Roncsautók

2008. február 29., Sipi

picture-646_phixr.jpg

Szerbiát és Koszovót ellepik az elmúlás különféle stádiumaiban levő autóroncsok. Koszovó fele minden faluban volt 2-3 ilyen telep, ahol egymás hegyén-hátán több tucat, akár több száz autó áll, hiányzó kerekekkel, lámpával, szélvédővel vagy flex-el szétvágva.

Tényleg csak cserealkatrésznek kellenének? Vagy más célt is szolgáltak valaha? Nem tudni, de annyi bizonyos, hogy ez a térség nyeli el, majd közvetíti “tiszta” papírokkal Oroszország fele a lopott nyugati luxusautókat.

Néha egy megálló

2008. február 29., Sipi

picture-495_phixr.jpg

picture-621_phixr.jpg

Bár többé-kevésbé nyugalom van Koszovóban, nem kell meglepődni, ha az utat gyakran elállja egy-egy tank vagy páncélozott csapatszállító akár a KFOR zöld, akár az UNMIK fehér színeiben. Ezen kívül mostanában a rendőrség is szívesen áll ki az út mellé, mondjuk radarozni.

Igazából a KFOR-katonák nem csinálnak semmit, csak megmutatják, hogy jelen vannak. A KFOR elvileg a hadsereg szerepét látja el Koszovóban. Attól, hogy az utóbbi időben gyakoribbá váltak a járőrök, illetve néha úttorlaszokat emelnek és aztán egyenként engedik át az autókat, azt remélik, hogy a fegyverek látványa eleve lehűti kicsit a kedélyeket.

Az UNMIK-é elvileg a végrehajtó hatalom – ez csak elvileg, mert az ENSZ-testület mandátuma lejár, helyét hamarosan az EU veszi át.

Kis kulturális sokk Novi Pazarban

2008. február 29., Sipi

Betérünk kávézni egy kis muszlim helyre Novi Pazarban (ez még a parkolás előtt volt). Öregek ülnek csendben az asztalok előtt, újságot olvasnak, elmélkednek. Nincsen nő közöttük. Timi kér egy kávét: a helyiségben megfagy a levegő.

picture-415_phixr.jpg

- Nekünk török kávénk van, nem turistáknak való az – válaszol a vén csapos elutasítóan.

- Török kávé pont jó lesz – így mi.

- Biztos? – kérdi, most már megenyhülve. Rendben.

picture-414_phixr.jpg

Kihozzák a kávét, megisszuk, fizetésre kerül sor.

- How much?

A csapos feltartja három ujját.

- 3 mi? – s elkezdek kotorászni a pénztárcámban, elővakarok 3 dínárt. Az asztalnál ülők nevetnek (ez viccesen kevés pénz, az apró is 10 dinárnál kezdődik), nem három, 30 dinár volt a két kávé. Ez egyébként kevesebb mint fél euró.

Tovább keresgélek, de mivel a pénztárcában a lej, euró és dínár vegyül, ráadásul elég nagy címletű bankjegyekben, nem nagyon megy a dolog. Erre az egyik öreg belenyúl a pénztárcámba, és néhány 50 eurós alól előhalássza a 3, egyenként 10 dínáros bankót.

Megköszönjük, megköszönik, fotózkodunk, marasztalnak, végül aztán távozunk. Ilyen világ is van itt.

picture-419_phixr.jpg

A koszovói határon át

2008. február 28., Sipi

Ez is megvolt nekünk ma. Igazából nem is nagy ügy, valószínűleg csak a novi pazari történet rontotta el a hangulatom annyira, hogy rendesen izzadó tenyérrel hajtottam a határ fele vezető szerpentinen. A vidék gyönyörű, de teljesen kihalt és nagyon szennyezett – az út mentén a fűben mindenhol PET-palackok, zacskók és mindenféle egyéb, szélfútta trutymók.

Néha szembejön egy-egy lepukkant autó, előzni nem előz senki. A házak ugyanúgy a félbehagyottság érzetét keltik, mint a Szandzsákban – az emeletesre tervezett háznak megvan a négy fala, a teteje, oszt valami szobában laknak is, a ház többi részében fúj a szél. Gaz és autóroncsok mindenhol, az autók nyugatról való behozása és lángvágóval való feldarabolása alighanem a legjobb biznisz errefelé (erre külön posztban ki fogok térni).

picture-473_phixr.jpg

Sajnos nem jut eszmbe milyen helységnél léptük át a határt, és mivel nem is pecsételtek, nem tudom visszakeresni. Mindenesetre volt egy nagy mesterséges tó…

S akkor a szerb határ, egy árva bódéval és két – csöppet sem szimpatikus – határőrrel. Elveszi az útleveleket, azután szokatlanul sokat tart a procedúra. Halljuk, amint ismételgetik a neveinket. Visszajön a határőr, hogy hívnak, mi a család- és keresztnevünk. Mondjuk. Visszasiet. Kisvártatva a társával jön vissza, újból mondjuk a neveket, tanakodnak. Alighanem cirill betűkkel kell bevezessenek a nagykönyvbe, csakhogy ők latin betűkkel hadilábon állnak. Magyarán nem nagyon tudják kiolvasni a neveinket.

Ez így folyik egy darabig, majd a “mi” emberünk kitörő örömmel böki oldalba értetlenkedő társát: minden tiszta és világos, neki lett igaza, visszaadja a papírokat, int hogy gyorsan, el. A dolog azért fura, mert nem pecsételtek bele az útlevelekbe (nyilván gáz nekik ha pecséttel elismerik hogy valaki kilép a szerb határon és Koszovónak, egy más országnak a területére lép).

picture-453_phixr.jpg

… meg egy csomó alagút

Az UNMIK-ellenőrzőpont már sokkal katonásabb, papírokat, csomagtartót kinyitni, mi van a hátizsákban, köszönjük, siessen visszacsomagolni. A (valószínűleg dán) tiszt Buna ziua-val köszön, de első pillantásra kiszúrja, hogy a román útlevélben magyar nevek vannak – you are hungarians, right? Barátságosan jó utat kíván, és itt sem pecsételnek. Egy nemlétező határon keltünk át ma.

Itt a piros, hol a piros?

2008. február 28., Sipi

Ma elvontatták az autónkat. Elmesélem mi történt: az útiterv szerint megérkeztünk a Szandzsák “fővárosába” Novi Pazarba. Korábban figyelmeztettek, hogy az ortodox-muszlim vidék, bár nyugis, nem egészen turistabarát, mégis úgy döntöttünk: megnézzük. Az első problémák ott kezdődtek, amikor nem sikerült megtalálni a város központját, akármerre mentünk, ugyanaz a lepusztult kép, elhanyagolt, befejezetlen házak, céltalan építmények, kis boltok, melyekről lerítt, hogy nem bonyolítanak nagy forgalmat.

Közlekedési táblák természetesen inkábbb hiányoznak. Ez persze senkit nem zavar, és már én sem igazán veszem észre, no de csak bekeveredtünk egy olyan helyre, amiről kis jóindulattal azt lehet mondani, hogy valami központhoz hasonló dolog. Tulajdonképpen egy nagy útkereszteződés ahova minden irányból ömlenek az autók, és egy rendőr is áll ott, szemlátomást különösebben nem érdekli a forgalom irányítása.

Eldöntjük, ha már eddig elkeveredtünk, megreggelizünk. Parkolni könnyű Szerbiában – ezt már megtanultam – valahol otthagyod az autót, ha a többiek elférnek, akkor minden oké. Így is lett, felhúztam a járdára az útkereszteződés egyik oldalán (több más autó mellé). Amikor átvágunk az útkereszteződésen még hátranézek – látom hogy a rendőr mustrálgatja a kocsit. Akkor valami azt súgta, húzzunk innen a picsába, aztán mégsem: beültünk reggelizni.

picture-438_phixr.jpg

A szendvics egyébként finom volt

Nyugodtan megesszük a szendvicset és visszasétálunk az autóhoz – csakhogy ott, ahol az autót hagytuk, üres a hely. Belémfagyott a szar, azt hiszem, így mondják. Odarohanok a rendőrhöz, aki még mindig ott ácsingál, kérdem, nem-e látott egy piros Dacia Logant. De látott, elvontatták.

- Miért?

- Mert tilosban parkolt.

- Dehát itt mindenki tilosban parkol (körbemutatok, az útkereszteződésnek azon az oldalán 3 helybéli autó áll)

- Ja, de ti EU-s államoplgárok vagytok, nektek van pénzetek – röhög.

Elindulunk megkeresni a céget, melynek az udvarán állítólag ott a kocsi: hálistennek nem vitték messzire, 5 perc alatt ott vagyunk egy lepukkant tömbház udvarán egy valamilyen dróthálóval elkerített telephelyen – és ott az autó. Huhh.

picture-441_phixr.jpg

Pénzzel teli Dacia Logan

Van egy office-szerű bádogdoboz is, angolul is beszélnek kicsit, of course. Legalább azt megértik, hogy how much. Nos, a büntit az autó hengerűrtartalma szerint számolják – érdekes gyakorlat – a csávó szoroz egyet gyorsan és kideríti: valami 4500 dinárt kell leperkálni.

Annyi persze nincsen nálunk dinárban – sebaj, euró is jöhet, összesen 57 lesz – sőt, az 50 eurós bankjegyet kipótolhatjuk pár száz dinárral. De pár dinárka így is hibádzik – sebaj, legyint nagyvonalúan emberünk

Akkor most ő kiállítja a nyugtát. Muhaha. Ír is valami cirill izéket egy papírra, a kocsi forgalmiját betűzgeti, mindenféle idióta kérdéssel jön, na de végre kész. Mehetünk. A kocsiban vettük észre, hogy a fecnin egy csomó szám van ugyan, de egyik sem egyezik a 4500 dinárral, sem pedig az 57 euróval, sem azok bármilyen kombinációjával.

Timi vissza akar menni cirkuszolni – én csillapítom, ki a fenéhez menjen panaszt tenni, a forgalmat irányító rendőrhöz, aki valszeg csinos kis százalékot kap a dologból?

Tanulság: 1. Novi Pazarba többet a lábam nem teszem 2. a közlekedési szabályokat betartom 3. ilyen mulya vagyok, Rambó másképp áll hozzá a dolgokhoz. Ámen.

Belgrádi lifestyle

2008. február 28., Timi

Kedden délben Dejan, délután-este Zoli mesélt nekünk mindenféléket a városról, az emberekről, s pont jó, hogy egyikük úgymond tősgyökeres belgrádi, másikuk pedig inkább kívülről, az ideiglenesen itt lakó, sokat utazó, világlátott értelmiségi szemszögéből hívja fel a figyelmünket bizonyos dolgokra.

Ingatlanárak. Dejan a szüleinél lakik, ezért nem igazán tud albérletárakat mondani. Zoli szerint egy belvárosi pici lakás – 30-40 négyzetméteres – havonta 5-600 euróba kerül, ami simán romániai nagyvárosi árkategória. A nagykövetségek környékén, ami roppant drága, a 130 négyzetméteres lakás havi bére 1700 euró. Ha lakást akarsz vásárolni magadnak, Dejan szerint megnyúz a bank a hitellel, ezért ő per pillanat nem is szándékozik próbálkozni hasonló projekttel. Meg valszeg amúgy sem adnának annyit a fizetésére.

Zoli úgy tudja, a belvárosi lakások ára 2000 euró négyzetméterenként – Kolozsváron a Györgyfalvi negyed elején lehet ennyiért lakást venni. Újbelgrádban azonban a frissen felhúzott házak már 1500 euró/négyzetmétertől kaphatóak. Az utóbbi évben egyre több az ingatlanberuházás, sorra épülnek a panelházak, irodaházak, Belgrádba érkezésünkkor mi is láttuk a darurengeteget.

Bürokrácia. Zolitól tudjuk, hogy a “szerb flotant” megszerzése legalább annyira macerás, mint nálunk. Ide-oda küldözgetnek, és a lakástulajdonos kötegnyi iratot kell beszerezzen, míg végül adnak egy papírt, amivel igazolod, hogy hol laksz. Minden hivatalban, de kivétel nélkül mindenhol, a múzeumi vendégkönyvekhez hasonló, vaskos piros füzetbe kerül a neved, hogy te ott és akkor valamilyen igazolást kértél.

Életszínvonal. Belgrádban az emberek nagyon sokat adnak magukra, étterembe és sörözni járnak, cuccos mobilt vesznek, s az autónak is lehetőleg újnak kell lennie. Mindez kész csodának tűnik, hiszen honnan, ha 20%-os a munkanélküliség? Zoli a feketegazdasággal magyarázza: nagyon sokan vállalnak be nem jelentett munkát. Jön a fizu, a munkaadó is jól jár… a belgrádi átlagkereset kb. 500 euró, ennyit egy takarítónő is megkeres, ha jól fizető multiknak dolgozik, ugyanakkor a mérnökök havi bérezése 600 eurótól kezdődik.

Fiatalok lehetőségei. Dejan meséli, nem igazán van a szakmának megfelelő elhelyezkedési lehetőség, ő is, bár politikatudományt végzett, programozóként dolgozik. Amúgy szerinte az itteni egyetemek nem valami színvonalasak – Zoli ezt kívülről másképp látja, a kollégái jól képzett szakemberek, akik helyben végeztek. Dejan szerint jelenleg más országokhoz hasonlóan itt is túltermelés van pl. közgazdászokból, menedzserekből, de hát hiába akar mindenki vezető lenni, ha nincs, aki dolgozzon. S ez a baj: az ipar nagyjából összeomlott, nem igazán termelnek semmit Szerbiában.

Kifizetné Koszovó adósságait Szerbia?

2008. február 28., Sipi

Dejan mesélte, a szerbek annyira komolyan gondolják, hogy kifizetnék Koszovó adósságait. Ugyanis ha legyintenének, hogy “a számlákat márpedig fizessétek ti”, akkor implicite elismernék a függetlenséget. Márpedig 2 milliárd dollárról van szó…

dejan.jpg

Dejan Cabrilo

A blogger beszélt még arról, hogy a szerbek, horvátok, bosnyákok és albánok közt még él egy nagyszámú kisebbség a volt Jugoszlávia területén, mely semmiféle közösségi jogban nem részesült, és valószínűleg nem is fog részesülni: ők a cigányok. Az egymást rühellő nemzetek a cigányok elleni gyűlöletben találják meg a közös hangot. Szerbiában semmiféle stratégia nem létezik a romák integrációjára, a szerb nyelvet nem ismerő gyerekek nagy részét kisegítő iskolákba zsupppolják, oszt csókolom.

Szó esett még a szerb média magatartásáról Koszovóval kapcsolatban: egyedül a B92 közvetít úgy-amennyire kiegyensúlyozott és árnyalt képet a kérdésről – igaz, albán politikus itt sem nyilatkozhat. A szerb közszolgálati médiumban például minden nap vezető valamilyen koszovói hír, csak arról egy szó sem esik soha, hogy Koszovóban esetleg albánok is élnének. Időjárásjelentéskor pedig külön kitérnek Koszovóra. Édes, nem?

Ződ

2008. február 28., admin

Lássatok tavaszt. Zöld füvet, zöld tankot, vár fokán a szelet.

tav1.jpg

A belgrádi vár

tav2.jpg

Fegyvermúzeum

tav3.jpg

tav5.jpg

tav6.jpg

Kalemegdan – a legszebb és legnagyobb park, a vár területén. Török szóból ered a neve, jelentése: harctér. Sok vér folyhatott, a februári hőségben szépen kihajtott a növényzet, néhány virágot is fel lehet már fedezni itt-ott. Nem a kolozsvári Fellegvár, na.

tav10.jpg

Hunyadi János. Iancu de Hunedoara. Sibinjanin Janka/Сибињанин Јанко. 1456, Nándorfehérvár-Belgrád

tav8.jpg

A Száva és a Duna találkozása

tav9.jpg

A bomba sztori

2008. február 27., Sipi

Korábban írtunk a szétbombázott épületről Belgrád központjában, meg arról, hogy kinyomozzuk mi is történt, főleg arra tekintettel, hogy miért nem bontják le vagy javítják meg. Az a sztori, hogy az épület volt a hadügyminisztérium, amolyan szerb Pentagon, amit 1999-ben a NATO bombázott. A NATO sok más épületet is bombázott akkoriban, nagy részüket szépen felújították.

Ezzel azért nem lehet semmit kezdeni azóta sem, mert valami hivatalnok anno a műemlékek listájára tette az amúgy… khm… kicsit csúnya épületet. Miután meglyuggatták, lebontani mégsem lehet, mert izé, mégiscsak műemlék, újraépíteni meg senkinek nincsen kedve, mert épen sem valami szemet gyönyörködtető épület. A dolgot tovább komplikálja, hogy előfordulhat, akad még pár fel nem robbant bomba a romok közt – az óvintézkedéseket betartva építkezni pedig annyira költséges, hogy senkinek nincsen pénze rá.

Köszönjük Frodónak a kommentet (lásd az előző post) és Dejannak, belgrádi barátunknak a sztorit. És mivel az épületet tilos fotózni, kattintgattunk párat. Indzsoj!

bomb1.jpg

bomb2.jpg

A hostel-ökoszisztéma. Turisztok, manele, weddingLuis

2008. február 27., Timi

A hostel külön világ, estére mindenki begyűl a nem túl nagy ebédlő-nappaliba, a NO SMOKING felirat alatt békésen cigiznek, söröznek, valahogy nincs kedvünk mégsem odaülni, a lépcsőn üldögélünk, aztán megállapodunk: ideje eltenni magunkat holnapra. Négy szoba van az emeleten, emeletes ágyak, tömegszállás, de ízlésesen berendezve, a fürdő is okés, épp a tusolófülke ajtaját lehetetlen elhúzni. Angol nyelvű felirat figyelmeztet, mosd ki magad után.

Miközben várok a soromra, bejön egy piros indiai inges srác a szobába, láthatóan ott lakik ő is, bemutatkozunk, persze azonnal el is felejtjük egymás nevét. Kjúúúúd brit kiejtése van, világutazó éppen, novemberben kezdte Peruval, azóta járt már Kambodzsában és Szibériában is.

Ma átköltöztettek bennünket egy másik szobába, amely az udvarról nyílik, külön pici helyiség. Ott lakik a görög, aki a laptopját lazán az ebédlőben hagyja éjjelre, mezítláb mászkál, és persze ő is brother, hiszen országa szintén nem ismerte el Koszovót, mint ahogy a múltkor hosteles vendégkísérőnk felhívta erre a figyelmünket.

A brit sráccal is ez volt az első beszédtéma, hát igen, a téma nemhogy a levegőben van, de mindenre rátelepszik. Ő amúgy azon felvilágosult fiatal félművész-félhippi kozmopolitákhoz tartozik első ránézésre, akik utazgatnak, s a politikát és a politikáról való beszédet többnyire az első közhelyek elsütése után udvariasan elhárítják. Úgy tűnt azonban, aggódik kicsit amiatt, hogy a Birodalom álláspontja értelmében ő is félig-meddig Szerbia ellenségének tekinthető. Vele mindenki kedves, persze, s a személyes véleménye amúgysem egyezik feltétlenül a hivatalos állásponttal, de… Megnyugtatására megjegyzem, hogy itt (is) a táborok határai elmosódnak, a “lövészárokban” olyanok hasalnak szépen egymás mellett, akik nem is gondolnák, hogy okuk volna átkúszni a szomszédba. De aztán átterelődik a téma, mert az amerikai szövetséggel szívatom, és élvezem, amint kibújik belőle a gyarmatosítóattitűd, hogy ők, akiknek még történelmük sincs igazából, Artúr királyból rómait csináltak… aztán nevetünk, egészséges öniróniával felszerelt polgárral van dolgom, identitások sokasága birtokosával, az anyatejjel magába szívott nagyvonalúság és szabadelvűség mondatja ki vele, hogy a bevándorlás jó és természetes folyamat, az ott élő indiaiak pl. természetesen britek, a másod-harmadgenerációs bevándorlók mind azok. Ráragadt valamennyi lengyel szó, amikor a munkatársai között több volt a lengyel, mint a brit, és többnyire lengyelül kommunikáltak. Hirtelen rácsodálkozón jegyzi meg, mindez “a saját országában” is megtörténhet az emberrel.

Csend. Aztán felnevet, a “saját ország” és “tiszta vér” képzete szétfoszlik, már csak globalizáció van, zenéről, filmekről, könyvekről esik szó, sZempölt hallgattatok vele, szereti, elsorolom a hangszereket, megakadok, kiderül, az angolban nincs gyűjtőnév a pengetős hangszerekre, hm, ez izgi. Ajánlom neki a Félszigetet, ha már jönne Romániába is, ellenpontként vázolom a manele és weddingLuis fogalmát, hunyorít, hogy a cheap musicot is ki kell próbálni néha, ne legyek már olyan elítélően kategorikus.

a netkávézóban szemben velem japán nő ül, középkorú, és amennyire hallottam beszélni, perfekt tud szerbül. Zoli, akivel most este találkoztunk, egy év alatt saját bevallása szerint elég sokat felszedett a nyelvből. Nekem tetszik a hangzása, a sok duruzsoló zs és dzs és cs.

A hostel reggel még őrzi a lenti buli (focimeccs? kabaré? nem lehetett eldönteni, annyi biztos, sokan és sokat röhögtek) nyomait, egy lány (asszony? Sipinek igaza van, a nők itt tényleg mind szépek) asztalt töröl, mikor látja, reggelizni szeretnénk. Törött lábú harmincas pasi tartja szóval. Motorbaleset.