Ugyan mi eredetileg a Decani kolostort akartuk megnézni, de a cigányos történetnek utána akartunk járni, így péntek reggel irány Istok. Jó kétórás kóválygás után végül sikerül bemérni egy jókora, lerombolt településtIstok mellett.

Megvan a Goriot kolostor is egy hegyoldalban, mi nem látjuk hogy ott bármi is lenne, de a helyiek szerint az az, menjünk vissza az útkereszteződésig és jobbra felfele. Velünk jön egy albán srác is, van ideje bőven: a suli 12-ig tart, meg különben is.

A kaptatón felfele faggatózunk, éltek-e cigányok itt, és ha igen, hova tűntek. Sajnos nem tudja: a háború idején nagyon kicsi volt, csak arra emlékszik, hogy egy autó csomagtartójában menekülnek Montenegróba, ott 6 hónapig éltek. A szüleivel pedig sosem beszél ezekről az időkről.

Miután elhagyunk egy konténert Discard your weapons here felirattal, feltűnik a földút végén a kolostor. Spanyol KFOR katonák védik, nem engednek be: vissza kell mennünk a KFOR bázisra, ahol majd engedélyt fognak kérni az apácáktól hogy beléphessünk.

Míg az engedélyre várunk (az apácák nem sietik el) van idő beszélgetni egy KFOR-tiszttel: kiderül, előzőleg Irakban szolgált, ehhez képest Koszovó igazi lazulás. Míg Irakban folyton bombáktól rettegtek, itt az albánok felszabadítókként tekintenek rájuk, a szerbek pedig foggal-körömmel kapaszkodnak beléjük, hiszen ők az egyedüli védelmezőik.

A katonák napi munkája a járÅ‘rözés – egy bizonyos útvonalat járnak végig az egységek, és akkor jó, ha nem kell csinálni semmit. Igazából az a lényeg, hogy mindenki lássa: itt vannak. A szerb apácák csak KFOR-kísérettel jöhetnek ki a faluba a kolostorból, de eddig nem voltak incidensek, az albánok nem néznek ferde szemekkel rájuk.

Érdekesség, hogy a bázison egy csomó bicikli áll – a katonák számára kötelezÅ‘ a testmozgás, vasárnaponként civilben, ötös csoportokban kikerekeznek a faluba.

Feltűnik még, hogy nem szaroznak sokat a formalitásokkal: ha felettesükkel találkoznak, a katonák szalutálnak, de aztán nagyjából ugyanolyan hangnemben beszélgetnek a tisztekkel, mint kollégák egy civil munkahelyen. SÅ‘t, azt a tisztet, aki minket kísér, még ugratják is, de nem haragszik: az andalúziaiak, mint Å‘, már csak ilyenek, szeretnek viccelÅ‘dni – mondja.

Végül megérkezik a jóváhagyás – felmehetünk a kolostorba, csakhogy kiderül, az apácák kizárólag szerbül hajlandóak beszélni (bár a katonák szerint borítékolni lehet hogy angolul és spanyolul is értenek valamicskét). Fordító nincs, és lehetetlen szerb tolmácsot találni a környezÅ‘ falvakban – a KFOR katonák például úgy kommunikálnak, hogy egy személy szerbrÅ‘l katalánra fordít, egy másik katalánról spanyolra. Tehát esik a dolog, legközelebb vasárnap lehetne visszajönni – csakhogy akkor mi már hazafele tartunk.

Hazafele kiszállunk az autóból, és fotózzuk a lerombolt házakat. Azt sem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni, hogy valóban ez-e a cigányfalu vagy sem.

Dejan mesélte, a szerbek annyira komolyan gondolják, hogy kifizetnék Koszovó adósságait. Ugyanis ha legyintenének, hogy “a számlákat márpedig fizessétek ti”, akkor implicite elismernék a függetlenséget. Márpedig 2 milliárd dollárról van szó…

Dejan Cabrilo

A blogger beszélt még arról, hogy a szerbek, horvátok, bosnyákok és albánok közt még él egy nagyszámú kisebbség a volt Jugoszlávia területén, mely semmiféle közösségi jogban nem részesült, és valószínűleg nem is fog részesülni: ők a cigányok. Az egymást rühellő nemzetek a cigányok elleni gyűlöletben találják meg a közös hangot. Szerbiában semmiféle stratégia nem létezik a romák integrációjára, a szerb nyelvet nem ismerő gyerekek nagy részét kisegítő iskolákba zsupppolják, oszt csókolom.

Szó esett még a szerb média magatartásáról Koszovóval kapcsolatban: egyedül a B92 közvetít úgy-amennyire kiegyensúlyozott és árnyalt képet a kérdésrÅ‘l – igaz, albán politikus itt sem nyilatkozhat. A szerb közszolgálati médiumban például minden nap vezetÅ‘ valamilyen koszovói hír, csak arról egy szó sem esik soha, hogy Koszovóban esetleg albánok is élnének. IdÅ‘járásjelentéskor pedig külön kitérnek Koszovóra. Édes, nem?