Novi Pazar, ahogy Sipi látta, nem ugyanaz, ahogy nekem lejött: először is, nem azért fagyott le szerintem a hangulat, mert egy nő be mert lépni a férfiak kávézójába, hanem azért, mert idegenek vagyunk. Belgrád és Novi Pazar közt az volt az első óriási különbség, ami általában egy kis- és egy nagyváros közt fennál: nagyvárosban a kutya sem törődik azzal, ki honnan és merre tart, s miért jött, kisvárosban pedig mindenki kiszúrja az idegeneket, és – végül is érthető módon – megnézi őket magának. Amikor kávét kértünk, és Sipi száján kiszaladt az expresso szó, nyilván próbálták magyarázni, hogy az nincsen, van viszont török kávé (hangalakilag: turski kafa, vagy vmi hasonló), és Sipi ebből hallotta a ki a turista szót. Szóval: mikor mindenféle halandzsa nyelven megértettük egymással, hogy nekünk kávé kell, és jó a török is, és ők adnak, természetesen, már semmi probléma nem volt:)

Az a kis kávézó legalább 30 évvel ezelőtti állapotokat tükröz: érdekesen keverednek a tradicionális és a szocreál elemek. Mindenhol óriási alumínium hamutartók, az alsó terítő feltehetőleg kéziszőttes, amit rátettek, az a lehető legolcsóbb műanyag védőabrosz (olyan tapintásúak, mint pl. a régi CFR-függönyök). Ezt rácsíptetik az alsó abroszra, nehogy a vendég a könyökével elmozdítsa. Vannak még régi, súlyos römitáblák, valószínűleg a törzsvendégek gyakran játszanak egy-egy partit; a székek fából készültek, de kopottak, és a western-filmekből ismert propelleres csillár lóg a plafonról.

A bosnyák bácsik közül az egyik tudott angolul, a másik meg németül. Ők kérték, fotózzuk le őket:) Az egyik még akart nekünk további kávékat fizetni. Ha akkor onnan egyenesen továbbmegyünk, összességében jó emlék maradt volna Novi Pazar. Csak az történt, hogy végre megtaláltuk a központot, ott pedig egy szerb, nagyjából a belgrádi stílust másoló pizzázót. Az a hely már teljesen a 21. század, és nekem ugyanaz volt az érzésem, mint ami Kosovska Mitrovicában pár órával később már nyilvánvaló volt: (legalább) két külön világ van egy-egy ilyen etnikalilag és felekezetileg megosztott városban. A szerb pizzázóban cirill betűs újságok voltak, a bosnyák kávézóban latin betűsek. Mielőtt beléptünk volna a szerb helyre, cigányasszony jött oda apró gyerekekkel, az egyik pózolt, hogy fotózzuk le, majd pénzt kértek. Nem volt nálam apró, intettem, hogy sajnálom, mire kérdezés és magyarázat nélkül odalépett egy tag, és kb. elküldte őket melegebb éghajlatra. A városközpontban egyetlen fejkendős nőt láttam, a “muzulmán” városrésszel ellentétben; a minket pénzes uniós polgároknak néző rendőr is szerb volt…

Hullafáradtan, este érkeztünk Pristinába, így különösebben sokat nem tudok mondani róla egyelőre, két dolgot leszámítva: 1. elvették a villanyt, a szállodában gyertyát gyújtottak, majd beindították a generátort. A jelen bejegyzést generátorra kötve írom, néha ingadozik a teljesítmény, ilyenkor a képernyő elhalványul. Tegnap állítólag víz sem volt egész éjszaka.

2. Egy japán vendéglőben vacsoráztam, mert ilyen is van Pristinában, méghozzá ízléses és olcsó. Mellékelem a fotókat:

Betérünk kávézni egy kis muszlim helyre Novi Pazarban (ez még a parkolás előtt volt). Öregek ülnek csendben az asztalok előtt, újságot olvasnak, elmélkednek. Nincsen nő közöttük. Timi kér egy kávét: a helyiségben megfagy a levegő.

- Nekünk török kávénk van, nem turistáknak való az – válaszol a vén csapos elutasítóan.

- Török kávé pont jó lesz – így mi.

- Biztos? – kérdi, most már megenyhülve. Rendben.

Kihozzák a kávét, megisszuk, fizetésre kerül sor.

- How much?

A csapos feltartja három ujját.

- 3 mi? – s elkezdek kotorászni a pénztárcámban, elővakarok 3 dínárt. Az asztalnál ülők nevetnek (ez viccesen kevés pénz, az apró is 10 dinárnál kezdődik), nem három, 30 dinár volt a két kávé. Ez egyébként kevesebb mint fél euró.

Tovább keresgélek, de mivel a pénztárcában a lej, euró és dínár vegyül, ráadásul elég nagy címletű bankjegyekben, nem nagyon megy a dolog. Erre az egyik öreg belenyúl a pénztárcámba, és néhány 50 eurós alól előhalássza a 3, egyenként 10 dínáros bankót.

Megköszönjük, megköszönik, fotózkodunk, marasztalnak, végül aztán távozunk. Ilyen világ is van itt.

Ma elvontatták az autónkat. Elmesélem mi történt: az útiterv szerint megérkeztünk a Szandzsák “fővárosába” Novi Pazarba. Korábban figyelmeztettek, hogy az ortodox-muszlim vidék, bár nyugis, nem egészen turistabarát, mégis úgy döntöttünk: megnézzük. Az első problémák ott kezdődtek, amikor nem sikerült megtalálni a város központját, akármerre mentünk, ugyanaz a lepusztult kép, elhanyagolt, befejezetlen házak, céltalan építmények, kis boltok, melyekről lerítt, hogy nem bonyolítanak nagy forgalmat.

Közlekedési táblák természetesen inkábbb hiányoznak. Ez persze senkit nem zavar, és már én sem igazán veszem észre, no de csak bekeveredtünk egy olyan helyre, amiről kis jóindulattal azt lehet mondani, hogy valami központhoz hasonló dolog. Tulajdonképpen egy nagy útkereszteződés ahova minden irányból ömlenek az autók, és egy rendőr is áll ott, szemlátomást különösebben nem érdekli a forgalom irányítása.

Eldöntjük, ha már eddig elkeveredtünk, megreggelizünk. Parkolni könnyű Szerbiában – ezt már megtanultam – valahol otthagyod az autót, ha a többiek elférnek, akkor minden oké. Így is lett, felhúztam a járdára az útkereszteződés egyik oldalán (több más autó mellé). Amikor átvágunk az útkereszteződésen még hátranézek – látom hogy a rendőr mustrálgatja a kocsit. Akkor valami azt súgta, húzzunk innen a picsába, aztán mégsem: beültünk reggelizni.

A szendvics egyébként finom volt

Nyugodtan megesszük a szendvicset és visszasétálunk az autóhoz – csakhogy ott, ahol az autót hagytuk, üres a hely. Belémfagyott a szar, azt hiszem, így mondják. Odarohanok a rendőrhöz, aki még mindig ott ácsingál, kérdem, nem-e látott egy piros Dacia Logant. De látott, elvontatták.

- Miért?

- Mert tilosban parkolt.

- Dehát itt mindenki tilosban parkol (körbemutatok, az útkereszteződésnek azon az oldalán 3 helybéli autó áll)

- Ja, de ti EU-s államoplgárok vagytok, nektek van pénzetek – röhög.

Elindulunk megkeresni a céget, melynek az udvarán állítólag ott a kocsi: hálistennek nem vitték messzire, 5 perc alatt ott vagyunk egy lepukkant tömbház udvarán egy valamilyen dróthálóval elkerített telephelyen – és ott az autó. Huhh.

Pénzzel teli Dacia Logan

Van egy office-szerű bádogdoboz is, angolul is beszélnek kicsit, of course. Legalább azt megértik, hogy how much. Nos, a büntit az autó hengerűrtartalma szerint számolják – érdekes gyakorlat – a csávó szoroz egyet gyorsan és kideríti: valami 4500 dinárt kell leperkálni.

Annyi persze nincsen nálunk dinárban – sebaj, euró is jöhet, összesen 57 lesz – sőt, az 50 eurós bankjegyet kipótolhatjuk pár száz dinárral. De pár dinárka így is hibádzik – sebaj, legyint nagyvonalúan emberünk

Akkor most ő kiállítja a nyugtát. Muhaha. Ír is valami cirill izéket egy papírra, a kocsi forgalmiját betűzgeti, mindenféle idióta kérdéssel jön, na de végre kész. Mehetünk. A kocsiban vettük észre, hogy a fecnin egy csomó szám van ugyan, de egyik sem egyezik a 4500 dinárral, sem pedig az 57 euróval, sem azok bármilyen kombinációjával.

Timi vissza akar menni cirkuszolni – én csillapítom, ki a fenéhez menjen panaszt tenni, a forgalmat irányító rendőrhöz, aki valszeg csinos kis százalékot kap a dologból?

Tanulság: 1. Novi Pazarba többet a lábam nem teszem 2. a közlekedési szabályokat betartom 3. ilyen mulya vagyok, Rambó másképp áll hozzá a dolgokhoz. Ámen.

Kedden délben Dejan, délután-este Zoli mesélt nekünk mindenféléket a városról, az emberekről, s pont jó, hogy egyikük úgymond tősgyökeres belgrádi, másikuk pedig inkább kívülről, az ideiglenesen itt lakó, sokat utazó, világlátott értelmiségi szemszögéből hívja fel a figyelmünket bizonyos dolgokra.

Ingatlanárak. Dejan a szüleinél lakik, ezért nem igazán tud albérletárakat mondani. Zoli szerint egy belvárosi pici lakás – 30-40 négyzetméteres – havonta 5-600 euróba kerül, ami simán romániai nagyvárosi árkategória. A nagykövetségek környékén, ami roppant drága, a 130 négyzetméteres lakás havi bére 1700 euró. Ha lakást akarsz vásárolni magadnak, Dejan szerint megnyúz a bank a hitellel, ezért ő per pillanat nem is szándékozik próbálkozni hasonló projekttel. Meg valszeg amúgy sem adnának annyit a fizetésére.

Zoli úgy tudja, a belvárosi lakások ára 2000 euró négyzetméterenként – Kolozsváron a Györgyfalvi negyed elején lehet ennyiért lakást venni. Újbelgrádban azonban a frissen felhúzott házak már 1500 euró/négyzetmétertől kaphatóak. Az utóbbi évben egyre több az ingatlanberuházás, sorra épülnek a panelházak, irodaházak, Belgrádba érkezésünkkor mi is láttuk a darurengeteget.

Bürokrácia. Zolitól tudjuk, hogy a “szerb flotant” megszerzése legalább annyira macerás, mint nálunk. Ide-oda küldözgetnek, és a lakástulajdonos kötegnyi iratot kell beszerezzen, míg végül adnak egy papírt, amivel igazolod, hogy hol laksz. Minden hivatalban, de kivétel nélkül mindenhol, a múzeumi vendégkönyvekhez hasonló, vaskos piros füzetbe kerül a neved, hogy te ott és akkor valamilyen igazolást kértél.

Életszínvonal. Belgrádban az emberek nagyon sokat adnak magukra, étterembe és sörözni járnak, cuccos mobilt vesznek, s az autónak is lehetőleg újnak kell lennie. Mindez kész csodának tűnik, hiszen honnan, ha 20%-os a munkanélküliség? Zoli a feketegazdasággal magyarázza: nagyon sokan vállalnak be nem jelentett munkát. Jön a fizu, a munkaadó is jól jár… a belgrádi átlagkereset kb. 500 euró, ennyit egy takarítónő is megkeres, ha jól fizető multiknak dolgozik, ugyanakkor a mérnökök havi bérezése 600 eurótól kezdődik.

Fiatalok lehetőségei. Dejan meséli, nem igazán van a szakmának megfelelő elhelyezkedési lehetőség, ő is, bár politikatudományt végzett, programozóként dolgozik. Amúgy szerinte az itteni egyetemek nem valami színvonalasak – Zoli ezt kívülről másképp látja, a kollégái jól képzett szakemberek, akik helyben végeztek. Dejan szerint jelenleg más országokhoz hasonlóan itt is túltermelés van pl. közgazdászokból, menedzserekből, de hát hiába akar mindenki vezető lenni, ha nincs, aki dolgozzon. S ez a baj: az ipar nagyjából összeomlott, nem igazán termelnek semmit Szerbiában.

Korábban írtunk a szétbombázott épületről Belgrád központjában, meg arról, hogy kinyomozzuk mi is történt, főleg arra tekintettel, hogy miért nem bontják le vagy javítják meg. Az a sztori, hogy az épület volt a hadügyminisztérium, amolyan szerb Pentagon, amit 1999-ben a NATO bombázott. A NATO sok más épületet is bombázott akkoriban, nagy részüket szépen felújították.

Ezzel azért nem lehet semmit kezdeni azóta sem, mert valami hivatalnok anno a műemlékek listájára tette az amúgy… khm… kicsit csúnya épületet. Miután meglyuggatták, lebontani mégsem lehet, mert izé, mégiscsak műemlék, újraépíteni meg senkinek nincsen kedve, mert épen sem valami szemet gyönyörködtető épület. A dolgot tovább komplikálja, hogy előfordulhat, akad még pár fel nem robbant bomba a romok közt – az óvintézkedéseket betartva építkezni pedig annyira költséges, hogy senkinek nincsen pénze rá.

Köszönjük Frodónak a kommentet (lásd az előző post) és Dejannak, belgrádi barátunknak a sztorit. És mivel az épületet tilos fotózni, kattintgattunk párat. Indzsoj!

Van a Slavija tér, kis boltok, vendéglők, teraszok, színház, nyugis, beszélgetős hely. A tér közepén egy kibaszott nagy BMW-autószalon terpeszkedik. Vajon mekkora hatalma lehet annak a cégnek, amelyik kibulizta az építkezési engedélyt?

A Delta Motors bemutatóterme. A fotóról nem egyértelmű, de minden oldalról ez uralja a teret

Korábban tudósítottam az Erdély FM-nek, hogy ugyan a nagykövetségek környékén sok jel utal a pár napja történt randalírozásokra, de most már minden csendes. A felgyújtott amerikai nagykövetséget békésen tatarozzák, a török nagykövetség elé kirendelt két rendőr lazán beszélget az arrajáró ismerősökkel, a pórul járt McDonalds-kirakat befedve.

Zoli mesélte, a zavargások idején autóval bekerült a tüntetők közé: a zömmel 15-16 éves focihuligánok nem bántották, csak épp egy banánt nyomtak el a szélvédőjén.

Íme pár fotó:

Az amerikai nagykövetség. Ablakok bedeszkázva, körülöttük kormosak a falak. Jobbra az őrbódé: a golyóálló üveget nem sikerült teljesen összetörni

A meki mellett több kis kávézó is van, azok sértetlenül megúszták

Állunk a térképpel (amit ma kaptunk egy turisztikai információs irodában, bónuszként a szerbiai autóstérkép mellé) Belgrád Kneza Milosa nevű sugárútjából nyíló egyik mellékutca sarkán. Elégedetten. Tudjuk, hol vagyunk. Ősz hajú bácsi áll meg mellettünk.

– Tudok nektek segíteni? – kérdezi nagyon kedvesen. Angolul.

Mosolygunk, ő is, megmutatjuk neki a térképen, hogy itt vagyunk, ni, ő picit hunyorítva leellenőrzi, majd bólintva nyugtáz, mint egy kedves, nyugdíj előtt álló földrajztanár a kedvenc tanítványai teljesítményét. Megköszönjük, ő pedig azzal búcsúzik: Thank you for the thanks, int, és továbbmegy.

Mielőtt Dejannal találkoztunk, járkáltunk a belvárosban, de az intézményneveket cirill betűkkel tüntetik fel, ezért halvány fogalmunk sem igazán volt, éppen mi az, amit látunk. (Majd lesz egy hosszabb fotóriportunk a látnivalókról, de most már megérkezett Zoli, aki Belgrádban él, s várnak rám Sipivel, úgyhogy sietnem kell.) Mint Dejantól megtudtuk, a nacionalista pártok kezdeményezésére vezették vissza a cirill betűs írásmódot, ugyanakkor ezzel párhuzamosan továbbra is használják a latin betűset. A cirill ebben a kontextusban a tradicionálisat, az eredetit, az ős-szerbet jelenti. Az összes könyv és folyóirat megjelenik mindkét írásmód szerint, ám sajna az intézményneveket néha totál elfelejtik kiírni latin betűkkel, így be sem tudjuk azonosítani, hogy kb. mit írhat ott.

Ez most milyen utca?

Újságosstand

Kérdeztem Dejant, mégis, az iskolában hogy tanítják meg a gyerekeket mindkettőre? Először elsajátítják a cirill írást, azután a latint, s miután már mindkettőt tudják, hetente váltogatják. Végül is, egy plusz kézség, könnyebb azután megtanulni pl. oroszul, illetve nyilván ahhoz, hogy angolul kezdjen valaki tanulni, kell ismerje a latin betűket.

Békésen együtt él a két írásmód

Cirill versus latin… Whatever, az eredet úgyis közös. Mindenki a görögöktől másolt, vigyorog Dejan. A kávézásunkról majd később.

UPDATE: Zoli mesélte, hogy Szerbiában is feliratozzák a filmeket, és nagyon vicces, amikor cirill betűkkel, fonetikusan írják át a szereplők neveit. Amúgy talán azért is tudnak megszólalni idegen nyelveken az itteniek, mert a szinkron hiányában felszedik a tévéből, véli Zoli, aki amúgy magyarországi, és szinkronpárti… Szinkronvita a Transindexen itt, kapcsolódj be te is!