Ugyan mi eredetileg a Decani kolostort akartuk megnézni, de a cigányos történetnek utána akartunk járni, így péntek reggel irány Istok. Jó kétórás kóválygás után végül sikerül bemérni egy jókora, lerombolt településtIstok mellett.

Megvan a Goriot kolostor is egy hegyoldalban, mi nem látjuk hogy ott bármi is lenne, de a helyiek szerint az az, menjünk vissza az útkereszteződésig és jobbra felfele. Velünk jön egy albán srác is, van ideje bőven: a suli 12-ig tart, meg különben is.

A kaptatón felfele faggatózunk, éltek-e cigányok itt, és ha igen, hova tűntek. Sajnos nem tudja: a háború idején nagyon kicsi volt, csak arra emlékszik, hogy egy autó csomagtartójában menekülnek Montenegróba, ott 6 hónapig éltek. A szüleivel pedig sosem beszél ezekről az időkről.

Miután elhagyunk egy konténert Discard your weapons here felirattal, feltűnik a földút végén a kolostor. Spanyol KFOR katonák védik, nem engednek be: vissza kell mennünk a KFOR bázisra, ahol majd engedélyt fognak kérni az apácáktól hogy beléphessünk.

Míg az engedélyre várunk (az apácák nem sietik el) van idő beszélgetni egy KFOR-tiszttel: kiderül, előzőleg Irakban szolgált, ehhez képest Koszovó igazi lazulás. Míg Irakban folyton bombáktól rettegtek, itt az albánok felszabadítókként tekintenek rájuk, a szerbek pedig foggal-körömmel kapaszkodnak beléjük, hiszen ők az egyedüli védelmezőik.

A katonák napi munkája a járőrözés – egy bizonyos útvonalat járnak végig az egységek, és akkor jó, ha nem kell csinálni semmit. Igazából az a lényeg, hogy mindenki lássa: itt vannak. A szerb apácák csak KFOR-kísérettel jöhetnek ki a faluba a kolostorból, de eddig nem voltak incidensek, az albánok nem néznek ferde szemekkel rájuk.

Érdekesség, hogy a bázison egy csomó bicikli áll – a katonák számára kötelező a testmozgás, vasárnaponként civilben, ötös csoportokban kikerekeznek a faluba.

Feltűnik még, hogy nem szaroznak sokat a formalitásokkal: ha felettesükkel találkoznak, a katonák szalutálnak, de aztán nagyjából ugyanolyan hangnemben beszélgetnek a tisztekkel, mint kollégák egy civil munkahelyen. Sőt, azt a tisztet, aki minket kísér, még ugratják is, de nem haragszik: az andalúziaiak, mint ő, már csak ilyenek, szeretnek viccelődni – mondja.

Végül megérkezik a jóváhagyás – felmehetünk a kolostorba, csakhogy kiderül, az apácák kizárólag szerbül hajlandóak beszélni (bár a katonák szerint borítékolni lehet hogy angolul és spanyolul is értenek valamicskét). Fordító nincs, és lehetetlen szerb tolmácsot találni a környező falvakban – a KFOR katonák például úgy kommunikálnak, hogy egy személy szerbről katalánra fordít, egy másik katalánról spanyolra. Tehát esik a dolog, legközelebb vasárnap lehetne visszajönni – csakhogy akkor mi már hazafele tartunk.

Hazafele kiszállunk az autóból, és fotózzuk a lerombolt házakat. Azt sem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni, hogy valóban ez-e a cigányfalu vagy sem.

Első este Ricardo révén megismerkedtem egy EBESZ-munkatárssal, aki 8 éve él itt, és hazatérő koszovóiak (szerbek és albánok) ingatlanügyeivel foglalkozik. Feltűnt, hogy mennyire lazán kezeli a sajtót: leszögezte, hogy off the record mesél (ha interjú kellene, akkor keressük meg az EBESZ sajtósát, de nem nagyon fog mondani semmit – nevet), majd mintha régi ismerősökkel beszélgetne, olyan történeteket mondott, amitől Ricardóval együtt az eszünk megállt. A nemzetközi jog hiányosságai, a szerencsétlen történelem és az itt élő emberek, a nemzetközi szervezetek tehetetlenkedésével együtt olyan komplex helyzetet idézett elő Koszovóban, hogy kevés esélye van egy újságírónak néhány nap alatt megérteni.

Majd – jelezve, hogy erre igenis rá lehet cuppanni – elmesélte, hogy az Istok melletti Goriot kolostor közelében valmikor volt egy cigányfalu, ahonnan Montenegróba elűzték a lakókat, a házakat pedig ledózerolták, ahogy az errefelé szokás. A cigányok visszatérnének, de nem tehetik meg, ugyanis az Ahtisaari-terv értelmében a település az kolostor hatáskörébe esik – az ortodoxok pedig nem kérnek belőlük. Az eset azért felháborító, jól mutatja, hogy egyes esetekben a terv végrehajtása lazán felülírja az emberi jogokat.

A mitrovicai hídon téblábolunk, amikor leszólít egy srác: vajon szabad-e itt fotózni? Hát persze – válaszoljuk, szó szót követett, kiderül hogy Ricardónak hívják, szabadúszó újságíró Spanyolországból és Pristinába tart éppen. Mivel mi is Pristinába megyünk elvisszük – kiderül, egy viszonylag olcsó és jó hotelben lakik ingyen internettel és kiváló konyhával. Beköltözünk a szomszédos szobába.

Hamar kiderül, valami egészen különös tehetsége van szóba elegyedni az emberekkel – lelkesen gesztikulál, bohóckodik, be nem áll a szája. Hadar spanyolul, franciául, angolul, oroszul, néha mindhárom nyelven, két másodperc szükséges és mindenki mosolyog, ha Ricardóval beszél. Az öreg albántól a morc KFOR-katonáig mindenkivel összebarátkozik (ennek előnyeiről még lesz szó).

Az ő útiterve is eléggé rugalmas, a miénk is, egyeztetünk: együtt riportozunk Pristinában és környékén. Éljen a spanyol-román barátság, vagy mi:D

Mivel hétfőn már rendes munkanap vár otthon, kihagyjuk Montenegrót meg Boszniát: ha kerülnénk, az kb. 200 kilométerrel nagyobb utat jelentene (összesen 1000 km), és nem hinném, hogy lenne majd időnk (meg kedvünk) várost nézni. A Pristina-Kolozsvár út így is megvan 800 kilométer, lesz mit vezetni.

Teréz anya magába roskadva áll a kettéosztott város határán

Spanyolország nem ismerte el a független Koszovót. Ricardót ezért a szerbek szívesen fogadták Kosovska Mitrovicában, meséli a tapasztalatait. Megérkezünk Pristinába, Ricardóval valahogy megtaláljuk a hotelt, ahol szobája van foglalva, s szerinte nekünk is akad majd. Leparkolunk, kiszállás előtt Ricardo így szól:

- Aztán ne felejtsétek el, itt Koszovóban én francia vagyok!

Mi meg hángöriönek.

Koszovón látszik, hogy fiatal ország. Míg Novi Pazarban a levakolatlan házak az örök befejezetlenség képzetét keltik, Kosovska Mitrovica fele közeledve az az érzésem, minden most épül, a szó szoros értelmében, s a jelen pillanatban is odébb tesznek egy téglát a másikra. Emiatt, bár itt is rengeteg a pirosban hagyott ház, úgy tűnik, ez valóban ideiglenes állapot.

A határ után párszor megálltunk albán zászlókat fotózni, aztán hagytuk, hiszen gyakorlatilag minden második épület homlokzatán ott lobog a piros-fekete lobogó, gyakran az amerikai és az EU-s társaságában. Érdekes módon a hivatalos zászló ritkább – valszeg még nem terjedt el annyira, és az emberek szívéhez közelebb áll az albán nemzeti zászló.

Az Ibar folyó kettéosztotta város albán részébe érkezünk. Mint a kolozsvári Monostor negyedbe csöppentünk volna, még a több helyről is hallható zene is a manelére emlékeztet. Az emberek ruházata is hasonló, olcsóbb (kínai?) cuccokban járnak, mint a belgrádiak. A tömháznegyedben egyetlen régebbi épület sem kelti fel a figyelmemet, annál inkább a hatalmas, emeletes lakóházak.

Parkolni az albán rész központjában szinte lehetetlen, végül betérünk egy mellékutcába, mutogatással megértetjük a szomszédos háznál betonkeverővel dolgozó férfitól, itthagynánk a kocsit, int, hogy oké. Kávézunk egyet Lori kávézójában, aztán indulás a várost kettéosztó, szépívű híd felé.

Még ilyen hidat nem láttam: négysávos, de teljesen üres. Semmi forgalom, néhány forgatócsoport a híd közepén dolgozik, katonák ácsingálnak a híd mindkét felén. Az albán részen kis fülkében rendőrök posztolnak, megkérdezzük, szabad-e fotózni és átmenni. Természetesen.

Míg albán részen nagy a zsivaj, piacoznak, beszélgetnek, megy a zene, a szerb oldal borzasztó kihalt. Ugyanaz a monostori fíling, de lepukkantabb, a tömházak is régiek. És természetesen mindenhol szerb zászló, a hídról a negyedbe vezető főúton hatalmas transzparens hirdeti, hogy Koszovó Szerbia része. Amúgy kb. egy órával késtük le a napi rendszerességgel megejtett szerb tüntetést, többek közt a Novi Pazar-i autóelvontatás miatt. Szóval, 12.44-kor minden áldott nap a szerb részen felvonulnak, zászlókkal, és Koszovó függetlensége ellen tüntetnek.

Fotózgatunk, sétálunk, a híd lábánál görkoris szerb kislányok szólítanak le, angoltudásukat fitogtatva érdeklődnek, kik vagyunk, mi a nevünk és a telefonszámunk. Visszafelé a hídon futunk össze Ricardóval, freelancer riporter Spanyolországból. Figyelmeztet, neki azt mondták, nem szabad fotózni – mikor hallja, nekünk viszont igen, ő is előveszi a miénknél háromszor nagyobb profi gépét. Éppen jókor, mert jön a KFOR, vonulnak át albán részre a kocsikkal.

Ricardo meséli, még a taxis is csak a híd lábáig visz. Nincs kapcsolat a két városrész lakói közt – mi, tursiták és sajtósok szabadon sétálgatunk, és ugyanezt elvileg a helyiek is megtehetnék. De nem teszik. Félnek, főleg a szerbek. Akinek szerencsétlenségére az etnikailag kettéosztott terület “másik” felén van lakása, csak lapít és szorong, besötétíti az ablakokat.

Szerb zászló az Ibar-parthoz közel. A túloldalon épül az albán negyed

Megbeszéljük, elvisszük Ricardót Pristinába. Egy hónapig készítette elő az útját, rengeteg contact persont ismer, és mehetünk vele interjúzni. Szuper. Az úton arról beszélgetünk, hogy valójában nincs megoldás. Szerbek és albánok egyaránt elhatárolódnak a másik féltől. Ricardo felveti, a belgrádi kormány át kellene telepítse a Kosovska Mitrovica-i szerbeket Szerbiába, mert itt ők nem tudnak boldogan élni. Nem, valóban nem – csak tengődnek egyik napról a másikra, létezésük egyetlen külső jele, hogy néha felvonulnak. És ugyanúgy szenvednek az általános koszovói gazdasági válságtól, vagy talán még jobban. Nincs termelés, nincs ipar, csak kereskedelem, meg persze építkeznek albán részen ezerrel – Koszovó a nemzetközi segítség nélkül nem tudna megélni. Az albán rész egyik pici asztalosműhelyéből fúrógép hangja szűrődik ki: a kisvállalkozást a Máltai Szeretetszolgálat támogatja. Ahogy Dejan mondta még Belgrádban: like in Central Africa.

Update: Ez az Erdély FM-nek elmondott beszámoló bővített verziója, az áramot ugyanis közben megadták, pontosabban megint bekapcsolták a generátort:) lesz egy bejegyzésem majd arról, mit tegyünk, ha reggel 8-kor még a hotel is be van zárva, sehol egy lélek, nincs áram, sem nesszkávé.

Timi tegnapi útiélményeiket foglalta össze az Erdély FM számára: Koszovón látszik gyakorlatilag, hogy most épül, úgy értem a szó szoros értelmében, tehát egy csomó befejezetlen, illetve most épülő házat, meg tömbházat láttunk. A határ után megálltunk albán zászlókat fotózni, ami az amerikaiakkal együtt általában ki van tűzve a házak homlokzatára, de aztán rájöttünk, hogy semmi értelme, mert mindenhol fellelhetők.

Az első állomás Kosovska Mitrovica, az Ibar folyó által kettéválasztott város volt, ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy szép ívű híd az albán és a szerb városrész között, és a lakosok nem járnak át. Még a taxis is csak a híd lábáig visz – ezt már Ricardo mesélte, egy spanyol fotós, akit felszedtünk a hídon sétálva. Ugyanis a turisták és természetesen a sajtósok szabadon járhatnak-kelhetnek. Ezt persze a helyiek is megtehetnék, de nem teszik, mert főleg a szerbek félnek.

Az albán részen kávéztunk, és az egész egy az egyben úgy néz ki, mint a kolozsvári Monostor negyed. Mindenhol termopán ablakos , jól szigetelő nyílászárókkal és rikító színekkel festett házak vannak, illetve kis teraszok, nagy, csiricsáré feliratok, a maneléhez hasonló zenék szólnak egy-egy ilyen bódé körül, ahol az árusok vannak. Nagy balkáni kavalkád jellege van az egésznek, de mégis olyan úgymond cartieres.

És persze mindenütt ott vannak a katonák, akik felügyelnek a biztonságra. A városban minden nap 12.44-kor tüntetés van a szerb oldalon a függetlenség ellen. A látnivalót azonban sajnos lekéstük, mivel Novi Pazarban elvontatták a kocsinkat és vissza kellett szerezzük, és vesztettünk kb. egy órát.

A Pristinába vezető útról: egész nap fájt a fejem, mert csupán másfél órát aludtunk, és a Pristinába vezető utat, meg azt, hogy megérkeztünk, félálomban meg félkómásan éltem meg. Ricardóval az EBESZ-nek egy hét éve Pristinában élő alkalmazottjával vacsoráztak, az biztos érdekes lesz. Én sajnos nem tudtam résztvenni ezen.

Most épp áramszünet van. Pristinában nagyon gyakran vannak áramszünetek, mint nálunk a kommunizmus idején, és néha elveszik a vizet is.

Novi Pazar, ahogy Sipi látta, nem ugyanaz, ahogy nekem lejött: először is, nem azért fagyott le szerintem a hangulat, mert egy nő be mert lépni a férfiak kávézójába, hanem azért, mert idegenek vagyunk. Belgrád és Novi Pazar közt az volt az első óriási különbség, ami általában egy kis- és egy nagyváros közt fennál: nagyvárosban a kutya sem törődik azzal, ki honnan és merre tart, s miért jött, kisvárosban pedig mindenki kiszúrja az idegeneket, és – végül is érthető módon – megnézi őket magának. Amikor kávét kértünk, és Sipi száján kiszaladt az expresso szó, nyilván próbálták magyarázni, hogy az nincsen, van viszont török kávé (hangalakilag: turski kafa, vagy vmi hasonló), és Sipi ebből hallotta a ki a turista szót. Szóval: mikor mindenféle halandzsa nyelven megértettük egymással, hogy nekünk kávé kell, és jó a török is, és ők adnak, természetesen, már semmi probléma nem volt:)

Az a kis kávézó legalább 30 évvel ezelőtti állapotokat tükröz: érdekesen keverednek a tradicionális és a szocreál elemek. Mindenhol óriási alumínium hamutartók, az alsó terítő feltehetőleg kéziszőttes, amit rátettek, az a lehető legolcsóbb műanyag védőabrosz (olyan tapintásúak, mint pl. a régi CFR-függönyök). Ezt rácsíptetik az alsó abroszra, nehogy a vendég a könyökével elmozdítsa. Vannak még régi, súlyos römitáblák, valószínűleg a törzsvendégek gyakran játszanak egy-egy partit; a székek fából készültek, de kopottak, és a western-filmekből ismert propelleres csillár lóg a plafonról.

A bosnyák bácsik közül az egyik tudott angolul, a másik meg németül. Ők kérték, fotózzuk le őket:) Az egyik még akart nekünk további kávékat fizetni. Ha akkor onnan egyenesen továbbmegyünk, összességében jó emlék maradt volna Novi Pazar. Csak az történt, hogy végre megtaláltuk a központot, ott pedig egy szerb, nagyjából a belgrádi stílust másoló pizzázót. Az a hely már teljesen a 21. század, és nekem ugyanaz volt az érzésem, mint ami Kosovska Mitrovicában pár órával később már nyilvánvaló volt: (legalább) két külön világ van egy-egy ilyen etnikalilag és felekezetileg megosztott városban. A szerb pizzázóban cirill betűs újságok voltak, a bosnyák kávézóban latin betűsek. Mielőtt beléptünk volna a szerb helyre, cigányasszony jött oda apró gyerekekkel, az egyik pózolt, hogy fotózzuk le, majd pénzt kértek. Nem volt nálam apró, intettem, hogy sajnálom, mire kérdezés és magyarázat nélkül odalépett egy tag, és kb. elküldte őket melegebb éghajlatra. A városközpontban egyetlen fejkendős nőt láttam, a “muzulmán” városrésszel ellentétben; a minket pénzes uniós polgároknak néző rendőr is szerb volt…

Hullafáradtan, este érkeztünk Pristinába, így különösebben sokat nem tudok mondani róla egyelőre, két dolgot leszámítva: 1. elvették a villanyt, a szállodában gyertyát gyújtottak, majd beindították a generátort. A jelen bejegyzést generátorra kötve írom, néha ingadozik a teljesítmény, ilyenkor a képernyő elhalványul. Tegnap állítólag víz sem volt egész éjszaka.

2. Egy japán vendéglőben vacsoráztam, mert ilyen is van Pristinában, méghozzá ízléses és olcsó. Mellékelem a fotókat: