Archívum: február, 2008

Teréz anya

2008. február 29., Timi

picture-571_phixr.jpg

Teréz anya magába roskadva áll a kettéosztott város határán

Hogyan forgassuk a köpönyeget?

2008. február 29., Timi

Spanyolország nem ismerte el a független Koszovót. Ricardót ezért a szerbek szívesen fogadták Kosovska Mitrovicában, meséli a tapasztalatait. Megérkezünk Pristinába, Ricardóval valahogy megtaláljuk a hotelt, ahol szobája van foglalva, s szerinte nekünk is akad majd. Leparkolunk, kiszállás előtt Ricardo így szól:

- Aztán ne felejtsétek el, itt Koszovóban én francia vagyok!

Mi meg hángöriönek.

A kettéosztott város

2008. február 29., Timi

Koszovón látszik, hogy fiatal ország. Míg Novi Pazarban a levakolatlan házak az örök befejezetlenség képzetét keltik, Kosovska Mitrovica fele közeledve az az érzésem, minden most épül, a szó szoros értelmében, s a jelen pillanatban is odébb tesznek egy téglát a másikra. Emiatt, bár itt is rengeteg a pirosban hagyott ház, úgy tűnik, ez valóban ideiglenes állapot.

A határ után párszor megálltunk albán zászlókat fotózni, aztán hagytuk, hiszen gyakorlatilag minden második épület homlokzatán ott lobog a piros-fekete lobogó, gyakran az amerikai és az EU-s társaságában. Érdekes módon a hivatalos zászló ritkább – valszeg még nem terjedt el annyira, és az emberek szívéhez közelebb áll az albán nemzeti zászló.

picture-512_phixr.jpg
picture-523_phixr.jpg

Az Ibar folyó kettéosztotta város albán részébe érkezünk. Mint a kolozsvári Monostor negyedbe csöppentünk volna, még a több helyről is hallható zene is a manelére emlékeztet. Az emberek ruházata is hasonló, olcsóbb (kínai?) cuccokban járnak, mint a belgrádiak. A tömháznegyedben egyetlen régebbi épület sem kelti fel a figyelmemet, annál inkább a hatalmas, emeletes lakóházak.

picture-554_phixr.jpg
picture-570_phixr.jpg
picture-569_phixr1.jpg

Parkolni az albán rész központjában szinte lehetetlen, végül betérünk egy mellékutcába, mutogatással megértetjük a szomszédos háznál betonkeverővel dolgozó férfitól, itthagynánk a kocsit, int, hogy oké. Kávézunk egyet Lori kávézójában, aztán indulás a várost kettéosztó, szépívű híd felé.

Még ilyen hidat nem láttam: négysávos, de teljesen üres. Semmi forgalom, néhány forgatócsoport a híd közepén dolgozik, katonák ácsingálnak a híd mindkét felén. Az albán részen kis fülkében rendőrök posztolnak, megkérdezzük, szabad-e fotózni és átmenni. Természetesen.

Míg albán részen nagy a zsivaj, piacoznak, beszélgetnek, megy a zene, a szerb oldal borzasztó kihalt. Ugyanaz a monostori fíling, de lepukkantabb, a tömházak is régiek. És természetesen mindenhol szerb zászló, a hídról a negyedbe vezető főúton hatalmas transzparens hirdeti, hogy Koszovó Szerbia része. Amúgy kb. egy órával késtük le a napi rendszerességgel megejtett szerb tüntetést, többek közt a Novi Pazar-i autóelvontatás miatt. Szóval, 12.44-kor minden áldott nap a szerb részen felvonulnak, zászlókkal, és Koszovó függetlensége ellen tüntetnek.

picture-583_phixr.jpg
picture-587_phixr.jpg

Fotózgatunk, sétálunk, a híd lábánál görkoris szerb kislányok szólítanak le, angoltudásukat fitogtatva érdeklődnek, kik vagyunk, mi a nevünk és a telefonszámunk. Visszafelé a hídon futunk össze Ricardóval, freelancer riporter Spanyolországból. Figyelmeztet, neki azt mondták, nem szabad fotózni – mikor hallja, nekünk viszont igen, ő is előveszi a miénknél háromszor nagyobb profi gépét. Éppen jókor, mert jön a KFOR, vonulnak át albán részre a kocsikkal.

Ricardo meséli, még a taxis is csak a híd lábáig visz. Nincs kapcsolat a két városrész lakói közt – mi, tursiták és sajtósok szabadon sétálgatunk, és ugyanezt elvileg a helyiek is megtehetnék. De nem teszik. Félnek, főleg a szerbek. Akinek szerencsétlenségére az etnikailag kettéosztott terület “másik” felén van lakása, csak lapít és szorong, besötétíti az ablakokat.

picture-608_phixr.jpg

Szerb zászló az Ibar-parthoz közel. A túloldalon épül az albán negyed

Megbeszéljük, elvisszük Ricardót Pristinába. Egy hónapig készítette elő az útját, rengeteg contact persont ismer, és mehetünk vele interjúzni. Szuper. Az úton arról beszélgetünk, hogy valójában nincs megoldás. Szerbek és albánok egyaránt elhatárolódnak a másik féltől. Ricardo felveti, a belgrádi kormány át kellene telepítse a Kosovska Mitrovica-i szerbeket Szerbiába, mert itt ők nem tudnak boldogan élni. Nem, valóban nem – csak tengődnek egyik napról a másikra, létezésük egyetlen külső jele, hogy néha felvonulnak. És ugyanúgy szenvednek az általános koszovói gazdasági válságtól, vagy talán még jobban. Nincs termelés, nincs ipar, csak kereskedelem, meg persze építkeznek albán részen ezerrel – Koszovó a nemzetközi segítség nélkül nem tudna megélni. Az albán rész egyik pici asztalosműhelyéből fúrógép hangja szűrődik ki: a kisvállalkozást a Máltai Szeretetszolgálat támogatja. Ahogy Dejan mondta még Belgrádban: like in Central Africa.

Update: Ez az Erdély FM-nek elmondott beszámoló bővített verziója, az áramot ugyanis közben megadták, pontosabban megint bekapcsolták a generátort:) lesz egy bejegyzésem majd arról, mit tegyünk, ha reggel 8-kor még a hotel is be van zárva, sehol egy lélek, nincs áram, sem nesszkávé.

Timi pristinai tudósítása az ErdélyFM-nek

2008. február 29., admin

Timi tegnapi útiélményeiket foglalta össze az Erdély FM számára: Koszovón látszik gyakorlatilag, hogy most épül, úgy értem a szó szoros értelmében, tehát egy csomó befejezetlen, illetve most épülő házat, meg tömbházat láttunk. A határ után megálltunk albán zászlókat fotózni, ami az amerikaiakkal együtt általában ki van tűzve a házak homlokzatára, de aztán rájöttünk, hogy semmi értelme, mert mindenhol fellelhetők.

Az első állomás Kosovska Mitrovica, az Ibar folyó által kettéválasztott város volt, ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy szép ívű híd az albán és a szerb városrész között, és a lakosok nem járnak át. Még a taxis is csak a híd lábáig visz – ezt már Ricardo mesélte, egy spanyol fotós, akit felszedtünk a hídon sétálva. Ugyanis a turisták és természetesen a sajtósok szabadon járhatnak-kelhetnek. Ezt persze a helyiek is megtehetnék, de nem teszik, mert főleg a szerbek félnek.

Az albán részen kávéztunk, és az egész egy az egyben úgy néz ki, mint a kolozsvári Monostor negyed. Mindenhol termopán ablakos , jól szigetelő nyílászárókkal és rikító színekkel festett házak vannak, illetve kis teraszok, nagy, csiricsáré feliratok, a maneléhez hasonló zenék szólnak egy-egy ilyen bódé körül, ahol az árusok vannak. Nagy balkáni kavalkád jellege van az egésznek, de mégis olyan úgymond cartieres.

És persze mindenütt ott vannak a katonák, akik felügyelnek a biztonságra. A városban minden nap 12.44-kor tüntetés van a szerb oldalon a függetlenség ellen. A látnivalót azonban sajnos lekéstük, mivel Novi Pazarban elvontatták a kocsinkat és vissza kellett szerezzük, és vesztettünk kb. egy órát.

A Pristinába vezető útról: egész nap fájt a fejem, mert csupán másfél órát aludtunk, és a Pristinába vezető utat, meg azt, hogy megérkeztünk, félálomban meg félkómásan éltem meg. Ricardóval az EBESZ-nek egy hét éve Pristinában élő alkalmazottjával vacsoráztak, az biztos érdekes lesz. Én sajnos nem tudtam résztvenni ezen.

Most épp áramszünet van. Pristinában nagyon gyakran vannak áramszünetek, mint nálunk a kommunizmus idején, és néha elveszik a vizet is.

Még egyszer Novi Pazarról

2008. február 29., Timi

Novi Pazar, ahogy Sipi látta, nem ugyanaz, ahogy nekem lejött: először is, nem azért fagyott le szerintem a hangulat, mert egy nő be mert lépni a férfiak kávézójába, hanem azért, mert idegenek vagyunk. Belgrád és Novi Pazar közt az volt az első óriási különbség, ami általában egy kis- és egy nagyváros közt fennál: nagyvárosban a kutya sem törődik azzal, ki honnan és merre tart, s miért jött, kisvárosban pedig mindenki kiszúrja az idegeneket, és – végül is érthető módon – megnézi őket magának. Amikor kávét kértünk, és Sipi száján kiszaladt az expresso szó, nyilván próbálták magyarázni, hogy az nincsen, van viszont török kávé (hangalakilag: turski kafa, vagy vmi hasonló), és Sipi ebből hallotta a ki a turista szót. Szóval: mikor mindenféle halandzsa nyelven megértettük egymással, hogy nekünk kávé kell, és jó a török is, és ők adnak, természetesen, már semmi probléma nem volt:)

Az a kis kávézó legalább 30 évvel ezelőtti állapotokat tükröz: érdekesen keverednek a tradicionális és a szocreál elemek. Mindenhol óriási alumínium hamutartók, az alsó terítő feltehetőleg kéziszőttes, amit rátettek, az a lehető legolcsóbb műanyag védőabrosz (olyan tapintásúak, mint pl. a régi CFR-függönyök). Ezt rácsíptetik az alsó abroszra, nehogy a vendég a könyökével elmozdítsa. Vannak még régi, súlyos römitáblák, valószínűleg a törzsvendégek gyakran játszanak egy-egy partit; a székek fából készültek, de kopottak, és a western-filmekből ismert propelleres csillár lóg a plafonról.

A bosnyák bácsik közül az egyik tudott angolul, a másik meg németül. Ők kérték, fotózzuk le őket:) Az egyik még akart nekünk további kávékat fizetni. Ha akkor onnan egyenesen továbbmegyünk, összességében jó emlék maradt volna Novi Pazar. Csak az történt, hogy végre megtaláltuk a központot, ott pedig egy szerb, nagyjából a belgrádi stílust másoló pizzázót. Az a hely már teljesen a 21. század, és nekem ugyanaz volt az érzésem, mint ami Kosovska Mitrovicában pár órával később már nyilvánvaló volt: (legalább) két külön világ van egy-egy ilyen etnikalilag és felekezetileg megosztott városban. A szerb pizzázóban cirill betűs újságok voltak, a bosnyák kávézóban latin betűsek. Mielőtt beléptünk volna a szerb helyre, cigányasszony jött oda apró gyerekekkel, az egyik pózolt, hogy fotózzuk le, majd pénzt kértek. Nem volt nálam apró, intettem, hogy sajnálom, mire kérdezés és magyarázat nélkül odalépett egy tag, és kb. elküldte őket melegebb éghajlatra. A városközpontban egyetlen fejkendős nőt láttam, a “muzulmán” városrésszel ellentétben; a minket pénzes uniós polgároknak néző rendőr is szerb volt…

Pristina: az első benyomások

2008. február 29., Sipi

Hullafáradtan, este érkeztünk Pristinába, így különösebben sokat nem tudok mondani róla egyelőre, két dolgot leszámítva: 1. elvették a villanyt, a szállodában gyertyát gyújtottak, majd beindították a generátort. A jelen bejegyzést generátorra kötve írom, néha ingadozik a teljesítmény, ilyenkor a képernyő elhalványul. Tegnap állítólag víz sem volt egész éjszaka.

2. Egy japán vendéglőben vacsoráztam, mert ilyen is van Pristinában, méghozzá ízléses és olcsó. Mellékelem a fotókat:

picture-649_phixr.jpg

picture-650_phixr.jpg

picture-651_phixr.jpg

picture-654_phixr.jpg

Roncsautók

2008. február 29., Sipi

picture-646_phixr.jpg

Szerbiát és Koszovót ellepik az elmúlás különféle stádiumaiban levő autóroncsok. Koszovó fele minden faluban volt 2-3 ilyen telep, ahol egymás hegyén-hátán több tucat, akár több száz autó áll, hiányzó kerekekkel, lámpával, szélvédővel vagy flex-el szétvágva.

Tényleg csak cserealkatrésznek kellenének? Vagy más célt is szolgáltak valaha? Nem tudni, de annyi bizonyos, hogy ez a térség nyeli el, majd közvetíti “tiszta” papírokkal Oroszország fele a lopott nyugati luxusautókat.

Néha egy megálló

2008. február 29., Sipi

picture-495_phixr.jpg

picture-621_phixr.jpg

Bár többé-kevésbé nyugalom van Koszovóban, nem kell meglepődni, ha az utat gyakran elállja egy-egy tank vagy páncélozott csapatszállító akár a KFOR zöld, akár az UNMIK fehér színeiben. Ezen kívül mostanában a rendőrség is szívesen áll ki az út mellé, mondjuk radarozni.

Igazából a KFOR-katonák nem csinálnak semmit, csak megmutatják, hogy jelen vannak. A KFOR elvileg a hadsereg szerepét látja el Koszovóban. Attól, hogy az utóbbi időben gyakoribbá váltak a járőrök, illetve néha úttorlaszokat emelnek és aztán egyenként engedik át az autókat, azt remélik, hogy a fegyverek látványa eleve lehűti kicsit a kedélyeket.

Az UNMIK-é elvileg a végrehajtó hatalom – ez csak elvileg, mert az ENSZ-testület mandátuma lejár, helyét hamarosan az EU veszi át.

Kis kulturális sokk Novi Pazarban

2008. február 29., Sipi

Betérünk kávézni egy kis muszlim helyre Novi Pazarban (ez még a parkolás előtt volt). Öregek ülnek csendben az asztalok előtt, újságot olvasnak, elmélkednek. Nincsen nő közöttük. Timi kér egy kávét: a helyiségben megfagy a levegő.

picture-415_phixr.jpg

- Nekünk török kávénk van, nem turistáknak való az – válaszol a vén csapos elutasítóan.

- Török kávé pont jó lesz – így mi.

- Biztos? – kérdi, most már megenyhülve. Rendben.

picture-414_phixr.jpg

Kihozzák a kávét, megisszuk, fizetésre kerül sor.

- How much?

A csapos feltartja három ujját.

- 3 mi? – s elkezdek kotorászni a pénztárcámban, elővakarok 3 dínárt. Az asztalnál ülők nevetnek (ez viccesen kevés pénz, az apró is 10 dinárnál kezdődik), nem három, 30 dinár volt a két kávé. Ez egyébként kevesebb mint fél euró.

Tovább keresgélek, de mivel a pénztárcában a lej, euró és dínár vegyül, ráadásul elég nagy címletű bankjegyekben, nem nagyon megy a dolog. Erre az egyik öreg belenyúl a pénztárcámba, és néhány 50 eurós alól előhalássza a 3, egyenként 10 dínáros bankót.

Megköszönjük, megköszönik, fotózkodunk, marasztalnak, végül aztán távozunk. Ilyen világ is van itt.

picture-419_phixr.jpg

A koszovói határon át

2008. február 28., Sipi

Ez is megvolt nekünk ma. Igazából nem is nagy ügy, valószínűleg csak a novi pazari történet rontotta el a hangulatom annyira, hogy rendesen izzadó tenyérrel hajtottam a határ fele vezető szerpentinen. A vidék gyönyörű, de teljesen kihalt és nagyon szennyezett – az út mentén a fűben mindenhol PET-palackok, zacskók és mindenféle egyéb, szélfútta trutymók.

Néha szembejön egy-egy lepukkant autó, előzni nem előz senki. A házak ugyanúgy a félbehagyottság érzetét keltik, mint a Szandzsákban – az emeletesre tervezett háznak megvan a négy fala, a teteje, oszt valami szobában laknak is, a ház többi részében fúj a szél. Gaz és autóroncsok mindenhol, az autók nyugatról való behozása és lángvágóval való feldarabolása alighanem a legjobb biznisz errefelé (erre külön posztban ki fogok térni).

picture-473_phixr.jpg

Sajnos nem jut eszmbe milyen helységnél léptük át a határt, és mivel nem is pecsételtek, nem tudom visszakeresni. Mindenesetre volt egy nagy mesterséges tó…

S akkor a szerb határ, egy árva bódéval és két – csöppet sem szimpatikus – határőrrel. Elveszi az útleveleket, azután szokatlanul sokat tart a procedúra. Halljuk, amint ismételgetik a neveinket. Visszajön a határőr, hogy hívnak, mi a család- és keresztnevünk. Mondjuk. Visszasiet. Kisvártatva a társával jön vissza, újból mondjuk a neveket, tanakodnak. Alighanem cirill betűkkel kell bevezessenek a nagykönyvbe, csakhogy ők latin betűkkel hadilábon állnak. Magyarán nem nagyon tudják kiolvasni a neveinket.

Ez így folyik egy darabig, majd a “mi” emberünk kitörő örömmel böki oldalba értetlenkedő társát: minden tiszta és világos, neki lett igaza, visszaadja a papírokat, int hogy gyorsan, el. A dolog azért fura, mert nem pecsételtek bele az útlevelekbe (nyilván gáz nekik ha pecséttel elismerik hogy valaki kilép a szerb határon és Koszovónak, egy más országnak a területére lép).

picture-453_phixr.jpg

… meg egy csomó alagút

Az UNMIK-ellenőrzőpont már sokkal katonásabb, papírokat, csomagtartót kinyitni, mi van a hátizsákban, köszönjük, siessen visszacsomagolni. A (valószínűleg dán) tiszt Buna ziua-val köszön, de első pillantásra kiszúrja, hogy a román útlevélben magyar nevek vannak – you are hungarians, right? Barátságosan jó utat kíván, és itt sem pecsételnek. Egy nemlétező határon keltünk át ma.