Language barriers, veti fel egyik pristinai beszélgetőtársunk, akivel intenzívnek mondható levelezést folytattam a napokban. Arra vállalkoztam ugyanis, hogy azt a beszélgetést, amelyre Sipi albán hurráoptimizmusként reflektált, tárgyilagosan összefoglalom, s mindössze két helyen szúrom be a saját reflexióimat (szépen elkülönítve, ahogy kell). Természetesen mindezt angolul, és elküldtem mindenkinek.

Persze, mindig vannak félreértések. Ha magyarul, magyarokkal beszélsz, akkor is, mert valóban, ahány ember, annyi nyelv, s nem hiába idézik annyit Wittgenstein mondatát, de én is milyen jól ráhúzom a szituációra a filozófiai közhelyet: nyelvem határai világom határai.

Hiába keresünk analógiákat, hiába hasonlítjuk az újonnan megtapasztalt dolgokat a régiekhez, hiába hivatkozunk történelmi hasonlóságokra, hiába érzünk együtt szerbekkel, albánokkal, hiába győznek meg az igazukról, hiába dokumentálódunk ezer forrásból, hiába akarunk mégis előítéletek nélkül viszonyulni, hiába csodálkozunk rá arra, amit látunk, hiába vélünk felfedezni összefüggéseket, hiába válaszolunk a kommentekre. Hiába szögezzük le már az elején, mintegy megelőlegezve a kudarcot: “Azt hisszük, ha mintát veszünk egy idegen világból, és leírjuk, amit tapasztalunk, ezáltal hozzáteszünk valamit a képhez. Micsoda ismeretelméleti optimizmus! Hogy árnyaljuk vagy elmossuk: az esetleg még talál.”

Mert nemcsak a nyelv más, amit beszélünk, de az alapállás is. Mi megengedhetjük magunknak a luxust, hogy relativisták legyünk, és a tényeket fenntartással kezeljük. Ez a gyanakvás és igen, néha az irónia luxusa, és igen, jó nekünk, mert megengedhetjük magunknak. Szerencsések vagyunk, fogalmazzunk így.

Ők foggal-körömmel ragaszkodnak a saját tényeikhez. Ezek a tények jelentik saját személyes létük garanciáit. Ezekhez köthetik önmagukat, mert annyiszor megtapasztalták már, hogy az élet önmagában értéktelen semmi, efemer természetű, amit közeli pusztulás fenyeget, és ugyanez van a házzal, ami leég, vagy lerombolják, az anyagi javakkal, amit nem cipelhet a hátán az ember, amikor a puszta életéért fut. A tények metafizikája ad hitet nekik, hogy érdemes elölről kezdeni. Ez nem feltétlenül tetszelgés az áldozat szerepében, nem! Egész egyszerűen a túléléshez elengedhetetlen hit, hogy igen, mi talpraállunk, folytatjuk, mert igazunk van, és az igazak nem bukhatnak el.

A személyes tragédiák, a sorsesemények önmagukban nem feltétlenül vezetnek el odáig, hogy valaki higgyen a tények metafizikájában. Kell a külső megerősítés, kell a csoport, amit a tragédia kovácsol közösséggé, és így lesz az egészből kollektív tragédia: neki is megölték az apját, neki is menekülnie kellett, ergo: minket értek a megpróbáltatások. És ezzel be is zárul a kör, amin az ők kívülreked – hiába a citizenship, mert az ők szenvedései nem a mi szenvedéseink.

Nem tudom, hány generáció kell ezen túllépni. 90 év asszem nem elég.

Címkék: személyes

Elküldve: 2008. március 10., 12:48-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel.