Ez is megvolt nekünk ma. Igazából nem is nagy ügy, valószínűleg csak a novi pazari történet rontotta el a hangulatom annyira, hogy rendesen izzadó tenyérrel hajtottam a határ fele vezető szerpentinen. A vidék gyönyörű, de teljesen kihalt és nagyon szennyezett – az út mentén a fűben mindenhol PET-palackok, zacskók és mindenféle egyéb, szélfútta trutymók.

Néha szembejön egy-egy lepukkant autó, előzni nem előz senki. A házak ugyanúgy a félbehagyottság érzetét keltik, mint a Szandzsákban – az emeletesre tervezett háznak megvan a négy fala, a teteje, oszt valami szobában laknak is, a ház többi részében fúj a szél. Gaz és autóroncsok mindenhol, az autók nyugatról való behozása és lángvágóval való feldarabolása alighanem a legjobb biznisz errefelé (erre külön posztban ki fogok térni).

Sajnos nem jut eszmbe milyen helységnél léptük át a határt, és mivel nem is pecsételtek, nem tudom visszakeresni. Mindenesetre volt egy nagy mesterséges tó…

S akkor a szerb határ, egy árva bódéval és két – csöppet sem szimpatikus – határőrrel. Elveszi az útleveleket, azután szokatlanul sokat tart a procedúra. Halljuk, amint ismételgetik a neveinket. Visszajön a határőr, hogy hívnak, mi a család- és keresztnevünk. Mondjuk. Visszasiet. Kisvártatva a társával jön vissza, újból mondjuk a neveket, tanakodnak. Alighanem cirill betűkkel kell bevezessenek a nagykönyvbe, csakhogy ők latin betűkkel hadilábon állnak. Magyarán nem nagyon tudják kiolvasni a neveinket.

Ez így folyik egy darabig, majd a “mi” emberünk kitörő örömmel böki oldalba értetlenkedő társát: minden tiszta és világos, neki lett igaza, visszaadja a papírokat, int hogy gyorsan, el. A dolog azért fura, mert nem pecsételtek bele az útlevelekbe (nyilván gáz nekik ha pecséttel elismerik hogy valaki kilép a szerb határon és Koszovónak, egy más országnak a területére lép).

… meg egy csomó alagút

Az UNMIK-ellenőrzőpont már sokkal katonásabb, papírokat, csomagtartót kinyitni, mi van a hátizsákban, köszönjük, siessen visszacsomagolni. A (valószínűleg dán) tiszt Buna ziua-val köszön, de első pillantásra kiszúrja, hogy a román útlevélben magyar nevek vannak – you are hungarians, right? Barátságosan jó utat kíván, és itt sem pecsételnek. Egy nemlétező határon keltünk át ma.

Elküldve: 2008. február 28., 21:19-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel.