni szótárt: rakija – a bolgár nemzeti ital, a rachiu, raki, stb. bulgáriai változata.

    Az elmenekülteket illetően, ez a visszatért Észak-Erdély rövid története során is hasonló volt a visszaemlékezők szerint. Akiknek addig magyarellenes (majd a visszatért idő alatt románellenes) megnyilvánulásaik voltak azok menekültek. Ezért egészen hihetőnek tartom az albán asztaltársaság változatát. Ez nem gyilkosságban fejeződik ki, de lehet hivatali basáskodás, visszaélések (“vorbiţi numai româneşte”, stb. ), diszkriminálás, egyebek amiket a munkatársak, beostottak, szomszédok észbentartanak. Másfelől a hivatalnokok, vezetők, rendőrök pedig csak szerbek voltak egy idő után, ami gyakorlatilag lefedte a szerb populációt. Hasonlatos lehetett a székelyföldi románok helyzetéhez. Etnikai érvényesülésnek pedig most nincs esélye, meg kellene küzdeni méghozzá albán nyelvtudással a régi pozicíókért.

  2. Hernyo

    Joaj Timi, ezt nagyon kellemesen irtad le, elvezet olvasni :)

  3. Timi

    Köszi, Hernyó :)
    Hereda: ahogy mesélte Vjosa a felszabadító csapat bejövetelét, s hogy mit érzett akkor, párhuzamként egyből az észak-erdélyi “visszatérés” és a nagyanyám jutott eszembe, aki hasonló élményként élte meg a magyar hadsereg bevonulását

  4. Koszovói útinapló » Blog Archive » Albán hurráoptimizmus

    [...] egy korábbi bejegyzésben beszélt arról, hogy nekem ebből az albán értelmiségiekkel való kocsmázásból nagyjából [...]

  5. Koszovói útinapló » Blog Archive » “Muzulmán ország Európa szívében? Bullshit!”

    [...] egyértelműen világi állam. Laurát és Vjosát arról kérdeztem, milyen a nők helyzete Koszovóban, és egybehangzóan azt mondták, mint [...]

  6. Koszovói útinapló » Blog Archive » Randi a függetlenséggel, majd házasság

    [...] az emberek lakták azelőtt is, és a kikiáltás után is. Semmi nem változott, összegez Vjosa, mindössze annyi, hogy új kormánya van az országnak. Ardian szerint is igazából 1999 után [...]

  7. stevie wonder

    A szerbeket tobbnyire elkergettek, lakasaikba (illegalisan) bekoltoztek, hazaikat felgyujtottak, ledozeroltak. Azok menekultek elsosorban, akiknek nem volt hol lakniuk. Biztos voltak kozottuk ex-rendorok, katonak stb is, de a tobbseg a legszerencsetlenebb reteg volt, akik ma is tizezres menekulttaborokban vegetalnak Szerbia deli varosaiban.

    Kulon tragedia, hogy a kilencvenes evek kozepenek jugoszlav haborui altal “kitermelt” szerb menekultek (Bosznia, Horvatorszag) kozul sokan Koszovoban telepedtek le (nyilvan belgradi indittatasra), es kozuluk sokaknak bizony masodszor is menekulniuk kellett.

    Annyiban egyetertek Vjosaval, hogy a szerbek rosszul teszik, hogy nem vesznek reszt a kozeletben. Ugyanakkor a helyzet az, hogy az atlag albant pont nem erdeklik a szerbek. Kevesen vannak, sajat teljesen izolalt, mesterseges vilagukban elnek, nem sok vizet zavarnak.