Koszovóban gyakran és jó sokat lehet kóvályogni az országutakon; egy ilyen alkalommal, amikor mi sem nagyon tudtuk merre járunk, Ricardo, a spanyol barátunk mobiljára érkezett egy SMS, melyben üdvözlik Montenegróban. Kicsit csodálkoztunk, oké, el vagyunk tévedve, de azért csak nem hajtottunk át a határon…

Óriási a kavarodás lehet a mobilszolgáltatók közt Koszovóban: szintén Ricardo mesélte, hogy amikor a repülőgépe leszállt Pristinában, egy “Welcome to Yugoslavia” üzenetet kapott; az én mobilom (Mobitel-hálózat, szerb roaming) csak Észak-Koszovóban működött, a szerb többségű területen.

Mobilreklám Kosovska Mitrovica szerb részén

Utánanéztem a www.inyourpocket.com-on, hogy is van ez: Koszovóban van tehát egy földi vonalas szolgáltató, egy hivatalos mobilszolgáltató, egy félig törvényes mobilhálózat és egy csomó nemzetközi hálózat, főleg a katonai bázisok körül.

A földi hálózatot a PTK (Post and Telecommunications of Kosovo) üzemelteti – ez a +381-es előhívószámmal működik, de állítólag drága és megbízhatatlan.

Mindenkinek van mobiltelefonja Koszovóban – ezt szintén a PTK üzemelteti, Vala 900 néven. Ennek a hálózatnak az előhívószáma monacói (+377), így kell tárcsázni: +377 44, ezután jön egy hat számjegyű telefonszám.

A szerb Telenor hálózat is elérhető szinte mindenhol Koszovóban – ez törvénytelen (úgy tudjuk, nem adóznak Pristinában), azonban sokkal olcsóbb, mint a Vala 900. Így kell Telenor számot hívni: +381 62 vagy +381 63, ezután hat számjegyű telefonszám következik.

Ha mindez nem elég, a katonai bázisok körül idegen szolgáltatók is elérhetőek – így lehet például „Welcome to Germany” SMS-t is kapni.

Mobilárusok és vásárlók Kosovska Mitrovica albán részében

Koszovó-szerte pannókon, óriásplakátokon, kerítésre csíptetett fotókon, műmárványba vésett arcképeken ismeretlen és kevésbé ismeretlen nevek állnak. Pristinában két szobrot is lefotóztunk, és persze a Bill Clinton Avenue-t sem hagytuk ki.

Koszovó tele van hasonló poszterekkel. A képen a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (angolul KLA, albánul UCK) egyik alapítója, Adem Jashari látható. Ardian, pristinai barátunk így mesél róla: “modernkori történelmünk nemzeti hőse”. Több mint 40 családtagjával együtt, akik közt főleg gyerekek és öregek voltak, mészárolták le a szerb rendőrök és a hadsereg. Azok közé tartozott, akik elsőként vették a bátorságot, hogy harcoljanak a szerb katonaság és rendőrség ellen. A “Bac u kry” jelentése: “Uncle it’s over” (Bátyám, vége van). Arra utal, hogy elnyertük a függetlenséget, és amit ő elkezdett, mi befejeztük – magyarázta Ardian.

Bár Jashari nemzeti hős, az UCK gerillaszervezet tevékenységét és hírnevét számos emberiesség elleni bűncselekmény árnyékolja be. 1998 és 2004 között számos szerb- és romaellenes támadás, gyújtogatás, gyilkosság írható a számlájukra. Néhány mérsékelt albán sem úszta meg: nekik az volt a bűnük, hogy együttműködtek a szerb állami szervekkel.

A háborúban elesett UCK-katonák egyik emlékműve

Az UCK egy időben rajta volt az USA terrorista szervezeteket felvonultató feketelistáján, de aztán lekerült róla 1998-ban. A háború után 1999-ben a szervezet vállalta, hogy demilitarizálódik; egyes vezetői azóta is a koszovói politikai élet fontos szereplői, köztük maga a miniszterelnök, Hashim Thaci és a volt elnök, Agim Çeku.

A Human Rights Watch vonatkozó jelentései 1998-ból >>

Ibrahim Rugova, a függetlenségért békés úton küzdő Koszovói Demokratikus Liga vezetője, “a nemzet atyja”. 1989-ben a Milosevics-féle albánellenes intézkedésekre reakcióként széles társadalmi támogatottságú mozgalom indul, amely a jugoszlávval párhuzamos intézményrendszert és “árnyékkormányt” hoz létre. Innentől a koszovói albánok bojkottálják az állami választásokat, 1992-ben Rugovát Koszovó elnökének választják. A hamarosan kitörő boszniai háború alatt végig a passzív ellenállás híve, ellenzi az erőszak alkalmazását a koszovói függetlenség kivívása érdekében. 1995-ben pozíciója meggyengül, ezután lép színre az UCK, amely a mindaddig eredménytelen Rugova-politika ellenében fegyvert fog a függetlenségért. A háború alatt előbb házi őrizetben van, majd a szerbek “elengedik” Olaszországba; 1999 júliusában tér vissza. 2002-től haláláig, 2006 januárig Koszovó elnöke.

Bill Clintonról nevezték el a legnagyobb sugárutat Pristinában. A volt amerikai elnökre úgy tekintenek, mint a koszovói megmentőre. Az alábbi képen pedig a következő szöveg olvasható: “Mi, albánok, soha nem felejtjük el, mit tettek értünk a brit barátok és szövetségeseik”. A plakátot az USA Barátai Egyesület és a Clinton Elnök Barátai nevű szervezet jegyzi.

A koszovói albánok igencsak tisztelik az albán nemzetiségű Teréz anyát, akinek, bár a macedóniai Szkopjéban született, Kosovska Mitrovicában és Pristinában is van szobra (s feltehetően a nagyobb koszovói városokban). Koszovóban mintegy 65000 katolikus él, albánok és horvátok egyaránt.

Szkander bég szobra a pristinai sétálóutca elején, egy téren. Az albánok legnagyobb “régi” nemzeti hőse, Albánia sárkánya, Hunyadi János szövetségese az Oszmán Birodalom elleni harcban. Vajon tudják a szerbek, hogy egyik felmenője az ő oldalukon vívott csatát a törökök ellen?

Szeles, borús idő, tovább vadászunk a pristinai látnivalókra – ami igaz, az igaz, nincs túl sok belőlük. Egy katona űltal őrzött épület fémkerítésén több száz papírfecnit tépdes a szél – közelebb megyünk, nem papírfecnik, hanem fotók. Arcok, nevek, helyiség, születési dátum, eltűnés vagy elhalálozás dátuma. Kísérteties. Kisfiúk, öregek, középkorúak, kamaszok – kevés nőt látni köztük. Néha a középkorúaknak is a fiatal- vagy gyerekkori fotóját tették ki.

[myginpage=meghaltak]

Pristina közelében, a főút mentén van ez a paintball-pálya. Kétszer haladtunk el mellette, mindkétszer be akartunk menni megnézni – végül nem lett semmi a dologból. Vajon lehet-e úgy játszani, hogy szerbek az albánok ellen?

Kezdetben ezt a bejegyzést úgy terveztem el, hogy jól lehúzom az albánokat, micsoda idióták, össze-vissza előzgetnek, itt még a körforgalom sem szent, csak nyomják nyugatnémet tragacsaikban mint süket a csengőt.

Aztán kiderült, hogy a sofőrök kábé felének nincsen hajtásija. Nos, ezután csak azt mondhatom, hogy az albánok kiváló sofőrök. Ahhoz képest, hogy nagy részük feltehetőleg sosem olvasta a KRESZ-t, egész tisztességesen hajtanak.

Az utakon közlekedő furaságokról készült fotókat külön posztban képzeltem el, de aztán úgy gondoltam, mégiscsak túl sok autós bejegyzés lesz, így ömlesztve tálalom az egészet. Íme:

Kukaként üzemelő Volkswagen Golf a motelünkkel szembeni parkolóban

A kétsávos főutakon rendszerint nagy a forgalom. Az útjelző táblák csak a legszükségesebbekre szorítkoznak. Az utak minősége nem olyan nagyon rossz, az Arad-Temesvár útszakasz például sokkal rosszabb, mint a koszovói átlag.

Beazonosíthatatlan, valószínűleg ötvenes évekbeli kamion; ezt nem Koszovóban, hanem valahol Szerbiában fotóztuk

A helyi rendőrség (Kosovo Police Service) fehér terepjárói lépten-nyomon láthatóak, így 60-90 km/h az átlagsebesség. Nyugi van, csak a”kamikaze” előzésektől, az autók által ide-oda dobált zacskóktól kell tartani, meg attól, hogy útjelző táblák híján órákig kóvályog az ember, egy-egy falut keresve.

Mivel úgy tűnik, a műszaki vizsga vagy ismeretlen fogalom vagy nagyon laza, egész érdekes autóroncsok közlekednek – ez főleg a kamionokra értendő: 30 éves, agyonpakolt Mercedes matuzsálemek vonszolják a belüket 40-el, mögöttük kilométerny autósor hajt lépésben.

Kapagépből barkácsolt kisteherautó Mitrovicában

Bár szemből rendszerint nagy a forgalom, a teherautó mögé szorult sofőrök a legkisebb foghíjat is kihasználják, néha olyan helyeken előznek, hogy az ember készítené a hullazsákot, de valahogy mindig megússzák (valószínűleg azért, mert a szemből jövők idejében fékeznek).

Kapagép-pilótafülke

Koszovóban nincsenek keleti autók. A Szerbiában gyakori Yugók meg Zasztavák itt már rég nem közlekednek – helyettük Nyugatról behozott, lehetőleg német kocsikkal közlekednek. Nagyon sok a tizen- és huszonéves Mercedes (190, W123 és W124), a Volkswagen Golf meg az Audi. Francia meg japán autót alig látni.

Lila szappannal borított KFOR-terepjáró egy pristinai autómosóban

Jó kérdés, hogy amikor papíron 40-50 százalékos a munkanélküliség, honnan van pénz autóra; annál is inkább, mert egészen szép számban láthatóak vadiúj (vagy legalábbis nem túl öreg) luxusautók.

Sebességkorlátozás tankok és kamionok számára: ilyen táblák hidak előtt voltak kitéve. Háttérben még egy tuningolt kapagép

Az utak szélén autómosók, autóalkatrész-telepek (magyarán: bontók) szervizek és benzinkutak állnak szorosan egymás mellett. Ez azért érdemel külön bekezdést, mert úgy tűnik, virágzik a biznisz – szemre sokkal több van belőlük, mint például Romániában vagy Nyugaton. Sőt, azt hiszem, ez az egyedüli üzletág, mely virul Koszovóban. Újautó-bemutatótermek például csak elvétve akadnak.

Erre a fotóra vagyok a legbüszkébb: Belgrád mellett fotóztam, autópályán hasított nem egészen 60 km/órával. Közelebbről megnézve kiderül, ez gyakorlatilag egy Trabant-alváz motorral, némi Mad Max-szerelésekkel (lásd a PET-palackból fabrikált hűtővíztartályt). Észre kell még venni a rózsaszínre mázolt ketrecet és azt, hogy biztonsági öv nincs – kapaszkodni kell

A KFOR-terepjárók és páncélosok elől mindenki félrehúzódik; mi egyszer elkövettük azt a hibát, hogy a keskeny úton nem húzódtunk le egy szemből jövő katonai kamion előtt. Szántottuk is az útszéli bokrokat, mert az út közepén repesztő kamion nem lassított.

„Miért mennénk el innen Szerbiába? Ez itt Szerbia!” – ezzel a kijelentéssel foglalható össze a mintegy 600, Osojane-ban elszigetelten élő szerb életérzése Koszovó függetlenségének kikáltása után.

Az út két oldalán néhány vakolatlan ház, egy poros kocsma, iskola meg egy ortodox templom – ez utóbbi feltűnően szépen gondozva. Ez Osojane. Az úton nem nagyon van élet – ottlétünkkor egy busz indul éppen Mitrovica északi, szerb része felé, illetve néha KFOR-csapatszállítók hajtanak lassan végig a falun. Nincs kakaskukorékolás, tehénbőgés, csak csend. Néha kalapácsütések: épp tetőt fabrikálnak egy háznak, melynek csak a falai maradtak.

KFOR-csapatszállító Osojane főterén. Azért olyan rossz a felvétel, mert “csuklóból” fotóztuk. A katonák rögtön ezután megkértek, tegyük el a fényképezőgépet

Osojane-i látkép

A faluról a spanyol KFOR-osok meséltek; azért érdekes ez a hely, mert ide gyűjtötték össze a környékbeli szerbeket, érthető megfontolásból: így, egy faluban sokkal könnyebb védeni őket. A spanyolok által kézzel rajzolt térképre azonban a környékbeli albánok nem ismernek rá, és a térképen sem látunk Osojane nevű falut. Helységnévtábla sincs, és miután egy darabig a főúton keressük a letérőt, egy albán kocsmában sikerül találni valakit, aki el tudja mondani, merre kell letérni az elágazásnál. A kocsmából valaki felhördül, amikor meghallja a szerb falu nevét – a többiek leintik, hagyja, hadd menjek.

Épp indul a mitrovicai busz. A hetente kétszeri járat az egyedüli kapocs a külvilággal (értsd: a szerb többségű vidékkel)

Tehát jobbra fordulás, emelkedőn fel, majd gyomos mező következik elhagyatott házakkal, melyeknek csak a falai vannak meg. Pár többé-kevésbé ép ház következik, végül az utat egy spanyol KFOR-páncélos állja el. Odanyújtom a kézzel rajzolt térképet az egyik katonának, merre tovább? Visszaint: ez itt Osojane.

Vendégségben a Repanovic családnál

A Repanovic nagytata. Mivel senki nem tud angolul, csak ülünk egymás előtt és mosolygunk – meg isszuk a rakiját…

… és a török kávét

Az első férfi, aki utunkba akad, nem tud angolul, és bár a beszélgetés akadozik, házába invitál. Bár kinn is tavaszias az idő, benn szokatlanul meleg van, pattog az olajos melegítő. Emellett egy asszony főz-süt éppen – valami ünnepségre készülnek, mert az asztalon egymás mellett különféle húsok (érdekes, hogy bár folyton itatnák a rakiját velünk, étellel nem kínálnak).

Lassan összegyűl a család

Aztán előkerül a falubeli angoltanárnő, az iskolaigazgatóval együtt. A beszélgetés nyilván Koszovó függetlensége körül forog, és hát a szerb álláspont egyszerű: ez itt Szerbia, kész, punktum.

Kicsi, de gondozott templom kívülről…

… és belülről

Kiderül, az itt élők elutasítják a koszovói jogot. Ehelyett úgy tartják, a szerb törvénykezés az érvényes; az nem derült ki, pontosan milyen bíróság ítél ezen jogszabályok szerint, és miként hajtják végre az ítéletet. Amikor rákérdezünk, vállalnának-e munkát Pristinában, így válaszolnak: ha Pristina a szerb állam része, akkor igen. Ha Pristina a független Koszovó fővárosa, akkor nem. Ugyanilyen elutasítóak, amikor arról faggatózunk, adót fizetnek-e a független Koszovónak.

Igaz, különösebb jövedelmük nincs is, ami után adózhatnának – az öregek nyugdíját, mintegy 50 eurónak megfelelő dinárt Szerbia folyósítja, és a tanárok is szerb pénzből kapnak fizetést. Ami a munkalehetőségeket illeti, az iskolán kívül a faluban van még egy kórház – ezen kívül ki-ki abból él, amiből tud.

KFOR-bázis a falu határában

A falu eredeti lakosságának 90 százaléka elmenekült; azonban azon kevesek, akik maradtak, nem is gondolnak arra, hogy esetleg átköltözzenek Szerbiába. Az iskolaigazgató hetykén nyilatkozik, az angoltanárnő nevetve nyugtázza – a vidámság azonban hamar lefagy az arcokról, amikor rákérdezünk: mi lesz, ha a KFOR távozik a falu határából? Az egyedüli reményforrás a közelben található szerb kolostor – így ők.

Az angoltanárnő…

Az albánokkal való békés együttélés lehetőségeiről kérdezzük őket: „az albánok gyilkosok, megölték a szerb rendőrt” – emlékeznek vissza az évekkel ezelőtt történt véres eseményekre; a koszovói történet szerintük ahhoz hasonlít, amikor valaki bérbe adja a házát egy idegennek, majd néhány év múlva, amikor visszatér, az illető elűzi a házból. „Kezdetben kevesen voltak az albánok, aztán sokasodtak, most azt mondják, Koszovó az övék” – mondják.

… és az iskolaigazgató. Mindketten névtelenek kívánnak maradni – bár nem volt kifogásuk az ellen, hogy fotózzuk őket

Nevetnek, amikor azt mondjuk az albánok nem akarnak rosszat nekik. Így az angoltanárnő: „akkor miért vágták le az ő – az iskolaigazgatóra mutat – nagyapjánk a kezét?” Majd egy közeli házra mutat: „két évvel ezelőtt napvilágnál rabolták ki ezt a házat”.

Aztán arra terelődik a szó, hogy hogyan látják a jövőt. Újra nevetés – ám most már elcsukló hangon. „Lefeküdni sem merek, lehet, hogy valaki betör a házamba, és megöl” – mondja a tanárnő. A többiek csendben bólogatnak. Menni készülünk – szabódnak, hogy valószínűleg csalódást okoztak nekünk.

Ardiannal, koszovói albán kontaktemberünkkel a többiekre várakozunk. Péntek este van Pristinában, a helyszín az egyik felkapott vendéglő.

Vjosa érkezik. Elegáns nagyvárosi nő, divatos szemüvegkeret, diszkrét ékszerek, tökéletes angol nyelvtudás. Igazi modern anyuka, akinek a férje ügyel éppen a gyerekekre, mert a városban aznap nem talált bébiszittert – Vjosa pedig, nagyon helyesen, nem mondott le emiatt az esti programról. Valahogy tradicionalistábbnak képzeltem az ittenieket, hiszen még emlékszem, Zoli mesélte Belgrádban, hogy a szerbeknél “az asszony tudja a dolgát” – míg a pasik kijárnak rendszeresen, ők vacsorát főznek és rendezik a gyerekeket. Vjosa férje sem mondott le a szokásos pénteki focimeccsről, de hát muszáj volt megoldania a helyzetet, így hát magával vitte őket. Vjosa mindezt nem is kimérten, de nem is szélesen gesztikulálva meséli, minden mozdulatából tökéletesen kimunkált nyugati emancipáltság sugárzik. Albán szépség: gyönyörű metszésű mogyoróbarna szempár, hosszú ívű szemöldök, hófehér bőr, hollófekete haja összefogva.

Ahogy rágyújt, nevet, magyaráz, kérdez, figyel, nem tudom kivonni magam a hatása alól, meghódít ez az életöröm, vidámság, nyíltság és intelligencia. Kábé egyidősek vagyunk, mégis, inkább nővérem lehetne. Érett és erős egyéniség, akit a háború nem kezdett ki, mégis remeg a keze, amikor a kilencvenes évekről kezd mesélni. Amikor én éppen egyetemre készültem, könyvekbe temetkeztem vagy buliztam, őt telibe kapták a Milosevics-éra albán- (és kisebbség-) ellenes intézkedései. Az albánokat Pristinában kitették az állásukból, amennyiben nem írtak alá egy nyilatkozatot, hogy elismerik a szerbek Koszovó fölötti fennhatóságát. Nem volt pénzük, annyi se, hogy elég legyen élelemre, s mikor már végképp feszültté vált a hangulat, elmenekülni sem tudtak, mert ahhoz, hogy a rendőröket és határőröket lefizessék és megszervezzék az utat Macedóniába vagy máshová, szintén pénz kellett.

Volt egy 12-15 fős tinédzsercsapat, haveri kör, hol egyiküknél, hol másikuknál gyűltek össze, a feszültséget le kellett vezetni, nem lehet úgy élni, hogy közben állandóan rettegsz, hogy rádtörik az ajtót, lesötétített ablakok mögött beszélgetsz. Néha még bulizni is kell, mert az élet tizenévesen nem zárulhat be az otthonüléssel és tanulással – aki ezt átélte, megérti a szerb enklávékban élők félelmét és depresszióját, az izoláció, a kirekesztettség okozta dühöt, de éppen ezért, mondja Vjosa, mi nem akarjuk ugyanazt tenni velük, amit ők velünk, mi azt akarjuk, hogy a szerb kisebbség Koszovóban integrálódjon, vegyen részt a közéletben, győzze le azt a frusztrációt, amit a helyzet megfordulása okozott…

Újabb kör sör, illetve raki, Vjosa az amerikaiakról mesél, hogy mekkora felszabadulás-érzés volt, amikor a Nato bevonult Pristinába, ragyog az arca, amint feleleveníti, hogy azontúl mindenki szabadon járhatott-kelhetett az utcán, a félelem időszaka 1999-ben számukra lezárult – aztán ismét elborul az arca, szerb játszótársai halálára emlékszik, akik nem bírták elviselni a személyesként megélt vereséget, és az idegenek bevonulásakor ellenálltak. Lelőtték őket, a felszabadultság és öröm nem lehetett teljes, nem is lehet, a rengeteg albán fiatal véráldozata is még élénken él a kollektív emlékezetben,

mindkét fél hajlamos csak a saját veszteségét számon tartani, mégis, túl kell lépni ezen – Vjosa azt akarja, a fia ne ebben nőjön fel, ne legyen benne gyűlölet, mert a gyűlölet megfertőzi az örömöket, amit az élet nyújthat, szerinte az albán nép egyik alapvető tulajdonsága pedig, hogy szereti és tiszteli az embert, az életet, és bízik másokban – ez talán gyengeség is, mondja Vjosa, aztán arról beszél, mennyire hálásak a támogatásért, amit a nemzetközi közösségtől kaptak, az amerikaiaknak, akik segítettek felépíteni a független Koszovót, abban az időszakban a koszovói albánok azt sem bánták volna, ha légitámadáskor az ő házukat éri a bomba, mert az volt a fontos, hogy törődnek velük, valaki kívülről szívén viseli a sorsukat

ugyanakkor itt vannak a szomszédos népek, itt van Európa, a jövő uniója, és mennyire nem tudnak róluk semmit, a párhuzamos sorsokról, kis népekről, románokról és magyarokról,

a raki egy ilyen közös balkáni cucc, jut eszembe most az emelkedettség tetőfokán, románul rachiu, isszák Orhan Pamuk török és kurd hősei, isszák a szerbek és albánok, akik egy dologban pompásan együttműködnek: amikor csempészni kell, cigarettát, autót, egyéb javakat

Vjosa szerint azok a szerbek, akik elmenekültek, azért tették, mert elkövettek valamit az albánok ellen, és félnek a felelősségre vonástól. Próbálok érvelni, hogy nem tartozik minden menekült ebbe a kategóriába, de úgy tűnik, ebben nagyjából egyetért az asztaltársaság; szerintük a dolog egyszerű: bíróságok vizsgálnák ki az ügyeket, és természetesen aki ártatlan, annak nincs amitől tartania. Vjosa szerint az együttélés igenis lehetséges lenne, és ez most már nem az albánokon múlik: ha a szerbek visszatérnek a közéletbe, az mindenkinek jó lenne. Elmondása szerint az új kormány minden nap nyomatja: minority rights, minority rights, a közhivatalokban pozitív diszkriminációt alkalmaznak a szerb jelentkezőkkel szemben – minden feltétel adott lenne, de csak kevesen használják ki… Igen, vannak szerb ismerősei, sőt, néha a boltban hall szerb beszédet, és miért is zavarná, ők ugyanúgy Koszovó polgárai, mint az albánok.

Mélyek a sebek, súlyosak a történelmi igazságtalanságok, és nincs már bizalom, mégis, ezek az emberek, akikkel beszélgettünk, csodával határos módon bíznak a demokráciában (Sipi erre azt mondta, hurráoptimizmus, szerintem nem feltétlenül, ezt talán majd később kifejtem, hogy értem). Talán a szocializáció teszi: a nemzetközi környezet, a nyugati partnerek és munkatársak. Vjosa közvetlenül a NATO-bevonulás után jelentkezett az egyik ENSZ-szervezetnél, hogy dolgozni szeretne, angolul akkor még csak annyit tudott: yes, no.

Akik eljöttek Ardian hívására, mind munkatársak voltak, nevetve emlegetik a közös sztorikat. Mégis, ritkán találkoznak és csak futólag, mindenkinek megvan a saját élete, munkahelye. Vjosa szerint a Transindex hozta össze erre az estére őket újra. (Módszertan: itt, Peter Casier blogján találtam rájuk.)

Éjfélkor hazaérkeztünk. Aggódó családtagjaink és barátaink megnyugodhattak végre, nem történt semmi bajunk a biztosító által “háborús övezet”-nek minősített Koszovóban. Az utóbbi másfél napban azért nem írtunk bejegyzéseket, mert egyrészt állandóan akadozott az áramellátás, másrészt reggeltől estig úton voltunk: a Decani kolostort kihagytuk ugyan, de voltunk egy szerb enklávéban, söröztünk pristinai albán értelmiségi fiatalokkal, körbefotóztuk a varjaktól, szélfútta zacskóktól és görkoris fiataloktól hemzsegő Pristinát, megismertük Lorikot, aki jól meg tud élni a munkájából, s még egy igazi diszkóklubban is jártunk, igaz, csupán 10 percet töltöttünk bent, akkora volt a tömeg.

Vasárnap hajnalban indultunk el Kolozsvár fele, az út a gyakori megállókkal együtt 15 órát tartott. Ezúttal persze nem ugyanott léptük át a határt, mint jövet (Sipi azt mondta, Novi Pazart soha többé nem akarja látni, én mondjuk nem teszek ilyen radikális kijelentéseket, de most valahogy nekem sem lett volna kedvem ismét ahhoz a városhoz). Nis fele mentünk tehát. A határon ismét történt egy kisebb incidens, a szerb oldalon a rendőr az állította, nem álltunk meg a jelzésére – ebből annyi igaz, hogy nem álltunk meg azonnal. Viszont nem volt kitéve semmiféle tábla, ami arra figyelmeztetett volna, hogy ott van a határellenőrző pont. Türelmetlenül magyarázott szerbül, aztán odahívta egy társát, aki valamicskét tudott angolul. Közölte, büntetést kell fizetnünk, valami 2000 dinár körüli összeget. Félrehúzunk az útról, dinárunk nem igazán van, csak eurónk, a francba, már megint megjártuk, Sipi fogadkozik, ezúttal a teljes összegre számlát kér.

Hirtelen otterem a rendőr, visszaadja az okmányainkat, hadonász és hadar, amiből csak ennyit értünk: rumuni. Szerencsétek, hogy románok vagytok, de most már tűnjetek a francba.

Ezúttal megúsztuk.

Ti viszont nem ússzátok meg: annyi bejegyzésötletünk van még megíratlan, hogy egész hétre jut…

UPDATE: mivel azoknak, akik később kapcsolódtak be a blog olvasásába, adott esetben elkerüli a figyelmüket, hogy mi voltaképpen hazaértünk, az összes hazaérkezés utáni bejegyzést beraktam egy újonnan létrehozott retrospektív kategóriába. Remélem, így nem lesz kavar…

Koszovó – de Szerbia is – telis-tele van nejlonzacskókkal. Mindenhol zacskók lógnak, fákon, kerítésen, villanydróton, az utakon zacskókat kergetnek az autók, zacskóktól fehér a mező. Mindez azért, mert nincsen megoldva a szemét elhordása: az emberek kupacokba hordják a háztartási szemetet, és néha-néha meggyújtják – persze az üres zacsikat addigra már rég széthordta a szél. És senki nem zavartatja magát emiatt.

Ugyan mi eredetileg a Decani kolostort akartuk megnézni, de a cigányos történetnek utána akartunk járni, így péntek reggel irány Istok. Jó kétórás kóválygás után végül sikerül bemérni egy jókora, lerombolt településtIstok mellett.

Megvan a Goriot kolostor is egy hegyoldalban, mi nem látjuk hogy ott bármi is lenne, de a helyiek szerint az az, menjünk vissza az útkereszteződésig és jobbra felfele. Velünk jön egy albán srác is, van ideje bőven: a suli 12-ig tart, meg különben is.

A kaptatón felfele faggatózunk, éltek-e cigányok itt, és ha igen, hova tűntek. Sajnos nem tudja: a háború idején nagyon kicsi volt, csak arra emlékszik, hogy egy autó csomagtartójában menekülnek Montenegróba, ott 6 hónapig éltek. A szüleivel pedig sosem beszél ezekről az időkről.

Miután elhagyunk egy konténert Discard your weapons here felirattal, feltűnik a földút végén a kolostor. Spanyol KFOR katonák védik, nem engednek be: vissza kell mennünk a KFOR bázisra, ahol majd engedélyt fognak kérni az apácáktól hogy beléphessünk.

Míg az engedélyre várunk (az apácák nem sietik el) van idő beszélgetni egy KFOR-tiszttel: kiderül, előzőleg Irakban szolgált, ehhez képest Koszovó igazi lazulás. Míg Irakban folyton bombáktól rettegtek, itt az albánok felszabadítókként tekintenek rájuk, a szerbek pedig foggal-körömmel kapaszkodnak beléjük, hiszen ők az egyedüli védelmezőik.

A katonák napi munkája a járőrözés – egy bizonyos útvonalat járnak végig az egységek, és akkor jó, ha nem kell csinálni semmit. Igazából az a lényeg, hogy mindenki lássa: itt vannak. A szerb apácák csak KFOR-kísérettel jöhetnek ki a faluba a kolostorból, de eddig nem voltak incidensek, az albánok nem néznek ferde szemekkel rájuk.

Érdekesség, hogy a bázison egy csomó bicikli áll – a katonák számára kötelező a testmozgás, vasárnaponként civilben, ötös csoportokban kikerekeznek a faluba.

Feltűnik még, hogy nem szaroznak sokat a formalitásokkal: ha felettesükkel találkoznak, a katonák szalutálnak, de aztán nagyjából ugyanolyan hangnemben beszélgetnek a tisztekkel, mint kollégák egy civil munkahelyen. Sőt, azt a tisztet, aki minket kísér, még ugratják is, de nem haragszik: az andalúziaiak, mint ő, már csak ilyenek, szeretnek viccelődni – mondja.

Végül megérkezik a jóváhagyás – felmehetünk a kolostorba, csakhogy kiderül, az apácák kizárólag szerbül hajlandóak beszélni (bár a katonák szerint borítékolni lehet hogy angolul és spanyolul is értenek valamicskét). Fordító nincs, és lehetetlen szerb tolmácsot találni a környező falvakban – a KFOR katonák például úgy kommunikálnak, hogy egy személy szerbről katalánra fordít, egy másik katalánról spanyolra. Tehát esik a dolog, legközelebb vasárnap lehetne visszajönni – csakhogy akkor mi már hazafele tartunk.

Hazafele kiszállunk az autóból, és fotózzuk a lerombolt házakat. Azt sem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni, hogy valóban ez-e a cigányfalu vagy sem.

Első este Ricardo révén megismerkedtem egy EBESZ-munkatárssal, aki 8 éve él itt, és hazatérő koszovóiak (szerbek és albánok) ingatlanügyeivel foglalkozik. Feltűnt, hogy mennyire lazán kezeli a sajtót: leszögezte, hogy off the record mesél (ha interjú kellene, akkor keressük meg az EBESZ sajtósát, de nem nagyon fog mondani semmit – nevet), majd mintha régi ismerősökkel beszélgetne, olyan történeteket mondott, amitől Ricardóval együtt az eszünk megállt. A nemzetközi jog hiányosságai, a szerencsétlen történelem és az itt élő emberek, a nemzetközi szervezetek tehetetlenkedésével együtt olyan komplex helyzetet idézett elő Koszovóban, hogy kevés esélye van egy újságírónak néhány nap alatt megérteni.

Majd – jelezve, hogy erre igenis rá lehet cuppanni – elmesélte, hogy az Istok melletti Goriot kolostor közelében valmikor volt egy cigányfalu, ahonnan Montenegróba elűzték a lakókat, a házakat pedig ledózerolták, ahogy az errefelé szokás. A cigányok visszatérnének, de nem tehetik meg, ugyanis az Ahtisaari-terv értelmében a település az kolostor hatáskörébe esik – az ortodoxok pedig nem kérnek belőlük. Az eset azért felháborító, jól mutatja, hogy egyes esetekben a terv végrehajtása lazán felülírja az emberi jogokat.