Hideg van, fúj a szél Pristinában, mi pedig rójuk az utcákat egy fényképezőgéppel felszerelkezve. Magas srác jön szembe, szintén fotógép lóg a nyakában, plusz ezeregy kütyü, amitől kissé úgy néz ki, mint Jézuska digitális karácsonyfája. Mindenesetre, meglepő és szokatlan látvány egy pristinai utcán. Mi sem simulunk bele éppen a környezetbe, szóval ugyanúgy észrevesz, mint mi őt, és teljesen spontánul ahogy közelebb érünk, egyszerre köszönünk egymásnak: Hi!

Francia, freelancer, akárcsak Ricardo, volt már Grönlandon is, meg egy csomó helyen, Koszovóba elsősorban az elszigetelten élő ortodox szerzetesekért jött, Belgrádban pedig egy híres szerb focistával készített interjút. Ezt már egy kávé mellett meséli. Kiderül, épp hogy elkerültük egymást Belgrádban, ugyanabban a hostelben szállt meg, és a göröggel is találkozott, akárcsak mi

Egy francia kisvárosban él, közel a tengerparthoz, több lapnak és rádiónak is dolgozik (Le Figaro!), s azok közé tartozik, akiknek megéri ezt csinálni. Három éve kezdte, velünk egyidős – egyszerűen nem lehet nem irigynek lenni, nem őrá, hanem egyáltalán, a nyugat-európaiakra, akik rengeteget utazgatnak, gondoljuk mi. Persze, különleges léthelyzet száguldó riporternek lenni, és az sem igaz, hogy a nyugat-európaiak feszt utaznak; azt azonban el kell ismerni, a romániai magyar sajtó jól elevickél a saját levében, a helyi ügyekkel foglalkozva, irodai karosszékből, telefonon szerezve be az információit. Sietek hozzátenni, mielőtt itt mindenki jó rommagyar szokás szerint megsértődik, hogy “tisztelet a kivételnek”. Nyilván gond a finanszírozás hiánya is. Meg egy csomó minden más, ebbe most nem mennék bele.

Guillaume nem lehetünk, mert nem pármillió embernek írunk, hanem pár tízezernek. Bukarestben állítólag pezseg az élet, ott talán valóban úgy érezheti az újságíró, hogy naponta más ingerek érik, s ha mondjuk román sajtóban dolgozik, néha azért beesik egy igazi külföldi út is, amiről aztán százezreknek írhat. Francia freelancerünk szerint azonban a recept az, hogy egy se nem túlságosan kicsi, se nem túlságosan nagy városban telepedjen meg az ember. Legyen az a bázisa. Párizs – dolgozni jó hely, de ha ott kell élned, nemcsak a költségek miatt lehetetlenül el a helyzeted. Túl nagy ahhoz, hogy otthonának érezhesse az ember.

Guillaume évente kétszer kel útra, otthagyja a bájos városkáját pár hétre, hátára veszi a zsákját és a kütyüit. Rémlik, hogy Közép-Ázsiában is volt – mindenképp hosszú és imponáló volt a felsorolás, s annál zavartabb a csend, amikor megkérdezte: mi eddig merrefele voltunk, mármint tudósítani. Mission abroad, you know. Hát izé. Nyaralni, azt voltunk.

Címkék: emberek, Pristina, találkozás

Elküldve: 2008. március 07., 09:55-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel.