Novi Pazar, ahogy Sipi látta, nem ugyanaz, ahogy nekem lejött: először is, nem azért fagyott le szerintem a hangulat, mert egy nő be mert lépni a férfiak kávézójába, hanem azért, mert idegenek vagyunk. Belgrád és Novi Pazar közt az volt az első óriási különbség, ami általában egy kis- és egy nagyváros közt fennál: nagyvárosban a kutya sem törődik azzal, ki honnan és merre tart, s miért jött, kisvárosban pedig mindenki kiszúrja az idegeneket, és – végül is érthető módon – megnézi őket magának. Amikor kávét kértünk, és Sipi száján kiszaladt az expresso szó, nyilván próbálták magyarázni, hogy az nincsen, van viszont török kávé (hangalakilag: turski kafa, vagy vmi hasonló), és Sipi ebből hallotta a ki a turista szót. Szóval: mikor mindenféle halandzsa nyelven megértettük egymással, hogy nekünk kávé kell, és jó a török is, és ők adnak, természetesen, már semmi probléma nem volt:)

Az a kis kávézó legalább 30 évvel ezelőtti állapotokat tükröz: érdekesen keverednek a tradicionális és a szocreál elemek. Mindenhol óriási alumínium hamutartók, az alsó terítő feltehetőleg kéziszőttes, amit rátettek, az a lehető legolcsóbb műanyag védőabrosz (olyan tapintásúak, mint pl. a régi CFR-függönyök). Ezt rácsíptetik az alsó abroszra, nehogy a vendég a könyökével elmozdítsa. Vannak még régi, súlyos römitáblák, valószínűleg a törzsvendégek gyakran játszanak egy-egy partit; a székek fából készültek, de kopottak, és a western-filmekből ismert propelleres csillár lóg a plafonról.

A bosnyák bácsik közül az egyik tudott angolul, a másik meg németül. Ők kérték, fotózzuk le őket:) Az egyik még akart nekünk további kávékat fizetni. Ha akkor onnan egyenesen továbbmegyünk, összességében jó emlék maradt volna Novi Pazar. Csak az történt, hogy végre megtaláltuk a központot, ott pedig egy szerb, nagyjából a belgrádi stílust másoló pizzázót. Az a hely már teljesen a 21. század, és nekem ugyanaz volt az érzésem, mint ami Kosovska Mitrovicában pár órával később már nyilvánvaló volt: (legalább) két külön világ van egy-egy ilyen etnikalilag és felekezetileg megosztott városban. A szerb pizzázóban cirill betűs újságok voltak, a bosnyák kávézóban latin betűsek. Mielőtt beléptünk volna a szerb helyre, cigányasszony jött oda apró gyerekekkel, az egyik pózolt, hogy fotózzuk le, majd pénzt kértek. Nem volt nálam apró, intettem, hogy sajnálom, mire kérdezés és magyarázat nélkül odalépett egy tag, és kb. elküldte őket melegebb éghajlatra. A városközpontban egyetlen fejkendős nőt láttam, a “muzulmán” városrésszel ellentétben; a minket pénzes uniós polgároknak néző rendőr is szerb volt…

Betérünk kávézni egy kis muszlim helyre Novi Pazarban (ez még a parkolás előtt volt). Öregek ülnek csendben az asztalok előtt, újságot olvasnak, elmélkednek. Nincsen nő közöttük. Timi kér egy kávét: a helyiségben megfagy a levegő.

- Nekünk török kávénk van, nem turistáknak való az – válaszol a vén csapos elutasítóan.

- Török kávé pont jó lesz – így mi.

- Biztos? – kérdi, most már megenyhülve. Rendben.

Kihozzák a kávét, megisszuk, fizetésre kerül sor.

- How much?

A csapos feltartja három ujját.

- 3 mi? – s elkezdek kotorászni a pénztárcámban, elővakarok 3 dínárt. Az asztalnál ülők nevetnek (ez viccesen kevés pénz, az apró is 10 dinárnál kezdődik), nem három, 30 dinár volt a két kávé. Ez egyébként kevesebb mint fél euró.

Tovább keresgélek, de mivel a pénztárcában a lej, euró és dínár vegyül, ráadásul elég nagy címletű bankjegyekben, nem nagyon megy a dolog. Erre az egyik öreg belenyúl a pénztárcámba, és néhány 50 eurós alól előhalássza a 3, egyenként 10 dínáros bankót.

Megköszönjük, megköszönik, fotózkodunk, marasztalnak, végül aztán távozunk. Ilyen világ is van itt.