Első este Ricardo révén megismerkedtem egy EBESZ-munkatárssal, aki 8 éve él itt, és hazatérő koszovóiak (szerbek és albánok) ingatlanügyeivel foglalkozik. Feltűnt, hogy mennyire lazán kezeli a sajtót: leszögezte, hogy off the record mesél (ha interjú kellene, akkor keressük meg az EBESZ sajtósát, de nem nagyon fog mondani semmit – nevet), majd mintha régi ismerősökkel beszélgetne, olyan történeteket mondott, amitől Ricardóval együtt az eszünk megállt. A nemzetközi jog hiányosságai, a szerencsétlen történelem és az itt élő emberek, a nemzetközi szervezetek tehetetlenkedésével együtt olyan komplex helyzetet idézett elő Koszovóban, hogy kevés esélye van egy újságírónak néhány nap alatt megérteni.

Majd – jelezve, hogy erre igenis rá lehet cuppanni – elmesélte, hogy az Istok melletti Goriot kolostor közelében valmikor volt egy cigányfalu, ahonnan Montenegróba elűzték a lakókat, a házakat pedig ledózerolták, ahogy az errefelé szokás. A cigányok visszatérnének, de nem tehetik meg, ugyanis az Ahtisaari-terv értelmében a település az kolostor hatáskörébe esik – az ortodoxok pedig nem kérnek belőlük. Az eset azért felháborító, jól mutatja, hogy egyes esetekben a terv végrehajtása lazán felülírja az emberi jogokat.

Spanyolország nem ismerte el a független Koszovót. Ricardót ezért a szerbek szívesen fogadták Kosovska Mitrovicában, meséli a tapasztalatait. Megérkezünk Pristinába, Ricardóval valahogy megtaláljuk a hotelt, ahol szobája van foglalva, s szerinte nekünk is akad majd. Leparkolunk, kiszállás előtt Ricardo így szól:

- Aztán ne felejtsétek el, itt Koszovóban én francia vagyok!

Mi meg hángöriönek.

Koszovón látszik, hogy fiatal ország. Míg Novi Pazarban a levakolatlan házak az örök befejezetlenség képzetét keltik, Kosovska Mitrovica fele közeledve az az érzésem, minden most épül, a szó szoros értelmében, s a jelen pillanatban is odébb tesznek egy téglát a másikra. Emiatt, bár itt is rengeteg a pirosban hagyott ház, úgy tűnik, ez valóban ideiglenes állapot.

A határ után párszor megálltunk albán zászlókat fotózni, aztán hagytuk, hiszen gyakorlatilag minden második épület homlokzatán ott lobog a piros-fekete lobogó, gyakran az amerikai és az EU-s társaságában. Érdekes módon a hivatalos zászló ritkább – valszeg még nem terjedt el annyira, és az emberek szívéhez közelebb áll az albán nemzeti zászló.

Az Ibar folyó kettéosztotta város albán részébe érkezünk. Mint a kolozsvári Monostor negyedbe csöppentünk volna, még a több helyről is hallható zene is a manelére emlékeztet. Az emberek ruházata is hasonló, olcsóbb (kínai?) cuccokban járnak, mint a belgrádiak. A tömháznegyedben egyetlen régebbi épület sem kelti fel a figyelmemet, annál inkább a hatalmas, emeletes lakóházak.

Parkolni az albán rész központjában szinte lehetetlen, végül betérünk egy mellékutcába, mutogatással megértetjük a szomszédos háznál betonkeverővel dolgozó férfitól, itthagynánk a kocsit, int, hogy oké. Kávézunk egyet Lori kávézójában, aztán indulás a várost kettéosztó, szépívű híd felé.

Még ilyen hidat nem láttam: négysávos, de teljesen üres. Semmi forgalom, néhány forgatócsoport a híd közepén dolgozik, katonák ácsingálnak a híd mindkét felén. Az albán részen kis fülkében rendőrök posztolnak, megkérdezzük, szabad-e fotózni és átmenni. Természetesen.

Míg albán részen nagy a zsivaj, piacoznak, beszélgetnek, megy a zene, a szerb oldal borzasztó kihalt. Ugyanaz a monostori fíling, de lepukkantabb, a tömházak is régiek. És természetesen mindenhol szerb zászló, a hídról a negyedbe vezető főúton hatalmas transzparens hirdeti, hogy Koszovó Szerbia része. Amúgy kb. egy órával késtük le a napi rendszerességgel megejtett szerb tüntetést, többek közt a Novi Pazar-i autóelvontatás miatt. Szóval, 12.44-kor minden áldott nap a szerb részen felvonulnak, zászlókkal, és Koszovó függetlensége ellen tüntetnek.

Fotózgatunk, sétálunk, a híd lábánál görkoris szerb kislányok szólítanak le, angoltudásukat fitogtatva érdeklődnek, kik vagyunk, mi a nevünk és a telefonszámunk. Visszafelé a hídon futunk össze Ricardóval, freelancer riporter Spanyolországból. Figyelmeztet, neki azt mondták, nem szabad fotózni – mikor hallja, nekünk viszont igen, ő is előveszi a miénknél háromszor nagyobb profi gépét. Éppen jókor, mert jön a KFOR, vonulnak át albán részre a kocsikkal.

Ricardo meséli, még a taxis is csak a híd lábáig visz. Nincs kapcsolat a két városrész lakói közt – mi, tursiták és sajtósok szabadon sétálgatunk, és ugyanezt elvileg a helyiek is megtehetnék. De nem teszik. Félnek, főleg a szerbek. Akinek szerencsétlenségére az etnikailag kettéosztott terület “másik” felén van lakása, csak lapít és szorong, besötétíti az ablakokat.

Szerb zászló az Ibar-parthoz közel. A túloldalon épül az albán negyed

Megbeszéljük, elvisszük Ricardót Pristinába. Egy hónapig készítette elő az útját, rengeteg contact persont ismer, és mehetünk vele interjúzni. Szuper. Az úton arról beszélgetünk, hogy valójában nincs megoldás. Szerbek és albánok egyaránt elhatárolódnak a másik féltől. Ricardo felveti, a belgrádi kormány át kellene telepítse a Kosovska Mitrovica-i szerbeket Szerbiába, mert itt ők nem tudnak boldogan élni. Nem, valóban nem – csak tengődnek egyik napról a másikra, létezésük egyetlen külső jele, hogy néha felvonulnak. És ugyanúgy szenvednek az általános koszovói gazdasági válságtól, vagy talán még jobban. Nincs termelés, nincs ipar, csak kereskedelem, meg persze építkeznek albán részen ezerrel – Koszovó a nemzetközi segítség nélkül nem tudna megélni. Az albán rész egyik pici asztalosműhelyéből fúrógép hangja szűrődik ki: a kisvállalkozást a Máltai Szeretetszolgálat támogatja. Ahogy Dejan mondta még Belgrádban: like in Central Africa.

Update: Ez az Erdély FM-nek elmondott beszámoló bővített verziója, az áramot ugyanis közben megadták, pontosabban megint bekapcsolták a generátort:) lesz egy bejegyzésem majd arról, mit tegyünk, ha reggel 8-kor még a hotel is be van zárva, sehol egy lélek, nincs áram, sem nesszkávé.

Novi Pazar, ahogy Sipi látta, nem ugyanaz, ahogy nekem lejött: először is, nem azért fagyott le szerintem a hangulat, mert egy nő be mert lépni a férfiak kávézójába, hanem azért, mert idegenek vagyunk. Belgrád és Novi Pazar közt az volt az első óriási különbség, ami általában egy kis- és egy nagyváros közt fennál: nagyvárosban a kutya sem törődik azzal, ki honnan és merre tart, s miért jött, kisvárosban pedig mindenki kiszúrja az idegeneket, és – végül is érthető módon – megnézi őket magának. Amikor kávét kértünk, és Sipi száján kiszaladt az expresso szó, nyilván próbálták magyarázni, hogy az nincsen, van viszont török kávé (hangalakilag: turski kafa, vagy vmi hasonló), és Sipi ebből hallotta a ki a turista szót. Szóval: mikor mindenféle halandzsa nyelven megértettük egymással, hogy nekünk kávé kell, és jó a török is, és ők adnak, természetesen, már semmi probléma nem volt:)

Az a kis kávézó legalább 30 évvel ezelőtti állapotokat tükröz: érdekesen keverednek a tradicionális és a szocreál elemek. Mindenhol óriási alumínium hamutartók, az alsó terítő feltehetőleg kéziszőttes, amit rátettek, az a lehető legolcsóbb műanyag védőabrosz (olyan tapintásúak, mint pl. a régi CFR-függönyök). Ezt rácsíptetik az alsó abroszra, nehogy a vendég a könyökével elmozdítsa. Vannak még régi, súlyos römitáblák, valószínűleg a törzsvendégek gyakran játszanak egy-egy partit; a székek fából készültek, de kopottak, és a western-filmekből ismert propelleres csillár lóg a plafonról.

A bosnyák bácsik közül az egyik tudott angolul, a másik meg németül. Ők kérték, fotózzuk le őket:) Az egyik még akart nekünk további kávékat fizetni. Ha akkor onnan egyenesen továbbmegyünk, összességében jó emlék maradt volna Novi Pazar. Csak az történt, hogy végre megtaláltuk a központot, ott pedig egy szerb, nagyjából a belgrádi stílust másoló pizzázót. Az a hely már teljesen a 21. század, és nekem ugyanaz volt az érzésem, mint ami Kosovska Mitrovicában pár órával később már nyilvánvaló volt: (legalább) két külön világ van egy-egy ilyen etnikalilag és felekezetileg megosztott városban. A szerb pizzázóban cirill betűs újságok voltak, a bosnyák kávézóban latin betűsek. Mielőtt beléptünk volna a szerb helyre, cigányasszony jött oda apró gyerekekkel, az egyik pózolt, hogy fotózzuk le, majd pénzt kértek. Nem volt nálam apró, intettem, hogy sajnálom, mire kérdezés és magyarázat nélkül odalépett egy tag, és kb. elküldte őket melegebb éghajlatra. A városközpontban egyetlen fejkendős nőt láttam, a “muzulmán” városrésszel ellentétben; a minket pénzes uniós polgároknak néző rendőr is szerb volt…

Ez is megvolt nekünk ma. Igazából nem is nagy ügy, valószínűleg csak a novi pazari történet rontotta el a hangulatom annyira, hogy rendesen izzadó tenyérrel hajtottam a határ fele vezető szerpentinen. A vidék gyönyörű, de teljesen kihalt és nagyon szennyezett – az út mentén a fűben mindenhol PET-palackok, zacskók és mindenféle egyéb, szélfútta trutymók.

Néha szembejön egy-egy lepukkant autó, előzni nem előz senki. A házak ugyanúgy a félbehagyottság érzetét keltik, mint a Szandzsákban – az emeletesre tervezett háznak megvan a négy fala, a teteje, oszt valami szobában laknak is, a ház többi részében fúj a szél. Gaz és autóroncsok mindenhol, az autók nyugatról való behozása és lángvágóval való feldarabolása alighanem a legjobb biznisz errefelé (erre külön posztban ki fogok térni).

Sajnos nem jut eszmbe milyen helységnél léptük át a határt, és mivel nem is pecsételtek, nem tudom visszakeresni. Mindenesetre volt egy nagy mesterséges tó…

S akkor a szerb határ, egy árva bódéval és két – csöppet sem szimpatikus – határőrrel. Elveszi az útleveleket, azután szokatlanul sokat tart a procedúra. Halljuk, amint ismételgetik a neveinket. Visszajön a határőr, hogy hívnak, mi a család- és keresztnevünk. Mondjuk. Visszasiet. Kisvártatva a társával jön vissza, újból mondjuk a neveket, tanakodnak. Alighanem cirill betűkkel kell bevezessenek a nagykönyvbe, csakhogy ők latin betűkkel hadilábon állnak. Magyarán nem nagyon tudják kiolvasni a neveinket.

Ez így folyik egy darabig, majd a “mi” emberünk kitörő örömmel böki oldalba értetlenkedő társát: minden tiszta és világos, neki lett igaza, visszaadja a papírokat, int hogy gyorsan, el. A dolog azért fura, mert nem pecsételtek bele az útlevelekbe (nyilván gáz nekik ha pecséttel elismerik hogy valaki kilép a szerb határon és Koszovónak, egy más országnak a területére lép).

… meg egy csomó alagút

Az UNMIK-ellenőrzőpont már sokkal katonásabb, papírokat, csomagtartót kinyitni, mi van a hátizsákban, köszönjük, siessen visszacsomagolni. A (valószínűleg dán) tiszt Buna ziua-val köszön, de első pillantásra kiszúrja, hogy a román útlevélben magyar nevek vannak – you are hungarians, right? Barátságosan jó utat kíván, és itt sem pecsételnek. Egy nemlétező határon keltünk át ma.

Ma elvontatták az autónkat. Elmesélem mi történt: az útiterv szerint megérkeztünk a Szandzsák “fővárosába” Novi Pazarba. Korábban figyelmeztettek, hogy az ortodox-muszlim vidék, bár nyugis, nem egészen turistabarát, mégis úgy döntöttünk: megnézzük. Az első problémák ott kezdődtek, amikor nem sikerült megtalálni a város központját, akármerre mentünk, ugyanaz a lepusztult kép, elhanyagolt, befejezetlen házak, céltalan építmények, kis boltok, melyekről lerítt, hogy nem bonyolítanak nagy forgalmat.

Közlekedési táblák természetesen inkábbb hiányoznak. Ez persze senkit nem zavar, és már én sem igazán veszem észre, no de csak bekeveredtünk egy olyan helyre, amiről kis jóindulattal azt lehet mondani, hogy valami központhoz hasonló dolog. Tulajdonképpen egy nagy útkereszteződés ahova minden irányból ömlenek az autók, és egy rendőr is áll ott, szemlátomást különösebben nem érdekli a forgalom irányítása.

Eldöntjük, ha már eddig elkeveredtünk, megreggelizünk. Parkolni könnyű Szerbiában – ezt már megtanultam – valahol otthagyod az autót, ha a többiek elférnek, akkor minden oké. Így is lett, felhúztam a járdára az útkereszteződés egyik oldalán (több más autó mellé). Amikor átvágunk az útkereszteződésen még hátranézek – látom hogy a rendőr mustrálgatja a kocsit. Akkor valami azt súgta, húzzunk innen a picsába, aztán mégsem: beültünk reggelizni.

A szendvics egyébként finom volt

Nyugodtan megesszük a szendvicset és visszasétálunk az autóhoz – csakhogy ott, ahol az autót hagytuk, üres a hely. Belémfagyott a szar, azt hiszem, így mondják. Odarohanok a rendőrhöz, aki még mindig ott ácsingál, kérdem, nem-e látott egy piros Dacia Logant. De látott, elvontatták.

- Miért?

- Mert tilosban parkolt.

- Dehát itt mindenki tilosban parkol (körbemutatok, az útkereszteződésnek azon az oldalán 3 helybéli autó áll)

- Ja, de ti EU-s államoplgárok vagytok, nektek van pénzetek – röhög.

Elindulunk megkeresni a céget, melynek az udvarán állítólag ott a kocsi: hálistennek nem vitték messzire, 5 perc alatt ott vagyunk egy lepukkant tömbház udvarán egy valamilyen dróthálóval elkerített telephelyen – és ott az autó. Huhh.

Pénzzel teli Dacia Logan

Van egy office-szerű bádogdoboz is, angolul is beszélnek kicsit, of course. Legalább azt megértik, hogy how much. Nos, a büntit az autó hengerűrtartalma szerint számolják – érdekes gyakorlat – a csávó szoroz egyet gyorsan és kideríti: valami 4500 dinárt kell leperkálni.

Annyi persze nincsen nálunk dinárban – sebaj, euró is jöhet, összesen 57 lesz – sőt, az 50 eurós bankjegyet kipótolhatjuk pár száz dinárral. De pár dinárka így is hibádzik – sebaj, legyint nagyvonalúan emberünk

Akkor most ő kiállítja a nyugtát. Muhaha. Ír is valami cirill izéket egy papírra, a kocsi forgalmiját betűzgeti, mindenféle idióta kérdéssel jön, na de végre kész. Mehetünk. A kocsiban vettük észre, hogy a fecnin egy csomó szám van ugyan, de egyik sem egyezik a 4500 dinárral, sem pedig az 57 euróval, sem azok bármilyen kombinációjával.

Timi vissza akar menni cirkuszolni – én csillapítom, ki a fenéhez menjen panaszt tenni, a forgalmat irányító rendőrhöz, aki valszeg csinos kis százalékot kap a dologból?

Tanulság: 1. Novi Pazarba többet a lábam nem teszem 2. a közlekedési szabályokat betartom 3. ilyen mulya vagyok, Rambó másképp áll hozzá a dolgokhoz. Ámen.

Dejan mesélte, a szerbek annyira komolyan gondolják, hogy kifizetnék Koszovó adósságait. Ugyanis ha legyintenének, hogy “a számlákat márpedig fizessétek ti”, akkor implicite elismernék a függetlenséget. Márpedig 2 milliárd dollárról van szó…

Dejan Cabrilo

A blogger beszélt még arról, hogy a szerbek, horvátok, bosnyákok és albánok közt még él egy nagyszámú kisebbség a volt Jugoszlávia területén, mely semmiféle közösségi jogban nem részesült, és valószínűleg nem is fog részesülni: ők a cigányok. Az egymást rühellő nemzetek a cigányok elleni gyűlöletben találják meg a közös hangot. Szerbiában semmiféle stratégia nem létezik a romák integrációjára, a szerb nyelvet nem ismerő gyerekek nagy részét kisegítő iskolákba zsupppolják, oszt csókolom.

Szó esett még a szerb média magatartásáról Koszovóval kapcsolatban: egyedül a B92 közvetít úgy-amennyire kiegyensúlyozott és árnyalt képet a kérdésről – igaz, albán politikus itt sem nyilatkozhat. A szerb közszolgálati médiumban például minden nap vezető valamilyen koszovói hír, csak arról egy szó sem esik soha, hogy Koszovóban esetleg albánok is élnének. Időjárásjelentéskor pedig külön kitérnek Koszovóra. Édes, nem?

A hostel külön világ, estére mindenki begyűl a nem túl nagy ebédlő-nappaliba, a NO SMOKING felirat alatt békésen cigiznek, söröznek, valahogy nincs kedvünk mégsem odaülni, a lépcsőn üldögélünk, aztán megállapodunk: ideje eltenni magunkat holnapra. Négy szoba van az emeleten, emeletes ágyak, tömegszállás, de ízlésesen berendezve, a fürdő is okés, épp a tusolófülke ajtaját lehetetlen elhúzni. Angol nyelvű felirat figyelmeztet, mosd ki magad után.

Miközben várok a soromra, bejön egy piros indiai inges srác a szobába, láthatóan ott lakik ő is, bemutatkozunk, persze azonnal el is felejtjük egymás nevét. Kjúúúúd brit kiejtése van, világutazó éppen, novemberben kezdte Peruval, azóta járt már Kambodzsában és Szibériában is.

Ma átköltöztettek bennünket egy másik szobába, amely az udvarról nyílik, külön pici helyiség. Ott lakik a görög, aki a laptopját lazán az ebédlőben hagyja éjjelre, mezítláb mászkál, és persze ő is brother, hiszen országa szintén nem ismerte el Koszovót, mint ahogy a múltkor hosteles vendégkísérőnk felhívta erre a figyelmünket.

A brit sráccal is ez volt az első beszédtéma, hát igen, a téma nemhogy a levegőben van, de mindenre rátelepszik. Ő amúgy azon felvilágosult fiatal félművész-félhippi kozmopolitákhoz tartozik első ránézésre, akik utazgatnak, s a politikát és a politikáról való beszédet többnyire az első közhelyek elsütése után udvariasan elhárítják. Úgy tűnt azonban, aggódik kicsit amiatt, hogy a Birodalom álláspontja értelmében ő is félig-meddig Szerbia ellenségének tekinthető. Vele mindenki kedves, persze, s a személyes véleménye amúgysem egyezik feltétlenül a hivatalos állásponttal, de… Megnyugtatására megjegyzem, hogy itt (is) a táborok határai elmosódnak, a “lövészárokban” olyanok hasalnak szépen egymás mellett, akik nem is gondolnák, hogy okuk volna átkúszni a szomszédba. De aztán átterelődik a téma, mert az amerikai szövetséggel szívatom, és élvezem, amint kibújik belőle a gyarmatosítóattitűd, hogy ők, akiknek még történelmük sincs igazából, Artúr királyból rómait csináltak… aztán nevetünk, egészséges öniróniával felszerelt polgárral van dolgom, identitások sokasága birtokosával, az anyatejjel magába szívott nagyvonalúság és szabadelvűség mondatja ki vele, hogy a bevándorlás jó és természetes folyamat, az ott élő indiaiak pl. természetesen britek, a másod-harmadgenerációs bevándorlók mind azok. Ráragadt valamennyi lengyel szó, amikor a munkatársai között több volt a lengyel, mint a brit, és többnyire lengyelül kommunikáltak. Hirtelen rácsodálkozón jegyzi meg, mindez “a saját országában” is megtörténhet az emberrel.

Csend. Aztán felnevet, a “saját ország” és “tiszta vér” képzete szétfoszlik, már csak globalizáció van, zenéről, filmekről, könyvekről esik szó, sZempölt hallgattatok vele, szereti, elsorolom a hangszereket, megakadok, kiderül, az angolban nincs gyűjtőnév a pengetős hangszerekre, hm, ez izgi. Ajánlom neki a Félszigetet, ha már jönne Romániába is, ellenpontként vázolom a manele és weddingLuis fogalmát, hunyorít, hogy a cheap musicot is ki kell próbálni néha, ne legyek már olyan elítélően kategorikus.

a netkávézóban szemben velem japán nő ül, középkorú, és amennyire hallottam beszélni, perfekt tud szerbül. Zoli, akivel most este találkoztunk, egy év alatt saját bevallása szerint elég sokat felszedett a nyelvből. Nekem tetszik a hangzása, a sok duruzsoló zs és dzs és cs.

A hostel reggel még őrzi a lenti buli (focimeccs? kabaré? nem lehetett eldönteni, annyi biztos, sokan és sokat röhögtek) nyomait, egy lány (asszony? Sipinek igaza van, a nők itt tényleg mind szépek) asztalt töröl, mikor látja, reggelizni szeretnénk. Törött lábú harmincas pasi tartja szóval. Motorbaleset.

From Romania? Wow, brothers! Thanks for your support! – és már vitte is a military hátizsákot, örömtől sugárzó arccal, mi pedig enyhe bűntudattal követtük. Parkolót keresett, csomagot cipelt, útbaigazított, elmagyarázta, hol találunk internetet, beszállásolt minket, pedig nem is ott dolgozik (a haverja a recepciós, ha jól értettük). A bőrkabátról Vlad Tepes jutott eszébe, akit a szerbek nagyon tisztelnek, mert sok törököt megölt, az autónk láttán a Dacia márkát kezdte dicsérni, hogy milyen jó autó is az, sok belgrádi taxis vesz olyant. Basescut is emlegette, mert jó ember, aki az ortodox testvériség jegyében a nagyhatalmakkal is szembeszáll, és támogatja our case.

Az ágyaink abban a hostelben, mely úgy hirdeti magát: mindig az események központjában van

A jó ügyért harcolunk, a terroristák és az albán szeparatisták ellen, akik elvették tőlünk our holy land – magyaráz és gesztikulál, a szent föld történelmét meséli, meg hogy az albánok most milyen békésnek mutatkoznak, de nem ez az igazi arcuk, hiszen 2004-ben felégették a kolostorokat. Most sok a rendőr, tudjátok, a demonstrációk miatt, magyarázza. Győzelmes mosollyal és büszkén közli, a hostel melletti török nagykövetség épületére mutatva, hogy ezt is bevették a testvérek, elégették a török zászlót, és kitűzték a szerb lobogót. Majd hunyorít, hogy hát igen, az amerikaiak még jobban megszívták. Erőtlenül közbevetem, igen, ott égett benn egy fiatal az épületben, igen, veszi át mohón a szót, újvidéki volt, aki a családjával 1999/ben volt kénytelen elmenekülni Koszovóból, és nem ült otthon tétlenül, hanem eljött, hogy tegyen valamit… sacrifice… megérkezünk, igen, itt vagyunk in the center of the happenings, valóban, a gyomrom összeszorul, a torkom száraz, az ásványvizet nem vettük ki a kocsiból, meleg van, szmog van, a mosoly az arcomra fagyott, megpróbálok semmit nem mondani, elriasztani, kiábrándítani, egyből ellenség lennék, ha hozzátenném a romániaihoz, hogy magyar…

Bevert őrbódé a török nagykövetség mellett. Az épületen török zászló áll – igen, vadiúj, teszi hozzá vigyorogva kísérőnk

Sipi belenéz az útlevelébe, mielőtt odaadná a portán: vajon nem írja valahol benne, hogy állampolgársága román ugyan, de nemzetisége mégiscsak magyar? A szobában kinnhagynám Orhan Pamukot, de aztán elteszem, mert eszembe jut, hogy török, ki tudja… Skizofrén helyzet, és ez a legkevesebb, amit el lehet erről az egészről mondani.

amúgy pedig gyönyörű épületek, az emberek jól öltözöttek, sorban állnak és civilizáltan fogyasztóskodnak a bankokban, márkaüzletekben és fodrászatokban és egy fiatal srác nekem a törökök által elkövetett sérelmekről beszél teljesen őszinte átéléssel

Üvegbe és fémbe burkolt homlokzat is van Belgrádban…

… meg korzó is

“jugoszláv” skizo, balkán skizo, minek nevezzem, szerb Mátrix, amiből kevesen ébrednek fel, a többiek jókról és rosszakról álmodnak, a fehér várban, a fehér várról, csatákról, védelemről és támadásról, a tragikus és hősies végről, igazságot Szerbiának, nincs más fájdalom és öröm, csak ami hazaszeretetből fakad. Meg kell védenünk testvéreinket, akik most az ellenség karmai között vergődnek, a vér és a becsület mindennél többet ér, és semmiféle áldozatot nem sajnálunk

A város, az emberek teljesen normálisnak tűnnek, Kolozsvár eltörpül Belgrád mellett, és nemcsak azért, mert sokkal kisebb, de valahogy lazább és európaibb, az emberek közvetlenek és kedvesek, de a belvárosban a bombázás nyomai gyógyíthatatlan sebként tátonganak, mintha nem is akarnák eltüntetni, íme, itt van, nézzétek, és ne felejtsetek

szia, Nándorfehérvár, itt vagyok. Több közöm van hozzád, mint hinnéd.