Archívum: ‘városnézés’

Guillaume

2008. március 07., Timi

Hideg van, fúj a szél Pristinában, mi pedig rójuk az utcákat egy fényképezőgéppel felszerelkezve. Magas srác jön szembe, szintén fotógép lóg a nyakában, plusz ezeregy kütyü, amitől kissé úgy néz ki, mint Jézuska digitális karácsonyfája. Mindenesetre, meglepő és szokatlan látvány egy pristinai utcán. Mi sem simulunk bele éppen a környezetbe, szóval ugyanúgy észrevesz, mint mi őt, és teljesen spontánul ahogy közelebb érünk, egyszerre köszönünk egymásnak: Hi!

Francia, freelancer, akárcsak Ricardo, volt már Grönlandon is, meg egy csomó helyen, Koszovóba elsősorban az elszigetelten élő ortodox szerzetesekért jött, Belgrádban pedig egy híres szerb focistával készített interjút. Ezt már egy kávé mellett meséli. Kiderül, épp hogy elkerültük egymást Belgrádban, ugyanabban a hostelben szállt meg, és a göröggel is találkozott, akárcsak mi :)

Egy francia kisvárosban él, közel a tengerparthoz, több lapnak és rádiónak is dolgozik (Le Figaro!), s azok közé tartozik, akiknek megéri ezt csinálni. Három éve kezdte, velünk egyidős – egyszerűen nem lehet nem irigynek lenni, nem őrá, hanem egyáltalán, a nyugat-európaiakra, akik rengeteget utazgatnak, gondoljuk mi. Persze, különleges léthelyzet száguldó riporternek lenni, és az sem igaz, hogy a nyugat-európaiak feszt utaznak; azt azonban el kell ismerni, a romániai magyar sajtó jól elevickél a saját levében, a helyi ügyekkel foglalkozva, irodai karosszékből, telefonon szerezve be az információit. Sietek hozzátenni, mielőtt itt mindenki jó rommagyar szokás szerint megsértődik, hogy “tisztelet a kivételnek”. Nyilván gond a finanszírozás hiánya is. Meg egy csomó minden más, ebbe most nem mennék bele.

guillaume.jpg

Guillaume nem lehetünk, mert nem pármillió embernek írunk, hanem pár tízezernek. Bukarestben állítólag pezseg az élet, ott talán valóban úgy érezheti az újságíró, hogy naponta más ingerek érik, s ha mondjuk román sajtóban dolgozik, néha azért beesik egy igazi külföldi út is, amiről aztán százezreknek írhat. Francia freelancerünk szerint azonban a recept az, hogy egy se nem túlságosan kicsi, se nem túlságosan nagy városban telepedjen meg az ember. Legyen az a bázisa. Párizs – dolgozni jó hely, de ha ott kell élned, nemcsak a költségek miatt lehetetlenül el a helyzeted. Túl nagy ahhoz, hogy otthonának érezhesse az ember.

Guillaume évente kétszer kel útra, otthagyja a bájos városkáját pár hétre, hátára veszi a zsákját és a kütyüit. Rémlik, hogy Közép-Ázsiában is volt – mindenképp hosszú és imponáló volt a felsorolás, s annál zavartabb a csend, amikor megkérdezte: mi eddig merrefele voltunk, mármint tudósítani. Mission abroad, you know. Hát izé. Nyaralni, azt voltunk.

Koszovói pantheon: Rugova, Jashari, Bill Clinton

2008. március 04., Timi

Koszovó-szerte pannókon, óriásplakátokon, kerítésre csíptetett fotókon, műmárványba vésett arcképeken ismeretlen és kevésbé ismeretlen nevek állnak. Pristinában két szobrot is lefotóztunk, és persze a Bill Clinton Avenue-t sem hagytuk ki.

ja.jpg

Koszovó tele van hasonló poszterekkel. A képen a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (angolul KLA, albánul UCK) egyik alapítója, Adem Jashari látható. Ardian, pristinai barátunk így mesél róla: “modernkori történelmünk nemzeti hőse”. Több mint 40 családtagjával együtt, akik közt főleg gyerekek és öregek voltak, mészárolták le a szerb rendőrök és a hadsereg. Azok közé tartozott, akik elsőként vették a bátorságot, hogy harcoljanak a szerb katonaság és rendőrség ellen. A “Bac u kry” jelentése: “Uncle it’s over” (Bátyám, vége van). Arra utal, hogy elnyertük a függetlenséget, és amit ő elkezdett, mi befejeztük – magyarázta Ardian.

Bár Jashari nemzeti hős, az UCK gerillaszervezet tevékenységét és hírnevét számos emberiesség elleni bűncselekmény árnyékolja be. 1998 és 2004 között számos szerb- és romaellenes támadás, gyújtogatás, gyilkosság írható a számlájukra. Néhány mérsékelt albán sem úszta meg: nekik az volt a bűnük, hogy együttműködtek a szerb állami szervekkel.

kla.jpg

A háborúban elesett UCK-katonák egyik emlékműve

Az UCK egy időben rajta volt az USA terrorista szervezeteket felvonultató feketelistáján, de aztán lekerült róla 1998-ban. A háború után 1999-ben a szervezet vállalta, hogy demilitarizálódik; egyes vezetői azóta is a koszovói politikai élet fontos szereplői, köztük maga a miniszterelnök, Hashim Thaci és a volt elnök, Agim Çeku.

A Human Rights Watch vonatkozó jelentései 1998-ból >>

rugova.jpg

Ibrahim Rugova, a függetlenségért békés úton küzdő Koszovói Demokratikus Liga vezetője, “a nemzet atyja”. 1989-ben a Milosevics-féle albánellenes intézkedésekre reakcióként széles társadalmi támogatottságú mozgalom indul, amely a jugoszlávval párhuzamos intézményrendszert és “árnyékkormányt” hoz létre. Innentől a koszovói albánok bojkottálják az állami választásokat, 1992-ben Rugovát Koszovó elnökének választják. A hamarosan kitörő boszniai háború alatt végig a passzív ellenállás híve, ellenzi az erőszak alkalmazását a koszovói függetlenség kivívása érdekében. 1995-ben pozíciója meggyengül, ezután lép színre az UCK, amely a mindaddig eredménytelen Rugova-politika ellenében fegyvert fog a függetlenségért. A háború alatt előbb házi őrizetben van, majd a szerbek “elengedik” Olaszországba; 1999 júliusában tér vissza. 2002-től haláláig, 2006 januárig Koszovó elnöke.

clinton.jpg

Bill Clintonról nevezték el a legnagyobb sugárutat Pristinában. A volt amerikai elnökre úgy tekintenek, mint a koszovói megmentőre. Az alábbi képen pedig a következő szöveg olvasható: “Mi, albánok, soha nem felejtjük el, mit tettek értünk a brit barátok és szövetségeseik”. A plakátot az USA Barátai Egyesület és a Clinton Elnök Barátai nevű szervezet jegyzi.

koszi.jpg

A koszovói albánok igencsak tisztelik az albán nemzetiségű Teréz anyát, akinek, bár a macedóniai Szkopjéban született, Kosovska Mitrovicában és Pristinában is van szobra (s feltehetően a nagyobb koszovói városokban). Koszovóban mintegy 65000 katolikus él, albánok és horvátok egyaránt.

terezany_pristina.jpg

Szkander bég szobra a pristinai sétálóutca elején, egy téren. Az albánok legnagyobb “régi” nemzeti hőse, Albánia sárkánya, Hunyadi János szövetségese az Oszmán Birodalom elleni harcban. Vajon tudják a szerbek, hogy egyik felmenője az ő oldalukon vívott csatát a törökök ellen?

szkander.jpg

Szeles, borús idő, tovább vadászunk a pristinai látnivalókra – ami igaz, az igaz, nincs túl sok belőlük. Egy katona űltal őrzött épület fémkerítésén több száz papírfecnit tépdes a szél – közelebb megyünk, nem papírfecnik, hanem fotók. Arcok, nevek, helyiség, születési dátum, eltűnés vagy elhalálozás dátuma. Kísérteties. Kisfiúk, öregek, középkorúak, kamaszok – kevés nőt látni köztük. Néha a középkorúaknak is a fiatal- vagy gyerekkori fotóját tették ki.

[myginpage=meghaltak]

Közlekedés Koszovóban

2008. március 04., Sipi

Kezdetben ezt a bejegyzést úgy terveztem el, hogy jól lehúzom az albánokat, micsoda idióták, össze-vissza előzgetnek, itt még a körforgalom sem szent, csak nyomják nyugatnémet tragacsaikban mint süket a csengőt.

Aztán kiderült, hogy a sofőrök kábé felének nincsen hajtásija. Nos, ezután csak azt mondhatom, hogy az albánok kiváló sofőrök. Ahhoz képest, hogy nagy részük feltehetőleg sosem olvasta a KRESZ-t, egész tisztességesen hajtanak.

Az utakon közlekedő furaságokról készült fotókat külön posztban képzeltem el, de aztán úgy gondoltam, mégiscsak túl sok autós bejegyzés lesz, így ömlesztve tálalom az egészet. Íme:

golf.jpg

Kukaként üzemelő Volkswagen Golf a motelünkkel szembeni parkolóban

A kétsávos főutakon rendszerint nagy a forgalom. Az útjelző táblák csak a legszükségesebbekre szorítkoznak. Az utak minősége nem olyan nagyon rossz, az Arad-Temesvár útszakasz például sokkal rosszabb, mint a koszovói átlag.

kamion.jpg

Beazonosíthatatlan, valószínűleg ötvenes évekbeli kamion; ezt nem Koszovóban, hanem valahol Szerbiában fotóztuk

A helyi rendőrség (Kosovo Police Service) fehér terepjárói lépten-nyomon láthatóak, így 60-90 km/h az átlagsebesség. Nyugi van, csak a”kamikaze” előzésektől, az autók által ide-oda dobált zacskóktól kell tartani, meg attól, hogy útjelző táblák híján órákig kóvályog az ember, egy-egy falut keresve.

Mivel úgy tűnik, a műszaki vizsga vagy ismeretlen fogalom vagy nagyon laza, egész érdekes autóroncsok közlekednek – ez főleg a kamionokra értendő: 30 éves, agyonpakolt Mercedes matuzsálemek vonszolják a belüket 40-el, mögöttük kilométerny autósor hajt lépésben.

kapa2.jpg

Kapagépből barkácsolt kisteherautó Mitrovicában

Bár szemből rendszerint nagy a forgalom, a teherautó mögé szorult sofőrök a legkisebb foghíjat is kihasználják, néha olyan helyeken előznek, hogy az ember készítené a hullazsákot, de valahogy mindig megússzák (valószínűleg azért, mert a szemből jövők idejében fékeznek).

kapa1.jpg

Kapagép-pilótafülke

Koszovóban nincsenek keleti autók. A Szerbiában gyakori Yugók meg Zasztavák itt már rég nem közlekednek – helyettük Nyugatról behozott, lehetőleg német kocsikkal közlekednek. Nagyon sok a tizen- és huszonéves Mercedes (190, W123 és W124), a Volkswagen Golf meg az Audi. Francia meg japán autót alig látni.

lila.jpg

Lila szappannal borított KFOR-terepjáró egy pristinai autómosóban

Jó kérdés, hogy amikor papíron 40-50 százalékos a munkanélküliség, honnan van pénz autóra; annál is inkább, mert egészen szép számban láthatóak vadiúj (vagy legalábbis nem túl öreg) luxusautók.

tank.jpg

Sebességkorlátozás tankok és kamionok számára: ilyen táblák hidak előtt voltak kitéve. Háttérben még egy tuningolt kapagép

Az utak szélén autómosók, autóalkatrész-telepek (magyarán: bontók) szervizek és benzinkutak állnak szorosan egymás mellett. Ez azért érdemel külön bekezdést, mert úgy tűnik, virágzik a biznisz – szemre sokkal több van belőlük, mint például Romániában vagy Nyugaton. Sőt, azt hiszem, ez az egyedüli üzletág, mely virul Koszovóban. Újautó-bemutatótermek például csak elvétve akadnak.

trabi.jpg

Erre a fotóra vagyok a legbüszkébb: Belgrád mellett fotóztam, autópályán hasított nem egészen 60 km/órával. Közelebbről megnézve kiderül, ez gyakorlatilag egy Trabant-alváz motorral, némi Mad Max-szerelésekkel (lásd a PET-palackból fabrikált hűtővíztartályt). Észre kell még venni a rózsaszínre mázolt ketrecet és azt, hogy biztonsági öv nincs – kapaszkodni kell

A KFOR-terepjárók és páncélosok elől mindenki félrehúzódik; mi egyszer elkövettük azt a hibát, hogy a keskeny úton nem húzódtunk le egy szemből jövő katonai kamion előtt. Szántottuk is az útszéli bokrokat, mert az út közepén repesztő kamion nem lassított.

A ledózerolt cigányfalu nyomában

2008. március 01., Sipi

Ugyan mi eredetileg a Decani kolostort akartuk megnézni, de a cigányos történetnek utána akartunk járni, így péntek reggel irány Istok. Jó kétórás kóválygás után végül sikerül bemérni egy jókora, lerombolt településtIstok mellett.

picture-530_phixr.jpg

Megvan a Goriot kolostor is egy hegyoldalban, mi nem látjuk hogy ott bármi is lenne, de a helyiek szerint az az, menjünk vissza az útkereszteződésig és jobbra felfele. Velünk jön egy albán srác is, van ideje bőven: a suli 12-ig tart, meg különben is.

A kaptatón felfele faggatózunk, éltek-e cigányok itt, és ha igen, hova tűntek. Sajnos nem tudja: a háború idején nagyon kicsi volt, csak arra emlékszik, hogy egy autó csomagtartójában menekülnek Montenegróba, ott 6 hónapig éltek. A szüleivel pedig sosem beszél ezekről az időkről.

picture-535_phixr2.jpg

Miután elhagyunk egy konténert Discard your weapons here felirattal, feltűnik a földút végén a kolostor. Spanyol KFOR katonák védik, nem engednek be: vissza kell mennünk a KFOR bázisra, ahol majd engedélyt fognak kérni az apácáktól hogy beléphessünk.

Míg az engedélyre várunk (az apácák nem sietik el) van idő beszélgetni egy KFOR-tiszttel: kiderül, előzőleg Irakban szolgált, ehhez képest Koszovó igazi lazulás. Míg Irakban folyton bombáktól rettegtek, itt az albánok felszabadítókként tekintenek rájuk, a szerbek pedig foggal-körömmel kapaszkodnak beléjük, hiszen ők az egyedüli védelmezőik.

picture-546_phixr.jpg

A katonák napi munkája a járőrözés – egy bizonyos útvonalat járnak végig az egységek, és akkor jó, ha nem kell csinálni semmit. Igazából az a lényeg, hogy mindenki lássa: itt vannak. A szerb apácák csak KFOR-kísérettel jöhetnek ki a faluba a kolostorból, de eddig nem voltak incidensek, az albánok nem néznek ferde szemekkel rájuk.

Érdekesség, hogy a bázison egy csomó bicikli áll – a katonák számára kötelező a testmozgás, vasárnaponként civilben, ötös csoportokban kikerekeznek a faluba.

picture-550_phixr.jpg

Feltűnik még, hogy nem szaroznak sokat a formalitásokkal: ha felettesükkel találkoznak, a katonák szalutálnak, de aztán nagyjából ugyanolyan hangnemben beszélgetnek a tisztekkel, mint kollégák egy civil munkahelyen. Sőt, azt a tisztet, aki minket kísér, még ugratják is, de nem haragszik: az andalúziaiak, mint ő, már csak ilyenek, szeretnek viccelődni – mondja.

Végül megérkezik a jóváhagyás – felmehetünk a kolostorba, csakhogy kiderül, az apácák kizárólag szerbül hajlandóak beszélni (bár a katonák szerint borítékolni lehet hogy angolul és spanyolul is értenek valamicskét). Fordító nincs, és lehetetlen szerb tolmácsot találni a környező falvakban – a KFOR katonák például úgy kommunikálnak, hogy egy személy szerbről katalánra fordít, egy másik katalánról spanyolra. Tehát esik a dolog, legközelebb vasárnap lehetne visszajönni – csakhogy akkor mi már hazafele tartunk.

picture-555_phixr.jpg

Hazafele kiszállunk az autóból, és fotózzuk a lerombolt házakat. Azt sem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni, hogy valóban ez-e a cigányfalu vagy sem.

Teréz anya

2008. február 29., Timi

picture-571_phixr.jpg

Teréz anya magába roskadva áll a kettéosztott város határán

A kettéosztott város

2008. február 29., Timi

Koszovón látszik, hogy fiatal ország. Míg Novi Pazarban a levakolatlan házak az örök befejezetlenség képzetét keltik, Kosovska Mitrovica fele közeledve az az érzésem, minden most épül, a szó szoros értelmében, s a jelen pillanatban is odébb tesznek egy téglát a másikra. Emiatt, bár itt is rengeteg a pirosban hagyott ház, úgy tűnik, ez valóban ideiglenes állapot.

A határ után párszor megálltunk albán zászlókat fotózni, aztán hagytuk, hiszen gyakorlatilag minden második épület homlokzatán ott lobog a piros-fekete lobogó, gyakran az amerikai és az EU-s társaságában. Érdekes módon a hivatalos zászló ritkább – valszeg még nem terjedt el annyira, és az emberek szívéhez közelebb áll az albán nemzeti zászló.

picture-512_phixr.jpg
picture-523_phixr.jpg

Az Ibar folyó kettéosztotta város albán részébe érkezünk. Mint a kolozsvári Monostor negyedbe csöppentünk volna, még a több helyről is hallható zene is a manelére emlékeztet. Az emberek ruházata is hasonló, olcsóbb (kínai?) cuccokban járnak, mint a belgrádiak. A tömháznegyedben egyetlen régebbi épület sem kelti fel a figyelmemet, annál inkább a hatalmas, emeletes lakóházak.

picture-554_phixr.jpg
picture-570_phixr.jpg
picture-569_phixr1.jpg

Parkolni az albán rész központjában szinte lehetetlen, végül betérünk egy mellékutcába, mutogatással megértetjük a szomszédos háznál betonkeverővel dolgozó férfitól, itthagynánk a kocsit, int, hogy oké. Kávézunk egyet Lori kávézójában, aztán indulás a várost kettéosztó, szépívű híd felé.

Még ilyen hidat nem láttam: négysávos, de teljesen üres. Semmi forgalom, néhány forgatócsoport a híd közepén dolgozik, katonák ácsingálnak a híd mindkét felén. Az albán részen kis fülkében rendőrök posztolnak, megkérdezzük, szabad-e fotózni és átmenni. Természetesen.

Míg albán részen nagy a zsivaj, piacoznak, beszélgetnek, megy a zene, a szerb oldal borzasztó kihalt. Ugyanaz a monostori fíling, de lepukkantabb, a tömházak is régiek. És természetesen mindenhol szerb zászló, a hídról a negyedbe vezető főúton hatalmas transzparens hirdeti, hogy Koszovó Szerbia része. Amúgy kb. egy órával késtük le a napi rendszerességgel megejtett szerb tüntetést, többek közt a Novi Pazar-i autóelvontatás miatt. Szóval, 12.44-kor minden áldott nap a szerb részen felvonulnak, zászlókkal, és Koszovó függetlensége ellen tüntetnek.

picture-583_phixr.jpg
picture-587_phixr.jpg

Fotózgatunk, sétálunk, a híd lábánál görkoris szerb kislányok szólítanak le, angoltudásukat fitogtatva érdeklődnek, kik vagyunk, mi a nevünk és a telefonszámunk. Visszafelé a hídon futunk össze Ricardóval, freelancer riporter Spanyolországból. Figyelmeztet, neki azt mondták, nem szabad fotózni – mikor hallja, nekünk viszont igen, ő is előveszi a miénknél háromszor nagyobb profi gépét. Éppen jókor, mert jön a KFOR, vonulnak át albán részre a kocsikkal.

Ricardo meséli, még a taxis is csak a híd lábáig visz. Nincs kapcsolat a két városrész lakói közt – mi, tursiták és sajtósok szabadon sétálgatunk, és ugyanezt elvileg a helyiek is megtehetnék. De nem teszik. Félnek, főleg a szerbek. Akinek szerencsétlenségére az etnikailag kettéosztott terület “másik” felén van lakása, csak lapít és szorong, besötétíti az ablakokat.

picture-608_phixr.jpg

Szerb zászló az Ibar-parthoz közel. A túloldalon épül az albán negyed

Megbeszéljük, elvisszük Ricardót Pristinába. Egy hónapig készítette elő az útját, rengeteg contact persont ismer, és mehetünk vele interjúzni. Szuper. Az úton arról beszélgetünk, hogy valójában nincs megoldás. Szerbek és albánok egyaránt elhatárolódnak a másik féltől. Ricardo felveti, a belgrádi kormány át kellene telepítse a Kosovska Mitrovica-i szerbeket Szerbiába, mert itt ők nem tudnak boldogan élni. Nem, valóban nem – csak tengődnek egyik napról a másikra, létezésük egyetlen külső jele, hogy néha felvonulnak. És ugyanúgy szenvednek az általános koszovói gazdasági válságtól, vagy talán még jobban. Nincs termelés, nincs ipar, csak kereskedelem, meg persze építkeznek albán részen ezerrel – Koszovó a nemzetközi segítség nélkül nem tudna megélni. Az albán rész egyik pici asztalosműhelyéből fúrógép hangja szűrődik ki: a kisvállalkozást a Máltai Szeretetszolgálat támogatja. Ahogy Dejan mondta még Belgrádban: like in Central Africa.

Update: Ez az Erdély FM-nek elmondott beszámoló bővített verziója, az áramot ugyanis közben megadták, pontosabban megint bekapcsolták a generátort:) lesz egy bejegyzésem majd arról, mit tegyünk, ha reggel 8-kor még a hotel is be van zárva, sehol egy lélek, nincs áram, sem nesszkávé.

Pristina: az első benyomások

2008. február 29., Sipi

Hullafáradtan, este érkeztünk Pristinába, így különösebben sokat nem tudok mondani róla egyelőre, két dolgot leszámítva: 1. elvették a villanyt, a szállodában gyertyát gyújtottak, majd beindították a generátort. A jelen bejegyzést generátorra kötve írom, néha ingadozik a teljesítmény, ilyenkor a képernyő elhalványul. Tegnap állítólag víz sem volt egész éjszaka.

2. Egy japán vendéglőben vacsoráztam, mert ilyen is van Pristinában, méghozzá ízléses és olcsó. Mellékelem a fotókat:

picture-649_phixr.jpg

picture-650_phixr.jpg

picture-651_phixr.jpg

picture-654_phixr.jpg

Ződ

2008. február 28., admin

Lássatok tavaszt. Zöld füvet, zöld tankot, vár fokán a szelet.

tav1.jpg

A belgrádi vár

tav2.jpg

Fegyvermúzeum

tav3.jpg

tav5.jpg

tav6.jpg

Kalemegdan – a legszebb és legnagyobb park, a vár területén. Török szóból ered a neve, jelentése: harctér. Sok vér folyhatott, a februári hőségben szépen kihajtott a növényzet, néhány virágot is fel lehet már fedezni itt-ott. Nem a kolozsvári Fellegvár, na.

tav10.jpg

Hunyadi János. Iancu de Hunedoara. Sibinjanin Janka/Сибињанин Јанко. 1456, Nándorfehérvár-Belgrád

tav8.jpg

A Száva és a Duna találkozása

tav9.jpg

A bomba sztori

2008. február 27., Sipi

Korábban írtunk a szétbombázott épületről Belgrád központjában, meg arról, hogy kinyomozzuk mi is történt, főleg arra tekintettel, hogy miért nem bontják le vagy javítják meg. Az a sztori, hogy az épület volt a hadügyminisztérium, amolyan szerb Pentagon, amit 1999-ben a NATO bombázott. A NATO sok más épületet is bombázott akkoriban, nagy részüket szépen felújították.

Ezzel azért nem lehet semmit kezdeni azóta sem, mert valami hivatalnok anno a műemlékek listájára tette az amúgy… khm… kicsit csúnya épületet. Miután meglyuggatták, lebontani mégsem lehet, mert izé, mégiscsak műemlék, újraépíteni meg senkinek nincsen kedve, mert épen sem valami szemet gyönyörködtető épület. A dolgot tovább komplikálja, hogy előfordulhat, akad még pár fel nem robbant bomba a romok közt – az óvintézkedéseket betartva építkezni pedig annyira költséges, hogy senkinek nincsen pénze rá.

Köszönjük Frodónak a kommentet (lásd az előző post) és Dejannak, belgrádi barátunknak a sztorit. És mivel az épületet tilos fotózni, kattintgattunk párat. Indzsoj!

bomb1.jpg

bomb2.jpg

BMW

2008. február 27., Sipi

Van a Slavija tér, kis boltok, vendéglők, teraszok, színház, nyugis, beszélgetős hely. A tér közepén egy kibaszott nagy BMW-autószalon terpeszkedik. Vajon mekkora hatalma lehet annak a cégnek, amelyik kibulizta az építkezési engedélyt?

bmw2.jpg

A Delta Motors bemutatóterme. A fotóról nem egyértelmű, de minden oldalról ez uralja a teret