Szerb falu az albán többségű vidéken

2008. március 04., Sipi

„Miért mennénk el innen Szerbiába? Ez itt Szerbia!” – ezzel a kijelentéssel foglalható össze a mintegy 600, Osojane-ban elszigetelten élő szerb életérzése Koszovó függetlenségének kikáltása után.

Az út két oldalán néhány vakolatlan ház, egy poros kocsma, iskola meg egy ortodox templom – ez utóbbi feltűnően szépen gondozva. Ez Osojane. Az úton nem nagyon van élet – ottlétünkkor egy busz indul éppen Mitrovica északi, szerb része felé, illetve néha KFOR-csapatszállítók hajtanak lassan végig a falun. Nincs kakaskukorékolás, tehénbőgés, csak csend. Néha kalapácsütések: épp tetőt fabrikálnak egy háznak, melynek csak a falai maradtak.

kfor.jpg

KFOR-csapatszállító Osojane főterén. Azért olyan rossz a felvétel, mert “csuklóból” fotóztuk. A katonák rögtön ezután megkértek, tegyük el a fényképezőgépet

osojane.jpg

Osojane-i látkép

A faluról a spanyol KFOR-osok meséltek; azért érdekes ez a hely, mert ide gyűjtötték össze a környékbeli szerbeket, érthető megfontolásból: így, egy faluban sokkal könnyebb védeni őket. A spanyolok által kézzel rajzolt térképre azonban a környékbeli albánok nem ismernek rá, és a térképen sem látunk Osojane nevű falut. Helységnévtábla sincs, és miután egy darabig a főúton keressük a letérőt, egy albán kocsmában sikerül találni valakit, aki el tudja mondani, merre kell letérni az elágazásnál. A kocsmából valaki felhördül, amikor meghallja a szerb falu nevét – a többiek leintik, hagyja, hadd menjek.

busz.jpg

Épp indul a mitrovicai busz. A hetente kétszeri járat az egyedüli kapocs a külvilággal (értsd: a szerb többségű vidékkel)

 

Tehát jobbra fordulás, emelkedőn fel, majd gyomos mező következik elhagyatott házakkal, melyeknek csak a falai vannak meg. Pár többé-kevésbé ép ház következik, végül az utat egy spanyol KFOR-páncélos állja el. Odanyújtom a kézzel rajzolt térképet az egyik katonának, merre tovább? Visszaint: ez itt Osojane.

benn1.jpg

Vendégségben a Repanovic családnál

 

oreg.jpg

A Repanovic nagytata. Mivel senki nem tud angolul, csak ülünk egymás előtt és mosolygunk – meg isszuk a rakiját…

kave.jpg

… és a török kávét

Az első férfi, aki utunkba akad, nem tud angolul, és bár a beszélgetés akadozik, házába invitál. Bár kinn is tavaszias az idő, benn szokatlanul meleg van, pattog az olajos melegítő. Emellett egy asszony főz-süt éppen – valami ünnepségre készülnek, mert az asztalon egymás mellett különféle húsok (érdekes, hogy bár folyton itatnák a rakiját velünk, étellel nem kínálnak).

mind.jpg

Lassan összegyűl a család

Aztán előkerül a falubeli angoltanárnő, az iskolaigazgatóval együtt. A beszélgetés nyilván Koszovó függetlensége körül forog, és hát a szerb álláspont egyszerű: ez itt Szerbia, kész, punktum.

templom.jpg

Kicsi, de gondozott templom kívülről…

templombelso.jpg

… és belülről

Kiderül, az itt élők elutasítják a koszovói jogot. Ehelyett úgy tartják, a szerb törvénykezés az érvényes; az nem derült ki, pontosan milyen bíróság ítél ezen jogszabályok szerint, és miként hajtják végre az ítéletet. Amikor rákérdezünk, vállalnának-e munkát Pristinában, így válaszolnak: ha Pristina a szerb állam része, akkor igen. Ha Pristina a független Koszovó fővárosa, akkor nem. Ugyanilyen elutasítóak, amikor arról faggatózunk, adót fizetnek-e a független Koszovónak.

 

Igaz, különösebb jövedelmük nincs is, ami után adózhatnának – az öregek nyugdíját, mintegy 50 eurónak megfelelő dinárt Szerbia folyósítja, és a tanárok is szerb pénzből kapnak fizetést. Ami a munkalehetőségeket illeti, az iskolán kívül a faluban van még egy kórház – ezen kívül ki-ki abból él, amiből tud.

bazis.jpg

KFOR-bázis a falu határában

A falu eredeti lakosságának 90 százaléka elmenekült; azonban azon kevesek, akik maradtak, nem is gondolnak arra, hogy esetleg átköltözzenek Szerbiába. Az iskolaigazgató hetykén nyilatkozik, az angoltanárnő nevetve nyugtázza – a vidámság azonban hamar lefagy az arcokról, amikor rákérdezünk: mi lesz, ha a KFOR távozik a falu határából? Az egyedüli reményforrás a közelben található szerb kolostor – így ők.

angoltanarono.jpg

Az angoltanárnő…

Az albánokkal való békés együttélés lehetőségeiről kérdezzük őket: „az albánok gyilkosok, megölték a szerb rendőrt” – emlékeznek vissza az évekkel ezelőtt történt véres eseményekre; a koszovói történet szerintük ahhoz hasonlít, amikor valaki bérbe adja a házát egy idegennek, majd néhány év múlva, amikor visszatér, az illető elűzi a házból. „Kezdetben kevesen voltak az albánok, aztán sokasodtak, most azt mondják, Koszovó az övék” – mondják.

igazgato.jpg

… és az iskolaigazgató. Mindketten névtelenek kívánnak maradni – bár nem volt kifogásuk az ellen, hogy fotózzuk őket

Nevetnek, amikor azt mondjuk az albánok nem akarnak rosszat nekik. Így az angoltanárnő: „akkor miért vágták le az ő – az iskolaigazgatóra mutat – nagyapjánk a kezét?” Majd egy közeli házra mutat: „két évvel ezelőtt napvilágnál rabolták ki ezt a házat”.

Aztán arra terelődik a szó, hogy hogyan látják a jövőt. Újra nevetés – ám most már elcsukló hangon. „Lefeküdni sem merek, lehet, hogy valaki betör a házamba, és megöl” – mondja a tanárnő. A többiek csendben bólogatnak. Menni készülünk – szabódnak, hogy valószínűleg csalódást okoztak nekünk.

Címkék: , ,

A megjegyzések nem engedélyezettek.